Ahogy a rémtörténetek is egyidősek az emberiséggel, úgy a horror is nagyjából akkor született meg, mint az egyetemes filmtörténet. Míg elődjeink a tűz körül mesélték a borzongató anekdotáikat megvadult mamutokról vagy kardfogú tigrisekről, úgy ma leggyakrabban a sötét moziterembe ülünk be, ha valamiféle félelem kiváltotta adrenalinra, különös érzelmeket megpiszkáló rettegésre vágyunk.
A horror története
Már a huszadik század elején képviseltette magát a zsáner, amikor a film maga még igazából gyerekcipőben járt. A kísérletezésre akkor is vevő filmeseknek jó terep volt a természetfeletti, hogy kipróbálhassák az általuk kitalált trükköket, a horror pedig megfelelő környezetet teremtett ahhoz, hogy könnyen és gyorsan lehessen kiváltani esszenciális érzelmeket a nézőkből. Az első horrorfilm ráadásul még csak nem is a XX., hanem még a XIX. évszázadban készült. Az 1896-os Az ördög kastélya még a korai francia filmgyárban forgott a legendás Georges Méliés rendezésében, mégis leghamarabb a német expresszionisták járatták csúcsra a zsánert. Az 1920-as években adták ők nekünk a Dr. Caligarit és Nosferatut (mindkettőt 1922-ben), igen, azt a filmet, amit Robert Eggers is feldolgozott a minap.
A '30-as és a '40-es éveket a Universal klasszikus szörnyfilmjei határozták meg: a Drakula (1931), a Frankenstein (1931), A múmia (1932) és A farkasember (1941). Az '50-es és '60-as években realisztikusabb szemlélet volt jellemző (már ha nem gondolunk a Hammer stúdió filmjeire), a zsánerre is rárakódott a hidegháborús szorongás az atomháborútól, így születtek a különböző, akár a radioaktivitás vagy bármi más okozta mutációkra vagy testtorzulásokra épülő darabok (A légy - 1958) vagy épp a klasszikus zombifilmek (Az élőhalottak éjszakája - 1968).
A műfaj igazi blockbuster kategóriába csak ezt követően emelkedett, amikor is a '70-es és a '80-as években megjelentek az egyre több trükköt felvonultató horrorfilmek (Az ördögűző - 1973) vagy épp az addigiakhoz képest sokkal ingergazdagabbá váló slasherek (Halloween - 1978). És ezt követően történt valami, ami során a horrorzsáner mintha kétfelé vált volna. Egyrészt feltűntek a saját magukra reflektáló, a műfajt kifigurázó darabok, melyek szándékosan túlzók (Sikoly - 1996, Tudom, mit tettél tavaly nyáron - 1997), másrészt viszont beindultak a horrorgyárak, amik már sorozatokban, sőt kifejezetten franchise-okban tudtak gondolkodni (Fűrész - 2004, Paranormal Activity - 2007, Insidious - 2010, Démonok között - 2013). Ugyan a horror plázamoziműfaj lett, és populáris eseményfilmek sorai vonzották be a nézőket, nehéz lenne elvitatni, hogy készültek igazán szerzői, a műfaj határain túlmutató darabok is. Ha ilyet keresünk, elég például manapság olyan alkotókra gondolni, mint Jordan Peele (Tűnj el! - 2017, Mi - 2019, Nem - 2022), Ari Aster (Örökség - 2018, Fehér éjszakák - 2019) vagy Zach Cregger (Barbár - 2022, Fegyverek - 2025, Resident Evil - 2026).
Na, de miért félünk?
A félelemtől nem kell félni - lehetne ez egy klisés horrorfilm tételmondata is, talán még találunk is egy ilyet a letűnt VHS-korszakból. Viszont a félelem valóban alapvető érzelmi reakció. Nem különbözik fontosságában az örömtől, a bánattól vagy épp az undortól, sőt tisztán a túlélés szempontjából talán még esszenciálisabb is, mint ezek közül bármelyik. Öröm nélkül élni depresszív, bánat nélkül talán már pszichotikusan hedonista, de undor vagy félelem nélkül kifejezetten veszélyes. Az előbbi miatt nem esszük meg a bokorról a rossz ízű, feltehetően mérgező bogyót, az utóbbi pedig eléri, hogy ne menjünk közel a szakadék széléhez. A félelem hiánya kifejezetten kártékony, sőt evolúciós szempontból létezése tulajdonképpen egészen logikus. Samu, a félelem nélküli barlanglakó ugyanis nem igazán tudta tovább örökíteni a bátor génjeit, mert felzabálta a kardfogú tigris, akinek meg akarta simogatni a füle tövét.
A félelem feldolgozásának ismert neuroanatómiai útjai vannak, egyébként rögtön kettő is. Egy primer, elemi szintű, és egy ennél sokkal bonyolultabb, szinte már racionális megfontolású. Ha a szemünk sarkában meglátunk egy mozgó fekete foltot, a retinánkban felfogott jel a talamuszon keresztül rögtön az összetett érzelmekért, így a félelemért is felelős belső agyi területre, az amigdalába jut, és ezredmásodperc alatt okoz rémületet. A folt, amit egy nagy póknak véltünk, hiába csak egy porcica, amit a huzat mozdított meg, a zsigeri reakciónk azonnali. A bonyolultabb feldolgozási út során az ingerület nem kerüli ki a látókérget, ahol a látott információk feldolgozása kerül, így tehát van alkalmunk felfogni, hogy ha tényleg egy tarantulaméretű pók sasszézik a nappalink közepén.
De a jel ráadásul itt, a látókéregnek helyet adó tarkólebenyünkben, meg sem áll, hanem visszaindul a homloklebeny elülső részébe, ahol racionális gondolatok születnek arról, hogy a tarantula marása ugyan nem halálos, de fájdalmas annyira, hogy mindenáron el akarjuk kerülni. Ennek kapcsán elindul a vegetatív idegrendszerünk, adrenalin és kortizol szabadul fel, felkészülünk arra, hogy harcolni kell vagy futni. Amúgy futni, ha ránk hallgatsz. De bárhogy is döntünk, gyorsul a szívverésünk és felgyorsul a légzésünk, hogy az izmaink energiához jussanak, kitágul a pupillánk, hogy a lehető legtöbb információt engedjük a retinánkhoz, de lelassul a pók elleni harcban (vagy a menekülésben) szükségtelenné váló emésztőrendszer és az immunrendszer is. A megnövekedett energiatermelés és felhasználás hővel jár, ami miatt verejtékezni kezdünk, mely ráadásul nem csak a hőleadást segíti, de a minimálisan megnedvesített tenyérnek még a tapadása is jobb, ha valamiféle eszközt ragadnánk a pók elleni harcban.
Sőt, a verítéknek még információtartalma is van. A mai ember szaglószerve már messze nem olyan kifinomult, hogy ezt felfogja, őseink számára az izzadás még egy jelzés is lehetett arra vonatkozóan, hogy valamelyik társuk ellenséggel fordult szembe a barlang egyik sarkában. Ki van ez találva.
Na, és a horrorfilmektől miért félünk?
A horrorfilmek a központi idegrendszerünkben épp ugyanezeket a jelutakat indítják el, a sokkal nagyobb kérdés, hogy ezeket a normálisan és evolúciós okokból is elkerülni kívánt helyzeteket vajon miért keressük önként annyira. Az ok a horrorparadoxonban keresendő. A tartós félelem, vagy egy-egy hirtelen jött jump scare ugyan aktiválja a félelem neuroanatómiai útvonalai közül a primitív, elemi ösvényt, annak minden kellemes és kellemetlen hormonális izgatottságával, mégis, amint a homloklebenyünk felfogja, hogy a moziszék kényelmében ülünk a legnagyobb biztonságban, azonnal megjelenik az öröm, a megnyugvás és a felszabadultság. A dopamin agyunkba betörve jóleső módon jutalmaz meg minket az egyébként mesterségesen kreált válsághelyzet megoldásáért.
Van persze egy ennél romantikusabb megközelítése is a horrorrajongásnak, azon belül is a zsáner társas fogyasztásának. A vonzalom ugyanis, bármilyen hihetetlen, közeli rokoni kapcsolatban van neurobiológiai szempontból a félelemmel. Amikor megtetszik valaki, felgyorsul a szívverésünk, szaporábban vesszük a levegőt, kitágul a pupillánk, sőt talán még kényelmetlenül izzadni is kezdünk - épp úgy, mint amikor a tarantulát láttuk meg a nappalink közepén. És az a helyzet, hogy (döbbenet) a testünk sokszor nem igazán okos. Még ha az eddigiek alapján úgy is tűnik, hogy viszonylag jól ki van találva, a félelem kiváltotta vegetatív reakciókat az agyunk időnként képes félreértelmezni, és az általában jól teljesítő gondolkodó agykérgünk időnként úgy véli, a mellettünk ülő partnerünk váltja ki belőlünk a reakciót. A vonzalom (ideális esetben mindkét irányba) nő, így tehát a horrorfilmek a társas kapcsolatok előmozdításához is hozzájárulhatnak. Rettegj, ne háborúzz!
Egyes tudományos szerzők állítják továbbá, hogy a horrorfilmek egyfajta szimulációt is jelentenek, melyek sikeresen készítik fel mentálisan a nézőket a valós helyzetekben jelentkező, szorongást kiváltó szituációkkal szemben. A fikciók vészhelyzeteinek újra és újra történő átélése nagyobb rezilienciát biztosíthat a mindennapokban, bizonyos szempontból deszenzitizálnak a hétköznapi krízishelyzetekhez. Ezzel pedig el is érkeztünk arra a pontra, hogy rájöjjünk, miért lesznek egyre durvábbak, keményebbek, ijesztőbbek a horrorfilmek, miért áll egyenes arányban a filmtörténelmi idő múlása az egy percre jutó jump scare-ekkel. Egészen friss példának hozhatnánk fel erre, hogy Jessica Chastainék A másik mamiban állítólag mintegy 50 alkalommal próbálják így a frászt hozni ránk.
Hogyan alakultak át az idő múlásával a horrorfilmek?
A horrorfilmek kapcsán az egyéni érzékenységünk igen különböző, sőt egészen meglepő tényezők is befolyásolják. Az például megállapítható, és nem fog mindenkinek tetszeni, hogy az empátiakészség egyes aspektusainak hiányosságai pozitívan hatnak a horrorfilmek élvezetére - minél kevésbé tudunk vagy akarunk azonosulni egy-egy szereplővel, annál inkább tudunk tapsolni a látványos jobb létre szenderülésének. A pszichológiai terminus technicusszal élve szenzoros élménykeresők szintén vevőbbek a zsánerre. Egyértelmű különbség van a nemek között is a férfiak javára, a nők ugyanis hajlamosabbak az undor kiváltotta érzékenységre és szorongásra. Kifejezetten izgalmas és talán meglepő különbség az életkorok között érhető tetten. Ha gyermekeket vizsgáltak horrorfilmezés közben (innen is gratulálunk ennek a kiváló kísérletnek az ötletéért...), azt tapasztalhatjuk, hogy a fiatalabbak sokkal inkább vevők a szimbolikus stimulusokra, az árnyalatokra, a sugalmazásra, míg a konkrét rémisztés, például egy jump scare az idősebb gyermekekre hat inkább.
Kísérletes körülmények között a vegetatív válaszok miatt a félelem, legalábbis a hozzá társult reakciók számszerűsítve is mérhetőek. A szívritmus emelkedését, a percenkénti légzésszámot tán még a laikus számára is könnyű belátni, mennyire egyszerűen és objektíven lehet detektálni, de ugyanígy lehet mérni a pupilla tágasságát egy szemre irányított nagyfelbontású kamerával, vagy a verejtékezés mennyiségét számszerűsíteni azzal, hogy a bőr elektródákkal mérhető elektromos ellenállása a bőr felületén eloszló folyadék mennyiségével párhuzamosan csökken.
Ha pedig a félelem mérhető, egészen biztosan meg is mérjük, méghozzá mindenféle fajta kreatív, néhányszor ellentmondásoktól mentes, máskor tudománytörténelmi szempontból fontos, de sajnos kevésbé etikus kísérletek során. Ez utóbbira rögtön jó példa John B. Watson és Mary Cover Jones egymásra épülő kísérletsorozata. Az előbbi félelmet kondicionált egy gyerekbe, az utóbbi pedig kidolgozta a módszert, hogy kioltsa azt. Watson a kísérlete során elérte, hogy egy mindösszesen 9 éves gyermek, aki addig kifejezetten kedvelte a fehér kisállatokat, rettegéssel forduljon feléjük. Minden alkalommal ugyanis, amikor kezébe vette a kísérletben résztvevő kedves fehér patkányt, mögötte kifejezetten rémisztő, nagy ijedtséget okozó zajt csaptak. Ha mindezt elég ideig ismételték, a fehér patkányhoz a rémületet keltő zaj rossz emléke társult, így előbb-utóbb mindenféle plusz inger nélkül is szorongást keltett a gyermekben az összes aranyos fehér kisállat. Sajnálatos módon ezt a félelmet kioltani Watson már elmulasztotta, csak Mary Cover Jones volt az, aki néhány évvel később egy másik kisgyermeken a folyamat ellenkezőjét is létre tudta hozni. A kísérleti alany kezdetben félt a kísérletben résztvevő állattól, akivel a folyamat során mindig kényelmes, számára kedves szituációban találkozott. Miközben az etetőszékben ült és kedvenc ételéből falatozott, minden alkalommal kicsit közelebb tették le hozzá ketrecében a félelmet kiváló állatot, akinek aztán a gyermek annyira megszokta a jelenlétét és kapcsolta hozzá a kedvenc étele által kiváltott jó érzést, hogy megszűnt a félelme.
És ez az ok, ami miatt mi is deszenzitizálódunk a horrorfilmek kapcsán. A már említett rettegést követő megnyugvás kiváltotta jó érzés eléri, hogy eleve ne váltódjon ki az egyre inkább megszokottá váló ingerekre a félelem maga. A horrorfilmek készítőinek kreatívnak kell lennie, hogy újabb és újabb módon lepjenek meg minket, és a félelemközpontjaink olyan részeit birizgálják meg, mint amiket még soha más előtte. A slasher horrorok egyre ingergazdagabbá, véresebbé, gyomorforgatóbbá válnak az évek és évtizedek során, a szerzőibb hangvételű darabok egyre mélyebb tartalommal rendelkeznek, mentálisan megterhelőbbé válnak, hogy legalább ugyanazt a hatást el tudják érni, mint az elődeik. Míg Hitchcocknak elég volt egy zuhanyfüggöny, ma meg kell tölteni a kádat vérrel és testrészekkel. Míg korábban egy madárraj is kiváltotta a félelmet, ma az ismeretlen természetfelettire van ehhez szükség. A filmes cápák nagyobbak lettek, a sorozatgyilkosok eszközei élesebbek, és az elemi rettegést kiváltó egyszerű történetek helyett olyan darabokra lett igény a zsánerben, amikbe a gyászfeldolgozáshoz (Örökség - 2018) vagy a párkapcsolati feszültséghez (Fehér éjszakák - 2019, Megszállottság - 2026) hasonló, mentálisan nehéz témák keverednek.
De a horrorfilmrendezésnek ezen túl is van a rendezők számára nem feltétlenül tudatosan használt tudományos aspektusa. Az EMDR (Eye Movement Desensitization and Reprocessing) terápia ugyan egy meglehetősen ingoványos talajon álló módszertan, ha tisztán a tudományos tényeket vesszük alapul, az egy valós neurobiológiai megfigyelés, hogy a két agyféltekét felváltva ingerelve bizonyos szorongást, félelmet keltő emlékek rögzülését feloldhatjuk, vagy rögzülésüket megakadályozhatjuk. Így tehát ha a tekintetünk ide-oda cikázik például egy mozivásznon, az agyunk folyamatos kétoldali ingerlésével (egyik irányba tekintéskor az egyik, másik irányba tekintéskor a másik félteke aktiválódik) nehezebb kiváltani szorongást és félelmet. A rendezőknek tehát hamar rá kellett jönniük, hogy a jump scare előtt a figyelmet egyetlen pontra kell fókuszálni a maximális hatás érdekében. Mindannyian tudjuk, hogy honnan fog előugrani valami, vagy melyik sötét folt fog a vásznon egy pillanatra démoni lénnyé változni, de épp mert arra, és kizárólag oda koncentrálunk, ezért fogunk úgy megijedni, hogy még mintegy mellékesen a mellettünk ülőbe is azonnal beleszeretünk.
