Kevin Parker, művésznevén Tame Impala a 2010-es évek könnyűzenei szcénájának egyik legérdekesebb figurája. Egy igazi multitálentumról van szó, aki egymaga zenész, producer és dalszerző. Első két albuma, a 2010-es InnerSpeaker, illetve a 2012-es Lonerism a klasszikus pszichedelikus rock gyökereihez nyúlt vissza, mely reneszánszát élte ebben az időben Ausztráliában, ahonnan Parker származik.
Éteri hangzásával és a klasszikus formulákat kissé modernizáló hangszerelésével igazán egyedi atmoszférát teremtett. Ám a valódi áttörést a 2015-ös Currents hozta meg számára, mikor ezt az egészet nyakon öntötte egy nagy adag elektronikus, szintipop beütésű elemmel, ami egy annyira különleges elegyet alkotott, hogy gyakorlatilag a zenei paletta minden szegletéről származó hallgatót megnyert magának.
Ezután viszont egy kisebb lejtmenet következett, Parker ugyanis egy nagyobb kihagyás után, 2020-ban tért vissza negyedik, The Slow Rush című korongjával, mely a Currents esetében bevált eszközrendszert alkalmazva igyekezett megismételni annak sikerét, ami nem igazán sikerült. Egy sokkal homogénebb, középszerűbb albumról van szó, melyen igazából egyetlen dal, a Borderline lett emlékezetes. Így jutunk el a legújabb, néhány napja megjelent Deadbeathez, mely ugyan egy lépés egy másik irányba, de nem biztos, hogy a jó irányba.
Az album címe egy meglehetősen ötletes szójáték, mely egyszerre két dologra is utal. Egyrészt a dalok ütemét jellemzően nagyon tompa, minden mélységet nélkülöző, egyszerű dobhangok adják, melyet a szakmában jellemzően a "dead drums", azaz halott dobok kifejezéssel szokás leírni. Ezen túl viszont ez a szóösszetétel egy másik jelentéssel is bír, általában az olyan apákat szokták ezzel a jelzővel illetni, akik valami miatt elhanyagolják, vagy csak kevés időt töltenek a családjukkal, gyermekeikkel. Parkernek az előző lemez megjelenése óta két gyermeke is született, a zenészek életmódja pedig jellemzően kevéssé teszi lehetővé, hogy túl sok minőségi időt töltsenek családjaikkal, így ez egyfajta önbevallás is lehet részéről. Azt mondjuk nem bántam volna, ha legalább bizonyos mértékben a dalszövegek is reflektálnak erre, de erre sajnos nem különösebben került sor.
Az albumon lévő első két dal rögtön szemlélteti azt, hogy körülbelül mire számíthatunk az egésztől. A My Old Ways remek alapozó, mely jól illeszkedik mind hangzásvilágában mind hangulatiságában a Tame Impala diszkográfiájához, így segít kényelmesen elhelyezkedni és gyakorlatilag közli a hallgatóval, hogy most bizony egy újabb Tame Impala lemezt hallgat. Majd jön a No Reply, és az ember csak pislog, hogy ez most mégis micsoda. A zenei alap rettenetesen repetitív, ami rövid úton szinte frusztrálóvá válik, és ezen nem segít az sem, hogy a vokál dallama is meglehetősen idegesítő.
Ezután félve lépünk tovább a harmadik trackre, mely a Dracula. És AZT A ROHADT, a Dracula. Magasan a legjobb dalról van szó az albumon, mely akár a Currents felhozatalát is erősíthetné. Már a kis bevezető rész is elindít valamit, majd amint bejön a vokál, már rögtön az első verzében belemászik a dal az agyadba és kötelez arra, hogy mozogj. Valószínűleg nagyon savanyú embernek kell ahhoz lenni, hogy legalább egy minimális bólogatást ne váltson ki ez a dal bárkiből. Minden esély megvan arra, hogy Parker egyik legnépszerűbb alkotásává váljon a The Less I Know the Better és a Let It Happen mellett, abszolút sláger matéria.
Ezt a szintet jórészt megőrzi az ezután következő Loser is, mely teljesen más hangszereléssel rendelkezik, mint az ezt megelőző dalok az albumon. Kicsit inkább az első két lemezt idézi ilyen téren, míg hangulatában a kesernyésebb oldalt erősíti, de olyan módon, ami abszolút lebilincseli az embert.
A No Reply pofonja után kaptunk hát két nagy puszit a homlokunkra, innen már csak jó jöhet, gondolhatnánk. Majd megérkezik az Oblivion, ami nem, hogy pofon, hanem inkább pofán rúgás. Az első néhány másodpercben nem akartam elhinni, amit hallok, majd szép lassan tudatosult bennem, hogy egy minden Spotify pop toplista első száz helyezettjéről ismert tucat latinos "boong katoonka" beatet hallok. Én alapvetően tökre szeretem, amikor egy előadó olyan műfajokkal kísérletezik, amit nem feltétlenül azonosítanánk vele (és a Tame Impalának a Currents révén épp ez hozta meg az áttörő sikert), ám egy ilyen minőségtelen zsánerrel Mozart sem tudna mit kezdeni. A kísérletezéssel tehát nincs gond, de talán ezt nem egy olyan műfajban kellene végezni, amelyből naponta száz, egymástól szinte megkülönböztethetetlen dal jelenik meg, és egyáltalán nem keveredik jól a Parkerre jellemző stílusjegyekkel. Egy igazi Frankenstein szörnyeteg ez a dal.
A színvonal innentől kezdve nem is éri el többé azt a szintet, amit a Dracula és a Loser képviselt. A Piece of Heaven és az Aftertought egészen hallgatható, mindkettő rendelkezik azzal a DNS-sel, ami miatt én személy szerint szeretem a Tame Impalát. A többi hátralévő dal ezeken kívül viszont vagy értelmezhetetlenségbe fordulóan absztrakt és depresszív (See You On Monday), vagy valamilyen nagyon furcsa, house-ra emlékeztető, a végtelenségig ismétlődő, unalmas 4/4-es katyvasz, ami amellett, hogy egy olyan zsánert idéz fel, aminek 2012-ben kellett volna maradnia (és még ott sem látják szívesen), inkább kelt olyan hatást, mintha nem is Tame Impalát, hanem egy nem túl sok energiabefektetéssel készült remixet hallgatnánk egy kisvárosi discóban hajnal 3-kor.
A Deadbeat nem a Tame Impala projekt eddigi leggyengébb eresztése, ez a cím továbbra is a The Slow Rusht illeti, ami a középszerű felejthetőség tengerébe fulladt. Ez a korong az átlagát tekintve hasonló pontszámot kaphatna, viszont sokkal hullámzóbb színvonalat képvisel. Amikor nem jó, akkor nagyon nem jó, amikor viszont igen, akkor olyan instant klasszikusokkal operál, mint a Dracula. A végeredmény pedig ezáltal egy rendkívül vegyes felvágott, melyet nem igazán lehet egy egészként értékelni, mert a dalok zöme egyáltalán nem áll össze még koncepció szintjén sem egy koherens alkotássá. Amikor viszont jó, akkor jaj, de nagyon jó. Most pedig megyek és meghallgatom tízezerszer a Draculát, hogy aztán ráunjak, egy évig rá se nézzek, amíg valamelyik lejátszási listámon véletlenül szembe nem jön, és kezdődik elölről a körforgás.
