A Marvel moziverzum új Wonder Man sorozata első pillantásra akár mellékág is lehetne, egy furcsa, kis léptékű kísérlet a szokásos kozmikus tét, CGI-orgiák és multiverzumos kavarások után. Valójában azonban pontosan ez adja az erejét. A sorozat nemhogy nem akar versenyezni a nagy MCU-s zászlóshajókkal, hanem tudatosan hátat is fordít nekik, és ezzel egy meglepően friss, emberi, könnyen befogadható történetet hoz létre, amely akkor is működik, ha a néző semmit sem tud a Marvel univerzumról. Ez a hozzáállás nem idegen a Marvel hagyományaitól. A Marvel Comics történetében a szuperhőscsaták mindig is csak az egyik réteget jelentették. A kiadó évtizedeken át kísérletezett különböző műfajokkal, hangvételekkel és narratív fókuszokkal, a romantikusabb, humorosabb vagy éppen kifejezetten melankolikus történetektől kezdve a társadalmi kérdéseket boncolgató, utcai szintű drámákig. Sok esetben a jelmez és a képességek inkább keretet adtak az emberi történeteknek, nem pedig önmagukban jelentették a lényeget. A Wonder Man sorozat pontosan ezt a szemléletet ülteti át a képernyőre, a szuperhős-mitológiát szinte teljesen háttérbe tolja, és a karakterek belső világára, hétköznapi konfliktusaira koncentrál.
A főhős, Simon Williams itt nem klasszikus értelemben vett szuperhős, sőt, tulajdonképpen nem is akar az lenni. Yahya Abdul-Mateen II alakításában egy bizonytalan, túlgondolkodó, karrierje elején toporgó színészt látunk, akinek ugyan vannak furcsa, megmagyarázatlan képességei, de ezek sokáig inkább teherként, semmint áldásként nehezednek rá. A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem próbálja hősi narratívába kényszeríteni Simont. Nem az a kérdés, mikor ölti fel a jelmezt, hanem az, hogy képes-e egyáltalán hinni magában, megtalálni a helyét Hollywoodban, és eldönteni, mit jelent számára az, hogy színész.
Ebben a személyes, kifejezetten földhözragadt történetben válik kulcsfigurává Ben Kingsley Trevor Slatteryje, aki már korábban is az MCU egyik legfurcsább mellékszereplője volt. Tudjátok, a Vasember 3-ban róla hittük azt, hogy nem más, mint a terrorista Mandarin, de aztán kiderül a néző és az MCU világa számára is, hogy egész csak egy nagy átverés, Trevor pedig színész. Később láthattuk őt a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája című moziban is. Trevor itt és most végre teljes jogú főszereplővé lép elő, és Kingsley látható örömmel lubickol a szerepben. Trevor impulzív, ösztönös, szertelen, Simon pedig szorongó, maximalista és önmagát folyamatosan szabotáló. Kettejük dinamikája adja a sorozat érzelmi motorját. Ez a bromance egyszerre vicces, szerethető és meglepően melankolikus, és messze erősebb, mint bármilyen akciójelenet vagy nagy fordulat, amit a széria kínál. Ők ketten egyébként azért verődnek össze, mert Hollywood épp a hatalmas remakehullám hatására egy klasszikus szuperhősös mozit, az 1980-as Wonder Mant akarja újragondolni a legendás rendező, Von Kovak kezei alatt. Erre a filmre jelentkezik a két színész, de persze van azért itt kavarás és háttérben meghúzódó turpisság is, nyugalom.
A Wonder Man egyik legnagyobb különlegessége, hogy a szuperhősös szál szinte végig a háttérben marad. Akad azért pár fontosabb akciójelenet, van egy kormányzati szerv, amely a különleges képességű emberek begyűjtésére szakosodott, és ott van a háttérben egy rendszer, amely félelemből és politikai érdekből próbál kontrollt gyakorolni az ilyen emberek felett. Mégis, ezek inkább tematikus keretet adnak, mintsem valódi mozgatórugói a cselekménynek. A valódi tét Simon számára nem a világ megmentése, hanem az, hogy elveszítheti-e a karrierjét, a szabadságát, és mindazt, amiért eddig küzdött. Ez a léptékváltás teszi a sorozatot szokatlanul intimné és emberközelivé az MCU-n belül.
A széria kifejezetten jól működik azok számára is, akik nem követik a Marvel-filmeket. A korábbi eseményekre való utalások többnyire opcionálisak, a történet érthető és élvezhető anélkül is, hogy a néző pontosan tudná, ki volt Trevor Slattery a Vasember 3-ban, vagy mit jelent a Damage Control az univerzumon belül. Ez a fajta hozzáférhetőség ritka a jelenlegi Marvel-kínálatban, és kifejezetten üdítő egy olyan franchise esetében, amelyet egyre gyakrabban ér az a kritika, hogy túlbonyolított, nehezen követhető, és egyfajta folyamatos bemagolandó "házi feladattá" vált.
A sorozat formátuma és játékideje szintén sokat elárul arról, mennyire tudatosan kerülték az alkotók a felesleges túlírást. Az epizódok jellemzően nagyjából félórásak, sőt, akad olyan rész is, amely alig éri el a húsz percet. Ez a mai streamingvilágban, ahol sok sorozat indokolatlanul nyújtja az epizódokat negyven-ötven percesre, kifejezetten frissítő döntés. A Wonder Man nem próbálja mesterségesen feltölteni a játékidőt üres mellékszálakkal vagy öncélú jelenetekkel. Pontosan addig marad veled egy-egy epizód, ameddig a történet és a karakterek szempontjából indokolt, majd zárják a gondolatmenetet, és megy tovább a sztori a következő résszel. Ez a feszesség nemcsak a tempót tartja élénken, hanem azt is erősíti, hogy a sorozat pontosan tudja, mit akar elmondani, és nem akar többnek látszani annál, ami valójában: egy visszafogott, karaktervezérelt dráma, amely nem a mennyiséggel, hanem a fókuszáltsággal próbál hatni a nézőre.
A sorozat másik nagy erőssége a hollywoodi közeg ábrázolása. A Wonder Man egyfajta szerelmeslevél a színészethez, annak minden szépségével és és árnyoldalával együtt. A castingok, a meghallgatások, az ügynökökkel való alkudozás, a család kétkedése és az iparági frusztrációk mind ismerősek lehetnek bárkinek, aki valaha kreatív pályán próbált boldogulni. A sorozat nem maró szatíra, nem akarja szétcincálni az ipart, inkább empatikusan, olykor nosztalgikusan mutatja meg, miért tud ez a közeg egyszerre felemelő és mérgező lenni. Ebben a megközelítésben sokkal közelebb áll egy emberi drámához vagy egy visszafogott showbiznisz-sorozathoz, mint egy klasszikus Marvel-produkcióhoz.
Külön színt ad a szériának, hogy több színész saját magát alakítva tűnik fel, ami finoman erősíti a metaszintet. Josh Gad, vagy Joe Pantoliano cameói nem puszta poénként működnek, hanem azt az érzetet keltik, hogy a Wonder Man egy alternatív, de nagyon is felismerhető Hollywoodban játszódik. Ez a játékosság nem válik öncélúvá, inkább tovább mélyíti azt az érzést, hogy a sorozat valódi szeretettel és belső ismeretekkel közelít a szakmához.
A háttérben meghúzódó társadalmi szál, a szuperképességekkel rendelkezők rendszerszintű megfigyelése és kriminalizálása szintén érdekes, de a sorozat tudatosan nem tolja ezt előtérbe. Nem válik didaktikussá, nem akar nagy politikai allegóriává nőni, inkább finoman jelzi, hogy ebben a világban a félelem és a bürokrácia legalább akkora ellenfél lehet, mint bármelyik kosztümös gonosztevő. Ez a visszafogottság ismét csak azt erősíti, hogy a Wonder Man nem a nagy, látványos állítások, hanem a személyes sorsok felől közelít.
Mindez ráadásul nem véletlenül érkezik Marvel Spotlight címke alatt. A Marvel Spotlight koncepciója kifejezetten arra jött létre, hogy olyan önálló, karakterközpontú történeteknek adjon teret, amelyek nem igényelnek mély MCU-ismeretet, és nem akarnak mindenáron beilleszkedni a nagy, mindent összekötő narratívába. Ez a megközelítés kifejezetten emlékeztet a klasszikus Marvel Spotlight antológiaképregények szellemiségére, ahol a fókusz egy-egy karakteren, emberi dilemmán vagy különleges nézőponton volt, nem pedig egy újabb világméretű fenyegetésen.
A Marvel Spotlight eddigi egyetlen másik produkciója, az Echo összességében nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A fogadtatás vegyes maradt, és sokak számára inkább azt jelezte, hogy a Marvel még keresi, mit is jelent pontosan ez az irányvonal. A Wonder Man azonban sokkal meggyőzőbb válasznak tűnik erre a kérdésre. A sorozat nemcsak jobban működik önmagában, hanem világosabban is megmutatja, mire lehetne használni a Spotlight-formátumot: kísérletezésre, hangulati váltásokra, olyan történetekre, amelyek nem egy következő nagy crossover előszobái, hanem önálló, lezárt, emberi léptékű sztorik.
Ebben az értelemben a Wonder Man nemcsak egy jól sikerült sorozat, hanem egyfajta irányjelző is az MCU számára. Azt üzeni, hogy a Marvelnél nem veszett ki teljesen a kísérletezés és az újítás iránti vágy, és hogy a Spotlight-vonal képes tanulni a saját hibáiból. A képregényes múlt pontosan azt mutatja, hogy a Marvel akkor volt igazán izgalmas, amikor nem félt eltérni a bevált sablonoktól, új hangokat kipróbálni, és nem akart görcsösen minden történetet ugyanazzal az epikus formulával elmesélni.
Összességében a Wonder Man nem akar mindent felforgatni, de éppen azzal újít, hogy visszavesz picit. Kisebb, személyesebb, csendesebb, és sokkal inkább karakterközpontú, mint amit az MCU-tól megszokhattunk. Az Abdul-Mateen II és Ben Kingsley közötti kémia valódi tartást ad a sorozatnak, és még akkor is élvezetessé teszi, amikor a cselekmény tudatosan alacsony fordulatszámon pörög. Ez nem az a Marvel-sorozat, amit cliffhangerek és nagy csavarok miatt nézünk, hanem azért, mert szeretünk időt tölteni ezekkel a figurákkal.
A Wonder Man így nemcsak egy szerethető, emberközeli bromance és egy szokatlanul csendes Marvel-történet, hanem annak jele is, hogy az MCU-ban még mindig ott van a lehetőség az igazi megújulásra. Ha a Spotlight valóban ilyen produkciókat jelent a jövőben, akkor talán újra el lehet hinni, hogy a Marvel nemcsak ismételni szeretne, hanem alkotni is akar.
