Látványos közjátékra került sor még februárban Mark Zuckerberg bírósági meghallgatásán, amelyre a Meta-vezért a cég saját gyártású AI-szemüvegeit viselő munkatársai is elkísérték. A közösségi oldalak gyerekekre gyakorolt káros hatása miatt indított perben illetékes Carolyn Kuhl bírónő szigorúan figyelmeztette őket, hogy a tárgyalóteremben tilos felvételt készíteni, a streamelés szintén nem megengedett, akit pedig mégis rajtakapnak ilyesmin, annak törölnie kell a felvételt, továbbá arra számíthat, hogy felelősségre vonják a bíróság megsértéséért. Nem véletlenül emelt szót a Meta Ray-Ban szemüvegek miatt, az ilyen eszközökkel ugyanis mozgó- és állóképet rögzíteni éppúgy lehet, mint élőben közvetíteni, ráadásul van rá mód, hogy a felhasználó kikapcsolja az aktív működésről árulkodó LED-et. Nem kérdés, hogy ezerféleképpen visszaélhet ezzel, akinek ez a célja.
Persze a nagyvállalatokat és a kormányokat valószínűleg kevéssé érdeklik az emberekről engedély nélkül készített, aztán a zaklatásukra használt felvételek, a magánszféra védelme sokadrangú számukra, ellenben az már nekik is fontos, hogy ne kerüljenek illetéktelen kezekbe érzékeny céges adatok vagy világraszóló botrányokat kirobbantó államtitkok. Kétségtelenül tisztában vannak a viselhető eszközök jelentette kiberbiztonsági kockázatokkal, ezért igencsak meglepődnék, ha nem kerültek volna már rég tiltólistára. Mindebből fakadóan azonnal nevetségessé is válna egy napjainkba helyezett kémtörténet azzal a felütéssel, hogy valaki feltörte egy ügynök AI-szemüvegét, ő pedig így a tudtán kívül értékes információkat ad ki. Ennél azért merészebb, bár nem kevésbé komolytalan ötlettel állt elő a Thomas Brandon, a Legacies: A sötét örökség, a második Vámpírnaplók spin-off írója. Új sorozatában, a The Copenhagen Testben mikroszkopikus nanobotokat juttattak egy ügynök szervezetébe, amelyek csatlakoztak az agyi receptoraihoz, és közvetítenek mindent, amit lát és hall.
Semmit a szemnek!
Mint sok művész őelőtte, Brandon is saját tapasztalataiból merített ihletet, egyszer ugyanis zsarolóvírussal támadták a felesége laptopját, és emlékezete szerint 500 bitcoint akartak az elkövetők. Ez volt a szikra, innen csíráztatta ki a gondolatot, hogy mi lehet a következő lépcsőfok, mi történik, amikor már az embert is meghackelik, és vajon ki lenne a legértékesebb célszemély. A kémtörténetek - különösen John le Carré írásainak - rajongójaként nem töprengett sokáig a válaszon: természetesen egy hírszerző, aki pusztán azzal, hogy ránéz egy bizalmas dokumentumra, elárulja a hazáját, aminek a megvédésére felesküdött.
A szóban forgó célszemély nem más, mint Alexander Hale, egy első generációs kínai-amerikai elemző az Árvaház néven ismert, még az idősebb George Bush kormányzása alatt a többi ügynökség ellenőrzésére létrehozott hivatalnál, akinek minden vágya, hogy ismét terepmunkát végezhessen. Erre az esélyét azonban évekkel korábban elpuskázta, amikor egy fehéroroszországi bevetésen egy ottani gyermeket mentett meg egy amerikai állampolgár helyett. Ráadásul azóta PTSD-ből fakadó pánikrohamokkal küzd, és az exbarátnője látja el antidepresszánsokkal, hogy kordában tarthassa a tüneteket. Magyarán kevés érv szól amellett, hogy engedélyezzék a részvételét operatív műveletekben, ám amikor kiderül, hogy kompromittálódott, teljesül a kívánsága. A felettesei úgy okoskodnak, hogy ha önként vált téglává, akkor saját magát fogja lebuktatni, de ha mégsem követett el árulást, akkor a segítségével kideríthetik, hogy ki mozgatja a szálakat. Innentől pedig kezdetét veszi egy játszma, amelyben senki és semmi sem az, aminek látszik, az Árvaház behatol Alexander életébe, kontrollálva annak minden pillanatát, létrehozva egy több rétegű konstruált valóságot, amit láttatni szeretne azzal, aki a férfi szemei mögül leselkedik. De közben a Simu Liu által megformált ügynök is folyamatos megfigyelés alatt áll, mert bár tetteivel és döntéseivel nem adott rá okot, hogy kételkedjenek benne, egyáltalán nem hisznek az ártatlanságában.
Brandon és csapata legalább akkora elánnal látott neki, hogy sorra megfossza Alexandert a szövetségeseitől, megteremtve a paranoia légkörét, mint amekkora erőfeszítést tesz az Árvaház a látszat fenntartására. Az írók nyilvánvaló célja, hogy ne csak a meghackelt ügynök, de a néző is megkérdőjelezze mindazt, ami a szemei elé kerül. Ez a Truman Show-szerű koncepció alighanem nagyobbat ütne, ha nem csinálta volna már meg Peter Weir 1998-ban Jim Carrey-vel sokkal jobban. Ráadásul az elsőre talán még némi meghökkenést is kiváltó formula az állandó ismétléstől folyamatosan veszít a hatásosságából, így amikor ötödjére derül ki, hogy XY nem is az, akinek kiadja magát, vagy hogy a véletlenszerű találkozások megrendezettek, és még a legspontánabb dialógusnak is minden szava egy előre megírt forgatókönyvből származik, már csak unottan legyintünk, mert már számítottunk a fordulatra. Bár volna rá mód, hogy még ezzel a korlátozott eszköztárral is meglepetést okozzon, a sorozat nem megy el a falig, nem teszi meg az utolsó lépést, ami hirtelen mindent más megvilágításba helyezne.
Az egyetlen kivételt e téren Michelle Cyr, egy fedett ügynök jelenetei jelentik, akivel Alexandernek el kell játszania a hősszerelmest a titokzatos ellenség megtévesztése kedvéért. Melissa Barrera karaktere nagyszerűen ellensúlyozza Liu sótlan, túlságosan is jófiús ügynökét, bizonytalanságban tartva a nézőt. Nem egyértelmű, hogy számíthat-e rá Alexander, vagy hogy feltétel nélkül teljesítene minden parancsot, ahogy az sem, hogy nincs-e valamilyen saját, az Árvaház érdekeinél előbbre való célja. Az utóbbi években főként horrorfilmes szerepeket vállaló színésznő többször meg is villantja, hogy érdemes lenne vele más műfajokban is számolni, mert játszi könnyedséggel vált egyik személyiségről a másikra, amikor a helyzet úgy kívánja. A felszínesen megírt sablonkarakterekbe életet lehelni igyekvő színészgárda másik üde színfoltja Sinclair Daniel, aki Samantha Parkert, az Árvaház egyik zöldfülű, ám kiváló adottságokkal bíró elemzőjét játssza. Az ő feladata 0-24-ben megfigyelni Alexandert, valamint a viselkedése alapján megjósolni, hogy mit lép legközelebb, s bár számottevő jellemfejlődésről az ő esetében sem beszélhetünk, de a többieknél érdekesebbé teszi folyamatos belső vívódása az etikátlan parancsok miatt, amelyek a morális iránytűje által jelzettel ellentétes irányba mutatnak.
Kihagyott ziccerek
Sajnálatos, hogy a The Copenhagen Test alkotói is olyan mereven fókuszáltak a kitűzött céljuk elérésére, hogy közben belesétáltak az ehhez hasonló high concept sorozatok zömét foglyul ejtő csapdába. Nem beszélhetünk semmiféle karakterívről, mindenki ugyanott tart az évadzáróban, mint ahonnan a pilotban indult, és hiába szerepelnek a sorozatban olyan rutinos színészek, mint a Peter Moira műveleti igazgatót játszó Brian d'Arcy James, a szervezet csúcsán álló Patricia St. George igazgatót megformáló Kathleen Chalfant, az Alexander mentorát, Victor Simoneket megszemélyesítő Saul Rubinek, vagy az Alexander riválisának Edmund Cobbnak (Mark O'Brien) tanácsokat adó nagybácsit, Frederick Schiffet életre keltő Adam Godley, a forgatókönyv nem ad nekik teret kibontakozni.
De az akció majd biztosan helyrebillenti a mérleg nyelvét, igaz? - tehetitek fel egyre növekvő kétségbeeséssel a kérdést, egy pillanatra a mémesedett Padmé Amidala helyzetében érezve magatokat. Nos, nem. A The Copenhagen Test csínján bánik mind a lövöldözéssel, mind a bunyóval, pedig Liura bátran alapozhattak volna e téren, a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendájában kifejezetten jól állt neki a harcművész-szerep. Ami nagyobb baj, ezek a jelenetek is éppolyan középszerűek, mind a produkció egésze - szódával elmennek, holott ebbe a műfajba a vodka-martini jelenti a belépőt.
A túlnyújtott expozíció, a kusza, mégis kiszámítható sztori, a néző szájába rágott magyarázatok és az alulírt, egydimenziós karakterek mögött időnként felsejlik, főleg az évad vége felé, hogy hús is van a csonton, akár össze is állhatott volna a The Copenhagen Test egy olyan sorozattá, amit nem felejtünk el másnapra, de az alkotók bambán nézik a feldobott magas labdákat, és meg sem próbálnak kezdeni valamit az olyan aktuális témákkal, mint Alexander bevándorló háttere, ahogy a hazaszeretetről sem mond semmi újat, vagy egyáltalán bármit. Mindezek tükrében nem várom tűkön ülve a folytatást, hiába hagyja nyitva a lehetőséget az évad lezárása, hacsak nem javul ugrásszerűen az írás minősége.
A The Copenhagen Test első évada már elérhető a SkyShowtime-on.
