A Partizán új dokumentumfilmje olyan témához nyúl, amelyről évek óta sok szó esik a magyar nyilvánosságban, de ritkán hallani róla belülről, az érintettek tolmácsolásában. A "Hazudtunk minden hullámhosszon. Azóta se számoltam el ezzel" című filmben egykori és jelenlegi közmédiás dolgozók beszélnek arról, hogyan zajlott szerintük a politikai befolyásolás a közmédiában az elmúlt 16 évben. A filmben a megszólalók kérdések letiltásáról, elhallgatásokról, irányított szerkesztési gyakorlatokról, orosz propagandaelemek megjelenéséről és politikai komisszárként működő szereplőkről is beszélnek. A dokumentumfilm egyik legerősebb állítása nem is önmagában az, hogy a közmédiában politikai nyomás működött, hanem az, hogy a megszólalók ezt saját munkahelyi tapasztalatként írják le. A filmben megszólal Nyitrai Kata, aki 1990 és 2017 között több pozícióban dolgozott a közmédiában, Nagy Eszter Dóra, aki 2006 és 2022 között volt bűnügyi újságíró az MTI-nél, P. Ujváry Anna, aki 2014-től 2024-ig volt a Kossuth rádió riportere, valamint Bereznay István, aki 2025-től a hirado.hu vezető szerkesztője.
A film egyik fontos rétege a lelkiismereti kérdés. A megszólalók nem ugyanonnan nézik vissza az elmúlt éveket: van, aki már a szembenézés útjára lépett, és arról beszél, hogy bocsánatkérés nélkül nincs megtisztulás, más viszont azzal menti fel magát, hogy ha ő nem végezte volna el ezt a munkát, megtette volna helyette valaki más. Ez a különbség különösen élessé teszi a dokumentumfilmet, mert nem egyszerűen egy intézmény működéséről szól, hanem arról is, hogyan próbálnak emberek együtt élni a saját döntéseikkel.
A megszólalók történeteiből az rajzolódik ki, hogy a közmédia belső működésében sokszor nem az újságírói kérdés, a tényellenőrzés vagy a közszolgálati felelősség volt az elsődleges szempont, hanem az, milyen politikai érdeknek kell megfelelni. A filmben elhangzó vallomások alapján a kérdezés, mint újságírói eszköz megtiltása, a témák előzetes irányítása és a kényes ügyek kezelése nem elszigetelt hibának, hanem rendszerként működő gyakorlatnak tűnik. Különösen erős rész, amikor a film egyik megszólalója már pszichológusként beszél arról, milyen hatása lehet annak, ha egy országos elérésű médium tartósan torzított valóságot közvetít. Ez a szál túlmutat a médiapolitikán, arról szól, hogy a propaganda nem csak választási kampányokban és híradókban mérhető, hanem családi kapcsolatokban, félelmekben, döntésekben és abban is, hogyan látják az emberek a világot maguk körül.
A film nem zárja le a közmédia ügyét, inkább újabb ajtót, ajtókat nyit ki rajta. A legfontosabb kérdés ezek után már nem az, hogy volt-e politikai befolyásolás, hanem az, hányan tudnak és akarnak még beszélni arról, hogyan működött mindez belülről szemlélve.
