Az X-Men '97 első évada két évvel ezelőtt azért lepett meg igazán, mert a Marvel nem egyszerűen előrángatta a pincéből az 1990-es évek egyik legkedveltebb rajzfilmsorozatát, leporolta, majd megpróbálta eladni nekünk újra a gyerekkorunkat. Az új széria úgy tudott minden ízében X-Men maradni, hogy közben modernebb, látványosabb és sokszor jóval komolyabb lett az eredetinél. Az első szezon kritikájában külön kiemeltük azt is, hogy a rengeteg képregényes utalás és összefűzött klasszikus történetszál ellenére az egész meglepően könnyen követhető maradt. Nem kellett fekete öves X-Men-rajongónak lenni ahhoz, hogy valaki értse, mi történik és miért fontos.
A második évad ezen a téren már egészen más állatfaj.
Nem lett rosszabb sorozat az X-Men '97, sőt bizonyos szempontból még elképesztőbb, amit a Marvel Animation művelt vele. Kilenc részbe annyi történetet, karaktert, képregényes utalást, vendégszereplőt és kisebb-nagyobb fordulatot zsúfoltak, ami más sorozatoknak három teljes szezonra is elég lenne. Csakhogy ennek ára van. A második évad szinte folyamatosan padlógázzal halad, és miközben egy régi X-Men-rajongó vigyorogva próbálja számolni, hány képregényes történetet ismert fel az elmúlt húsz percben, a kevésbé avatott néző valószínűleg időnként csak pislog, hogy pontosan kik ezek az emberek, mikor kerültek ide, és miért kellene tudnia, mit jelent az, hogy X-Factor vagy Askani.
Ez részben persze a szezon kiindulópontjából következik. Az első évad végén az X-Men tagjai szétszóródtak az időben, így egyszerre követjük a csapat különböző tagjait az ókori Egyiptomban, a távoli jövőben és a jelenben, miközben Apokalipszis terve fokozatosan minden szálat összeköt. Scott és Jean története többek között a The Adventures of Cyclops and Phoenix és az Askani'son képregényekből merít, az ókori események pedig a Rise of Apocalypse felől közelítenek En Sabah Nur történetéhez. A sorozat nem egyetlen klasszikus történetet adaptál, hanem megint marokszámra szedi össze a képregényes ötleteket, majd összegyúrja őket a saját univerzumával.
Az első évadban is pontosan ezt csinálták az alkotók. A Trial of Magneto, az Inferno, az Operation: Zero Tolerance, az E Is for Extinction és a Fatal Attractions elemei úgy keveredtek egymással, mintha eredetileg is egyetlen történet részei lettek volna. A második szezon viszont már nem is igazán kever-kavar, inkább kinyitja a képregényes fiókot, és az egészet ránk borítja.
Tessék kapaszkodni
A tempó egészen döbbenetes. Egyetlen epizód képes lezavarni egy olyan történetet, amelyből máshol legalább háromrészes minisorozat készülne, majd a stáblista után már készülhetünk is valami teljesen másra. Van itt időutazás, Apokalipszis eredettörténete, X-Force, X-Factor, Weapon X, a Brood, Danger Room, X-Corp és persze Gambit visszatérése is, miközben a sorozatnak a főszereplők személyes drámáira is időt kellene találnia. A szezon második felében ráadásul több rész szinte önálló kalandként működik: Rozsomák a saját problémáival foglalkozik, Polaris története a Danger Room köré épül, Xavier pedig egészen más irányba próbálja terelni a mutánsok jövőjét.
És az az érdekes, hogy ez az őrült rohanás az esetek többségében piszkosul szórakoztató.
Az X-Men '97 olyan, mint amikor egy gyerek végre megkapja a kulcsot a képregénybolt raktárához, és azt mondják neki, hogy mindent hazavihet, amit csak elbír. Az alkotók láthatóan imádják ezt az univerzumot, és szinte minden képkockán találni valamilyen apróságot azoknak, akik évtizedek óta követik a mutánsokat. Az X-Force Cable vezetésével jelenik meg, de a felállása már önmagában játék a képregényekkel: Psylocke és Arkangyal mellett Jubilee és Napfolt is csatlakozik hozzá, miközben az eredeti csapat egészen más szereplőkből állt. Az X-Factor ezzel szemben szinte egyenesen az 1991-es kormányzati korszakból lép elő Plazmával, Polarisszal, Wolfsbane-nel, Strong Guyjal és Multiple Mannel. És ezek még a feltűnő utalások.
Cable Apokalipszisről összegyűjtött anyagai között például ott van az X-Factor #5 1986. júniusi megjelenési dátuma, vagyis a gonosztevő első képregényes felbukkanására tett utalás, de még Apokalipszis alkotói, Louise Simonson és Jackson Guice neve is bekerült a háttérbe. Ugyanitt régi lovasok, Fabian Cortez és az eredeti rajzfilmsorozat Apokalipszishez kapcsolódó epizódjai is visszaköszönnek. Ezek tipikusan azok a részletek, amelyek mellett a nézők kilencven százaléka gond nélkül elsétál, a maradék tíz viszont leállítja a képet, majd elégedetten mutogat a képernyőre.
Morph továbbra is tökéletes eszköz arra, hogy az alkotók néhány másodpercre behozzanak olyan karaktereket, akiknek egyébként semmi dolguk nem lenne az adott történetben, így még Deadpool is tiszteletét teszi egy átváltozás erejéig. Egy másik jelenet hátterében Mr. Fantastic bukkan fel Xavier iskolájában, miközben Polaris visszatérése és a Danger Room története önmagában is több képregényes korszakra kacsint ki. És akkor még nem beszéltünk az olyan apróságokról, amikor egy-egy szereplő, név, kosztüm vagy beállítás csak azért kerül a képernyőre pár másodpercre, hogy valaki a kanapén ülve felkiáltson, ezt ismerem! Rajongóként ezt nehéz nem imádni. Csakhogy közben egyre inkább azt éreztem, hogy az X-Men '97 második évada már természetesnek veszi, hogy a néző tudja, miről beszél. Az első szezonban az utalások jutalomként működtek. Ha ismerted az eredeti képregényt, kaptál egy plusz réteget, de ha nem, akkor is teljesen érthető történetet láttál. Most viszont bizonyos helyeken már maga a sztori is úgy halad, mintha az alkotók feltételeznék, hogy legalább nagyjából tisztában vagy az X-Men közel hatvanéves történetével.
Az X-Force és az X-Factor gyakorlatilag pillanatok alatt kerül a sakktáblára, egy rakás új karakterrel együtt. Feltűnik valaki, történik vele valami fontos, majd már rohanunk is tovább. A képregényrajongó közben pontosan tudja, ki Havok, mit jelent Polaris Magnetóhoz fűződő kapcsolata vagy miért különösen érdekes együtt látni bizonyos szereplőket. Aki viszont kizárólag az X-Men '97-et és esetleg a régi rajzfilmsorozatot ismeri, annak időnként olyan érzése lehet, mintha egy olyan családi összejövetelre érkezett volna, ahol mindenki ismer mindenkit, csak neki felejtettek el bemutatni bárkit.
Egy komplett képregényes univerzum kilenc részben
Mindez azért is feltűnő, mert karakterdrámából továbbra is nagyon erős a sorozat. Scott és Jean kapcsolata, Vadóc gyásza, Rozsomák testi és lelki traumája, Magneto és Xavier örök ideológiai harca vagy akár Jubilee felnőtté válása önmagukban is teljes évadokat elbíró történetek lennének. Az X-Men '97 viszont nem akar választani közülük. Mindegyiket el akarja mesélni.
Ez időnként egészen zseniális húsz perceket eredményez. Máskor viszont úgy érződik, mintha egy egész képregényes történetszál összefoglalóját néznénk, nem magát a történetet. Rozsomák adamantiumának visszaszerzése például hatalmas jelentőségű esemény azok után, ahogy Magneto az előző évad végén szó szerint kitépte a fémet a csontjaiból, mégis meglepően gyorsan túljutunk rajta. Az ember még éppen elkezdené feldolgozni az egyik fordulatot, amikor már érkezik a következő.
Az animáció továbbra is remekül kiszolgálja ezt a tempót. Az első évadban dicsértük, hogy sikerült megtartani az eredeti sorozat egyszerű, határozott vonalait és színvilágát úgy, hogy közben egyértelműen modern produkciót látunk. A második szezon sem akar teljes vizuális átalakulást, inkább egyre magabiztosabban használja azt, amit már felépített. Az akciók gyorsak, jól követhetők, a mutánsok képességeit pedig továbbra is ötletesen kombinálják, így a sorozat akkor is képes meglepetést okozni, amikor harminc éve ismerjük az adott karakter képességeit.
Különösen jó, hogy az X-Men '97 továbbra sem fél a képregények nagy, őrült ötleteitől. Nem próbál mindent "realistábbá" tenni, nem szégyelli a színes kosztümöket, az időutazást, a gigantikus kozmikus lényeket vagy azt, hogy egy embernek tényleg Apokalipszis a neve. A Marvel mozifilmjei hosszú éveken keresztül sokszor azon dolgoztak, hogy valamilyen módon elfogadhatóvá tegyék a képregények furcsaságait a széles közönség számára. Az X-Men '97 ezzel szemben azt mondja, hogy tessék, itt van az egész úgy, ahogy van, és ha már megvettük a jegyet erre az utazásra, akkor ne féljünk a hullámvasúttól. Nagyon szerethető hozzáállás, de a hullámvasút néha túl gyors.
Apokalipszis nem várta meg a világvégét
Ez pedig leginkább a finálénál válik problémává. Az egész második évad Apokalipszist építi. Nem egyszerűen egy új főgonoszt kapunk, hanem időn és téren átívelő fenyegetést, akinek eredetével hosszasan foglalkozik a sorozat, aki képes az X-Men teljes történetét felforgatni, és akiről folyamatosan azt éreztetik velünk, hogy egészen más súlycsoportban játszik, mint azok az ellenfelek, akikkel a csapat korábban találkozott. Maga a Marvel is úgy beszélt a szezonról, mint amely Apokalipszis történetének különböző korszakait kapcsolja össze, és a sorozat valóban mindent megtesz azért, hogy En Sabah Nur ne pusztán egy nagy kék ellenfél legyen a végén. Az évad utolsó része ennek megfelelően óriási tétekkel indul, és tényleg úgy érezni, hogy valami egészen brutális végjáték következik. Aztán szinte már vége is.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
A finálé mindössze nagyjából 25 perc alatt próbálja lezárni Apokalipszis történetét, Gambit sorsát, Vadóc személyes konfliktusát, több csapat összecsapását és még előkészíteni a következő évadot is. Önmagában a megoldással nincs baj, ráadásul a győzelem hatalmas árat követel a hősöktől, tehát szó sincs arról, hogy következmények nélkül letudnák az egész konfliktust. Mégis furcsán könnyűnek érződik az, ahogy a sorozat végül elintézi azt az Apokalipszist, akit előtte kilenc részen keresztül szinte legyőzhetetlen istenként kezelt.
Nem az a gond, hogy az X-Men győz. Egy X-Men-sorozatban azért ez nem különösebben meghökkentő fordulat. Az a baj, hogy maga a küzdelem nem kap elég időt. Mire a történet felállítja az utolsó nagy akadályokat, már el is kezdődik a megoldásuk, és alig néhány perccel később ott vagyunk a következményeknél. Az érzelmi ár ettől még működik, de a fenyegetés súlya csökken. Ha valakiről egy teljes évadon át azt mondjuk, hogy gyakorlatilag megállíthatatlan, érdemes lenne egy kicsit hosszabban megmutatni, milyen rohadt nehéz mégis megállítani. Tulajdonképpen az egész szezon problémája összesűrűsödik ebben a fináléban.
Az ötletek kiválóak. A képregényes alapanyag fantasztikus. A karakterek működnek. Az akció remek. A fordulatok erősek. Csak adjatok már nekik egy kis időt.
Az első évad tíz része után azt írtuk, hogy az X-Men '97 okosan egyensúlyozott a dráma, az akció és a komikum között, és a nosztalgiánál sokkal többet kínált. Ez a második szezonra továbbra is igaz. Sőt, a sorozat most még bátrabban nyúl a Marvel mutánsainak elképesztően gazdag történetéhez, és a keményvonalas rajongók számára gyakorlatilag egy kilencrészes kincsesbánya lett.
Ugyanakkor elveszített valamit abból a könnyed befogadhatóságból, amely az első évad egyik legnagyobb erénye volt. Már nem vagyok biztos benne, hogy nyugodt szívvel azt mondanám egy teljesen laikus nézőnek, hogy csak üljön le elé, minden előismeret nélkül tökéletesen fogja érteni. A fő történet természetesen követhető, de a sorozat annyi nevet, csapatot, képregényes fogalmat és félmondatos utalást dobál be, hogy könnyű elveszni benne.
Rajongóként viszont nehéz haragudni rá ezért.
Mert amikor felismerünk egy harmincéves képregényborítóra tett utalást, feltűnik egy régen várt mutáns, Morph egy pillanatra átváltozik valakivé, akit egyáltalán nem számítottunk látni, vagy egy klasszikus történetszál egyszer csak egészen új formában elevenedik meg, pontosan azt érezzük, amit az első évad legjobb pillanataiban. Hogy ezt a sorozatot olyan emberek készítik, akik tényleg imádják az X-Ment. A harmadik évadra mindössze egyetlen dolgot kellene megtanulniuk. Néha nem baj, ha veszünk egy levegőt.
