A Gideon Falls azon ritka képregények közé tartozik, amelyeknél már az első fejezetek után érezni, hogy nem egy egyszerű horrorral van dolgunk. Jeff Lemire és Andrea Sorrentino sorozata ismerős alaphelyzetből indul, mégis nagyon gyorsan megtalálja a saját hangját. Van benne gyakorlatilag minden, ami egy ilyen horrormixhez kell, vagyis kisvárosi rejtély, vallási bűntudat, megszállottság, gyilkosság, családi trauma és egy olyan természetfeletti fenyegetés, amelyet eleinte senki sem ért igazán - nyilván maga az olvasó sem. A történet középpontjában a Fekete Csűr áll, egy misztikus, végtelenül para épület, amely hol felbukkan, hol eltűnik, és mindig valami szörnyűség kapcsolódik hozzá.
A Szukits két kötete különösen jó formában adja ki ezt a történetet, mert a magyar kiadás így a teljes sorozatot lefedi. Ez fontos, mert a Gideon Falls nem olyan képregény, amelyet egyetlen nyitóív alapján érdemes megítélni. Az első részek még inkább a nyomozásról, a nyomasztó hangulatról és a két főszereplő széteső életéről szólnak, később viszont a sztori sokkal nagyobbra nyílik. A helyi rémtörténetből lassan világokon átívelő, kozmikus horror lesz, de közben végig megmarad az emberi tét is. Ez az egyik oka annak, hogy a Gideon Falls ennyire erős, hiszen nagyra nő, de nem felejti el, honnan indult.
A történet egyik szála Norton Sinclairhez kötődik, aki egy nagyvárosban él, és a szemétben kutat különös fa- és fémdarabok után. Meg van győződve róla, hogy ezek egy hatalmas, titokzatos épület részei. Kívülről nézve Norton beteg, zavart, veszélyesen megszállott embernek tűnik, és Lemire sokáig nem is ad biztos választ arra, hogy tényleg nyomokra bukkant-e, vagy csak a saját elméje zárta csapdába. A másik főszereplő Wilfred atya, aki Gideon Falls kisvárosába kerül, miután az elődje meghalt. Hamar rájön, hogy a város múltjában valami nagyon sötét dolog rejtőzik, és a helyiek félelme nem puszta babona.
A két szál eleinte távolinak tűnik, de egyre világosabb, hogy Norton és Wilfred ugyanannak a rémálomnak a két oldalán állnak.
A képregény nagy erénye, hogy nem sieti el ezt az összekapcsolást. Apró jelekből, visszatérő képekből, félmondatokból és régi bűnökből építi fel a rejtélyt. A Fekete Csűr egyszerre hely, jelkép és fenyegetés. Nem csak azért félelmetes, mert nem tudjuk, honnan jön, hanem azért is, mert mintha minden szereplőben mást hozna felszínre. Van, akinek bűntudatot, van, akinek őrületet, van, akinek vallásos rettegést, és van, akinek azt a kérdést, hogy a saját emlékei mennyire megbízhatók.
A Gideon Falls első fele talán a legerősebb hagyományos horrorélmény. A kisváros, a pap, a gyilkosságok és a csűr legendája együtt nagyon hatásos alapot adnak. Lemire nem olcsó ijesztgetésekből dolgozik, hanem abból, hogy folyamatosan bizonytalanságban tart. A szereplők nem értik, mi történik velük, és az olvasó sem tud mindent náluk előbb. Ettől a történet végig feszült marad. Nem az a lényeg, mikor ugrik elő a következő szörny, hanem az, hogy egyre nehezebb eldönteni, mi számít valóságnak.
A második kötetben a sorozat sokkal merészebb irányba fordul.
A Fekete Csűr titka már nemcsak Gideon Falls városához kapcsolódik, hanem különböző világokhoz, alternatív valóságokhoz és a gonosz sokkal nagyobb működéséhez. Ezen a ponton a képregény kilép a klasszikus kisvárosi horrorból, és szinte apokaliptikus történetté válik. Ez nagy váltás, és biztosan lesznek olvasók, akik az első kötet szűkebb, nyomasztóbb hangulatát jobban szeretik majd. Én mégis úgy érzem, hogy a sorozatnak szüksége van erre a tágításra. A Gideon Falls ugyanis nem csak egy átkozott hely története akar lenni, hanem arról szól, hogyan ismétlődik a rossz, hogyan fertőz meg embereket, helyeket és egész világokat.
A Nevető Ember alakja ebben a szerkezetben különösen fontos. Nem egyszerű gyilkos ő, nem hagyományos démon, és nem is olyan gonosztevő, akit egy nagy magyarázattal teljesen meg lehetne fejteni. Inkább a sorozat összes félelmének közös arca. Ott van benne a családon belüli trauma, a vallásos bűntudat, az elme szétesése és az a gondolat, hogy a gonosz nem mindig kívülről érkezik. Néha már rég ott van a rendszerben, csak kell hozzá egy pillanat, amikor láthatóvá válik.
A Gideon Falls azért is kiemelkedő, mert a történet és a rajz szinte elválaszthatatlan egymástól.
Andrea Sorrentino nem egyszerűen illusztrálja Lemire forgatókönyvét, hanem aktívan mesél a vizualitást használva. Az oldalak felépítése sokszor épp olyan fontos, mint a párbeszédek. A panelek néha szétesnek, egymásba csúsznak, körkörösen rendeződnek, vagy olyan irányba vezetik a szemet, ahová egy hagyományos képregényoldalon nem számítanánk. Ez nem öncélú formai játék. Pontosan azt érezteti, amit a szereplők átélnek: Gideon Falls világában a valóság nem egy stabil, fix valami.
Dave Stewart színei szintén rengeteget hozzátesznek az élményhez. A városi részek hidegek, koszosak és fáradtak, a kisvárosi jelenetek földszínei pedig egyszerre természetesek és nyomasztók. Amikor a történet átlép a természetfeletti vagy a multiverzumos részekbe, a színek is megváltoznak, és az olvasó azonnal érzi, hogy már nem ugyanott jár. A Gideon Falls vizualitása nem dísz, hanem a horror egyik legfontosabb eszköze.
Ezt a történetet képregényben lehetett csak igazán jól elmesélni, mert a félelem sokszor nem a szövegben, hanem az oldal szerkezetében jelenik meg.
Nem véletlen, hogy a sorozat komoly szakmai elismerést kapott. A Gideon Falls 2019-ben Eisner-díjat nyert a legjobb új sorozat kategóriában, ami a képregényes világ egyik legfontosabb díja. Dave Stewart 2020-ban szintén Eisner-díjat kapott a színezői munkájáért, többek között a Gideon Falls miatt is. Ezek a díjak nem pusztán jól mutatnak a borítón, hanem pontosan jelzik, miért beszéltek ennyien erről a sorozatról. Lemire, Sorrentino és Stewart együtt olyan horrort hoztak létre, amely történetben és képi megoldásokban is különleges.
A képregény legerősebb oldala szerintem az, hogy több műfajt is össze tud fogni anélkül, hogy szétesne. Van benne nyomozás, vallási horror, családi dráma, pszichológiai thriller és kozmikus fenyegetés, mégsem érződik ötletszerű keveréknek. Minden ugyanabba az irányba mutat, a Fekete Csűr felé. Ez az épület sosem válik egyszerű magyarázattá. Minél többet tudunk róla, annál nagyobbnak és nyugtalanítóbbnak tűnik. Hibát azért lehet találni benne.
A második kötet nagyobb léptéke nem mindenkinek fog ugyanúgy működni.
Aki az első rész lassú, kisvárosi, nyomozós horrorját szereti meg, annak a későbbi, világokon átívelő irány talán túl sok lesz. A finálé sem ad minden kérdésre teljesen egyszerű, kényelmes választ. De szerintem ez illik a sorozathoz. A Gideon Falls nem olyan történet, amely a végén mindent szépen rendbe akar rakni. Inkább azt akarja elérni, hogy a lezárás után is ott maradjon bennünk valami nyugtalanító érzés, ami össze is jön.
Én ezért tartom a Gideon Fallst kiemelkedő alkotásnak. Nem azért, mert hibátlan, hanem mert pontosan tudja, milyen élményt akar adni, és ezt végig nagyon magas szinten hozza. Erős karakterekkel dolgozik, okosan építi a rejtélyt, mer nagyot váltani, és közben olyan vizuális nyelvet használ, amely ritka még a modern képregények között is. A Szukits két kötete így nemcsak egy teljes horror történetet ad, hanem egy olyan sorozatot, amely megmutatja, mire képes a képregény, ha az író, a rajzoló és a színező ennyire egy irányba húz.
A Gideon Falls sötét, nyomasztó és sokszor kifejezetten nehéz olvasmány, de pont ettől marad emlékezetes. Nem csak megijeszteni akar téged, hanem lassan behúz egy olyan világba, ahol minden út ugyanoda vezet, a Fekete Csűrhöz. És mire az ember a második kötet végére ér, már pontosan érti, miért lett ebből a sorozatból modern horror képregényklasszikus.
