James Cameron egyike a legprecízebb és legmaximalistább rendezőknek. Ez gyakran azzal jár együtt, hogy karcos a modora és nem ismer sem istent, sem embert, ha munkáról van szó, cserébe viszont olyan kultikus alkotásokat tett le az asztalra, mint a Terminátor 1-2, a Titanic, A bolygó neve: Halál vagy éppen az Avatar. Igen, az utóbbi is igazi klasszikus; lehet ízlésekkel vitatkozni, de a tényekkel nem.
Ugyanis minden idők legtöbb bevételt elért filmjéről beszélünk, amely hatással volt Hollywoodra, a popkultúrára és a 3D-s technológiára is. Fel lehet ugyan hozni - teljesen jogosan -, hogy az Avatar története nem volt túl acélos vagy eredeti, viszont Pandora világa, a film univerzuma aprólékosan kidolgozott, a bolygó gazdag ökoszisztémával rendelkezik, és elismerésre méltó, mennyire figyeltek a hitelességére (külön nyelvész, botanikus és megannyi más szakember felelt ezekért). Ennek köszönhető, hogy nézők milliói szerettek bele ebbe a fantáziavilágba, és reménykedtek benne - titkon vagy felvállaltan -, hogy egyszer még visszacsöppenhetnek bele a mozivásznon keresztül.
Cameron perfekcionizmusát példázza, hogy 13 hosszú évig tartott, hogy lefektesse a folytatások (merthogy már az Avatar 5 is létezik ötletszinten) alapjait és a legmodernebb technológiákat bevetve, a stáb teljesítőképességének határait feszegetve új szegleteit mutassa be Pandorának. Szerencsére a bravúr ismét sikerült a rendezőnek, és vélhetően hosszú ideig megint Avatar-lázban fog égni a világ.
Az első rész eseményei után vesszük fel a fonalat, amikor Jake és Neytiri már a családalapításon szorgoskodnak. Miközben gyarapodásukat és a hétköznapi pillanataikat nézzük, olyan témák ugranak be, mint a család és az együtt töltött idő fontossága, az élet szépségei és az elfogadás. Azonban mint mindig, úgy most is visszaüt a múlt, és cselekvésre készteti hőseinket a kialakult helyzet. Felmerül, hogy a szűk család fontosabb-e, mint a nép, hogy megvédjük-e őket azzal, ha elmegyünk, hogy felelőtlenség-e őrültségeket tenni az elismerésért, vagy éppen az, hogy meddig érdemes elmenni a bosszú érdekében.
Az elődhöz hasonlóan a folytatás is számos morális dilemmát fogalmaz meg, valamint komoly szerepet kap az emberi gyarlóság és a környezetvédelem is. Szerencsére egyik sem túl szájbarágós, és a figyelmet sem veszik el a történetről, amely egyébként ismételten nem erényként lesz feltüntetve a kritikákban: akadhatnak következetlenségek és homályos részletek, viszont teszi a dolgát, gerincet és keretet ad a csodálatos körítésnek, úgyis ez élvezi a reflektorfényt.
Mivel az első Avatar is fantasztikusan nézett ki, nem vártunk itt sem kevesebbet, de a film túltett minden elvárásunkon. Már az erdei fauna is részletgazdagabb és élőbb a korábban látottaknál, a karakterek megjelenítése talán még ámulatba ejtőbb, többek között a pazar motion capture-nek köszönhetően, de a "sztár" egyértelműen az új biom, a tengerrel szimbiózisban élő törzs élőhelye, amely ezernyi csodát, ismeretlen fajt és természetesen veszélyt is rejteget. Élvezet minden pillanat, amit a víz alatt töltünk, és roppant érdekes az is, ahogyan a törzs tagjai együtt élnek a környezettel - pláne, ha felcsendülnek a csodálatos dallamok is. Az atmoszféra magáért beszél, órákig el tudtuk volna nézni a víz alatti világot, a hangulatteremtés és a grandiózusság továbbra is nagyon megy Cameronnak és stábjának, legyen szó békéről vagy harcról.
Érthető, hogy a látványfilmeknél miért hangozhat már elcsépelten ez a tanács, de az Avatar: A víz útját tényleg IMAX 3D-ben ajánlott nézni, páratlan élményt nyújt az, amit a temérdek fejlett technológia jelenít meg előttünk. A természetfilmeket kenterbe verően harmonikus momentumok, a karakterek közötti értékes személyiség- és kapcsolatépítő történések és tenger rejtélyeire való rácsodálkozás képes feledtetni bármilyen hiányosságot - például azt is, hogy furcsa módon az élmény nem mindig folytonos, néha felgyorsul a kép, néha meg mintha akadozna, de az is lehet, hogy ez vetítés-specifikus, és csak eleinte volt zavaró, később hozzá lehetett szokni.
Az Avatar: A víz útján érződik, hogy nem lezárásnak szánták, inkább csak egy köztes állomásnak, egy nagy saga részeként, így aki beül rá, annak számolnia kell vele, hogy lesznek olyan kérdések, amik még nem kerülnek megválaszolásra, olyan részletek, amiket valószínűleg később fejtenek ki. Aki viszont belefeledkezik az első osztályú látványba, akit magába szippant a tengeri világ, aki érzelmileg be tud vonódni és akinek a tekintetét a képernyőre szegezi az ismételten meggyőző színészi játék, az garantáltan jól fog szórakozni minden apró kellemetlenség ellenére. Olyan film ez, aminél azt érzi az ember, hogy ezért találták fel a hatalmas vásznat és nagyon reméljük, hogy James Cameron megkapja a lehetőséget az Avatar 3-ra, mert nagyon szeretnénk még visszatérni Pandorára.
