A GABO-féle All-Star Superman nem egyszerűen egy újabb Superman-kötet, hanem az a fajta történet, amit egyesek jó okkal egy teljesen saját polcra pakolnak, külön kategóriaként emlegetnek a karakter kapcsán. Ez a tényleg remekül megálmodott képregény nem akar nagy újrakezdés lenni, nem szeretné az esetleges lukakat toldozgatni-foltozgatni a kánon szövetén, és nem akarja újraértelmezni Supermant. Hatalmas szerencséje minden képregényolvasó pajtásnak, hogy ezek egyikével sem próbálkozik, mert ilyen köröket már ezer és egyszer lefutottunk a múltban. Inkább azt kérdezi meg, milyen lenne a feddhetetlen hős, Superman, ha pontosan tudná, hogy kevés ideje maradt hátra.
Grant Morrison alapötlete egyszerű, de nagyon erős. Lex Luthor nem simán csak le akarja győzni Supermant, hanem túl akarja terhelni a kryptoni hőst. Egy szabotált küldetés során Superman túl sok napsugárzást nyel be, amitől ideiglenesen még erősebb lesz, új képességei is megjelennek, de közben a teste lassan felmondja a szolgálatot, sejtjei szépen komótosan elköszönnek ettől a világtól. Kiderül, hogy nagyjából egy éve maradt. Innentől pedig a történet nem arról szól, hogyan menekül meg az acélember, hanem arról, hogyan próbál mindent rendbe tenni maga körül, mielőtt elfogy az ideje. Szívet szorongató nyitás? Nos, pontosan ettől annyira egyedi és jó ez a sztori.
A kötet egyik legjobb döntése szerintem rögvest az, hogy Superman itt nem távoli ikonként jelenik meg, hanem nagyon is emberi figuraként. Az egyik első fontos lépése például az, hogy végre elmondja Lois Lane-nek az igazat. Megpróbál vele valódi időt tölteni, nem csak Supermanként, hanem emberként is. Az a fejezet, ahol Lois egy napra megkapja Superman erejét, nem egyszerű poén vagy látványos ötlet, hanem a történet egyik fontosabb része. Végre nem csak azt látjuk, milyen Supermannek lenni, hanem azt is, milyen érzés lehet egyetlen napra cipelni azt a felelősséget, amit ő mindennap bika nagy vállain hordoz.
Közben Lex Luthor végig a történet egyik legerősebb alakja marad. Morrison nagyon okosan írta meg őt, nem egyszerű gonosz zseni, hanem egy ember, aki egész életében képtelen volt elfogadni, hogy létezik valaki, aki jobb nála. Vagy több nála. A történet végig erre az elfojthatatlan, zsigeri erejű irigységre épít. Lex még a Napot is képes veszélybe sodorni Solaris segítségével. A finálé egyik legerősebb pillanata pedig az, amikor egy rövid időre képes Superman szemével látni a világot. Nem válik nyilván még ettől sem jobb emberré, nem kap felmentést az olvasótól, egyszerűen csak egy pillanatra megérti, mit irigyelt egész életében. És ettől az egész karakter narratívája sokkal tragikusabb lesz.
A történet szerkezete is nagyon tudatos egyébként. A tizenkét fejezet szinte különálló Superman-történetként is működik, mégis szépen összeállnak egyetlen nagy egésszé. Van köztük klasszikus sci-fi, városi történet, újságírói dráma és nagy kozmikus kaland is. Morrison minden részben más oldalát mutatja meg Supermannek, de közben végig ugyanoda fut ki az egész:
itt Superman legfontosabb ereje nem az, hogy milyen erős, hanem az, hogy mennyire türelmes, figyelmes és emberséges.
Frank Quitely rajzai tökéletesen passzolnak ehhez a megközelítéshez (őt egyébként én személy szerint már a New X-Menben is nagyon szerettem). Nem harsányak, nem próbálnak minden oldalon az arcodba mászni, inkább apró részletekkel dolgoznak. Egy arckifejezés, egy mozdulat vagy egy rövid csend sokszor többet mond, mint egy egész akciójelenet. És bár a kötetben vannak hatalmas sci-fi ötletek és világvége-közeli helyzetek, a rajzok végig megtartják emberinek az egészet. Ugyanakkor Quitely saját stílusát már a messzi távolból is rögvest fel lehet ismerni, akinek bejönnek az ő vonásai, az nagyon örülhet - a többiek nyilván kevésbe.
Az All-Star Superman nekem azonnal az egyik személyes kis lieblingem lett, de nem biztos, hogy mindenkinek elsőre működni fog ez a felállás. Morrison szeret sűríteni, és néha teljes természetességgel dob be egészen őrült képregényes ötleteket is. Aki a mai, mindent túlrészletező szuperhősfilmekhez és képregényekhez szokott, annak bizony úgy gondolom, ez elsőre furcsa lehet. A történet nem magyaráz túl mindent, inkább csak sodor magával. Viszont ha ráhangolódsz a ritmusára, akkor nagyon gyorsan világossá válik, miért tartják ezt sokan minden idők egyik legjobb Superman-történetének.
Az sem véletlen, hogy a sorozat a megjelenése idején több Eisner-díjat is nyert - ez gyakorlatilag a képregények Oscar-díj. Az All-Star Superman pontosan azt tudja, amit nagyon kevés modern szuperhős-képregény mer bevállalni.
Komolyan beszél a halálról, a búcsúról és az örökségről úgy, hogy közben egy pillanatra sem válik cinikussá.
Nem akarja lebontani Supermant, nem akarja "sötétebbé" tenni a karaktert (bármennyire is divatos ez a megközelítés mostanában), és nem akarja bebizonyítani, hogy valójában minden hős hibás vagy romlott. Inkább azt mutatja meg, miért fontos még mindig ez a figura annak ellenére, hogy 1938 óta, tehát lassan 90 éve jelennek meg a történetei.
A GABO kiadása ráadásul pont azért működik ennyire jól, mert ezt a történetet egyben el lehet olvasni. Így érzed igazán, hogy ez nem tizenkét külön kaland, hanem egyetlen hosszú, de egy pillanatig sem unalmas, vagy elnyújtott búcsú. Ez egy olyan történet, ahol Superman már tudja, hogy közeleg a vég, mégsem magával foglalkozik, hanem azzal, mit hagy maga után. És talán pont ettől lesz ennyire erős az egész. Nem attól, hogy Superman megmenti a világot, hanem attól, hogy megpróbál rendet hagyni maga után.
Az All-Star Superman történetéből egyébként ugyanezen a címen 2011-ben animációs film is készült a Warner Bros. Animation gondozásában, ezt is érdemes megnézni.
