Amikor George Lucas megalkotta a Star Wars világát, egyik legfontosabb inspirációs forrása Kuroszava szamurájfilmjei voltak. A jedik viseletében, moralitásában és a messzi-messzi galaxis számos más elemében megfigyelhetők a keleti kultúrák különböző elemei, 2021-ben pedig a Lucasfilm a csúcsra járatta ezt a kapcsolódást a Látomások első évadával.
Egy olyan antológiáról van szó, melyet nem közvetlenül a Lucasfilm gyártott, ehelyett minden egyes epizódot egy-egy japán animestúdió készített, akik teljesen szabad kezet kaptak, hogy saját szájuk íze szerint értelmezzék újra a Csillagok háborúját. Ebből aztán született még két szezon. A másodikban nem csak japán, hanem más nemzetiségű animációs stúdiók is megmutathatták saját Star Warsukat, a harmadik évad viszont visszatért a széria gyökereihez, ez pedig nem véletlen. Visszatért ugyanis az első körből néhány stúdió, akik folytatták a korábban megkezdett történeteiket, így kapott kvázi második részt A párbaj, A falu menyasszonya és A kilencedik jedi című epizód is.
Noha a széria nem tartozik a legnépszerűbb Star Wars-tartalmak közé, hiszen alapjáraton is egy nieche műfajról van szó, amelynek rajongói nem feltétlenül vannak túl széles átfedésben a Star Wars rajongóbázisával, de a Lucasfilm látszólag nagyon megkedvelte a formátumot, hiszen most A kilencedik jedi a két korábbi, az antológia részét képező epizódja után egy saját, nyolcrészes spin-off sorozatot is kapott.
Miért épp ez?
Szerintem a Látomások epizódjai közül azok működtek legjobban, melyek nem a már általunk ismert Star Wars világot fogták meg, és töltötték meg azt bele egyáltalán nem illő, animés elemekkel, hanem saját képükre formálták a messzi-messzi galaxist, egy saját világot építettek fel az ismerős elemek felhasználásával, és abban meséltek el egy egyedi történetet. Ezek közül Production I.G. által gyártott A kilencedik jedi volt az abszolút kedvencem, mely talán a legkreatívabb módon közelítette meg ezt a feladatot és egy rendkívül ötletes újdonsággal állt elő a Star Wars univerzum talán legikonikusabb fegyverei, a fénykardok kapcsán.
Ebben a történetben ugyanis a jedik és a sithek fegyvere aszerint változtatja pengéje színét, hogy a harcost, aki forgatja, milyen érzelmek, motivációk, szándékok hajtják. Ennek megfelelően a jedik megőrizték a rájuk jellemző színeket, a kéket, a zöldet és a lilát, ám a vörös szín jól jelzi, hogy a fegyver forgatóját valamilyen rossz szándék, vagy negatív érzelem mozgatja. Ez az első epizódban egy fantasztikus fordulatnak is megágyazott, melynek révén egy hidegrázós jelenetben derült ki, hogy a karakterek, akiket addig követtünk, nem mind azok, akiknek mondták magukat.
Elszalasztott lehetőség
A Production I.G. rendelkezésére állt tehát egy általuk felépített, az eredeti Star Wars univerzumtól meglehetősen eltérő és sajátos szabályokkal rendelkező világ és néhány remek karakter, akikkel gyakorlatilag bármilyen történetet elmesélhettek volna. Ehelyett viszont úgy fest, kissé kifogytak a munícióból, A kilencedik jedi története ugyanis szinte egész játékideje alatt folyamatosan a filmekből untig ismert történeti elemeket és set piece-eket hasznosítja újra.
Már akkor elkezdtem ettől tartani, amikor megjelent a sorozat első előzetese és ebből kiderült, hogy a rosszfiú egy kiberkristály-alapú szuperfegyvert szeretne építeni, mellyel képes bolygók elpusztítására. Lefordítom. Az egyik legötletesebb, legkreatívabb Látomások epizód saját sorozatában képesek voltak megtenni az egyik fő konfliktusforrásnak egy Halálcsillagot. Ez már önmagában hatalmas csalódás volt számomra, de sajnos a hasonló húzások sora nem áll itt meg. Különösen a széria első fele folyamatosan olyan érzetet kelt, hogy amit nézünk, azt már láttuk valahol, csak egy kicsit más kontextusban. A kilencedik jedi szinte válogatás nélkül hasznosít újra különböző történeti fordulatokat, helyszíneket és karaktereket a különböző számozott Star Wars filmekből, de még a Zsivány Egyesből is, ami jócskán elvesz abból a friss érzetből, amit különösen az első antológiaepizód nyújtani tudott. Ez a sorozat gyakorlatilag egy remix mindenből, amit már eddig láttunk, csak némileg más csomagolásban.
Mire gondolt a költő?
A korábban említett fénykardos balhé itt is visszatér, mi több, fontos részét képezi a történetnek egy új szín, az ezüst beemelésével. Az viszont, hogy ez a szín pontosan mit reprezentál, elég inkonzisztens. Eleinte valamiféle ultra instinct állapotnak tűnik, mely során a fénykard használója képes minden érzelmet kizárni és hagyni, hogy csak az Erő vezesse a mozdulatait, ám mindez úgy van prezentálva, mintha ez egyfajta felülemelkedés lenne azon, amit a jedik képviselnek, holott egyébként a jedik is éppen ezt tanítják.
Ráadásul az, hogy különböző karakterek hogyan ébresztik fel ezt a képességet, és egyébként ők mit képviselnek pontosan, eléggé jól elkülöníthető és egyébként a világos-sötét tengelyre is tökéletes felrakható, annak ellenére, hogy ezt amolyan arany középútként kellene értelmeznünk. Aztán az évad végére a sorozat valamelyest összekapja magát és szembe is néz ezzel az önellentmondással, mely egyébként még a KoTOR 2 egyik fontos tanulságával is párhuzamba állítható (apathy is death, ugyebár), ezt viszont olyan módon teszi, ami a fénykardok a sorozatban korábban látott működését teszi értelmetlenné. Az ötlet alapvetően jó volt, viszont sok esetben nagyon következetlen módon tálalja a széria ezt a koncepciót, ami lerontja az összképet.
De azért van, ami működött
Mindez azért sajnálatos, mert ezeken a dolgokon kívül igazából minden a helyén van. Noha Lah Kara, a főhős nem igazán nőtt a szívemhez és adott pillanatokban kifejezetten irritáló is volt a viselkedése, a mellékszereplők zömét a végére egészen megkedveltem. Ethan, Homen és Kwana egyaránt nagyon szerethető figurák, és Kara apja, Lah Zhima is meglepően sok szerepet kapott, háttértörténete pedig egészen érdekesre sikerült. A személyes kedvencem viszont Nagyapó, az öreg pilótadroid, aki kora ellenére a legnagyobb őrültségeket húzza meg a "volán" mögött, amire jellemzően mindenkinek ordítozás a reakciója, holott ezerszer bizonyította már, hogy pontosan tudja, mit csinál.
Ahogyan a két korábbi, antológiaepizód esetében, úgy az animáció itt is gyönyörű. A karakterdizájnok és a helyszínek egyaránt fantasztikusan néznek ki, a színekkel és a fényekkel is rendkívül ízlésesen bánik a sorozat, különösen a fénykardok esetében. A harcok animációja is remek, sokkal jobb, mint több más Látomások epizód esetében, ahol olykor kifejezetten a gyengeségek közé tartozott ez. Az egyedüli dolog, amibe bele tudnék kötni, hogy az én személyes ízlésemnek egy kicsit túl sok volt a CGI, és noha nem váltak túl élesen külön egymástól a 2D és 3D elemek, én jobban szeretem, ha ezzel az eszközzel egy kicsit szűkmarkúbban bánnak az efféle animációs produkciókban.
A kilencedik jedi tehát nagyon sok potenciállal bírt, ám ennek csak egy részét tudta learatni. Legnagyobb hiányossága éppen az, hogy míg a két korábbi, a Látomások részét képező epizód egy rendkívül egyedi világot és történetet épített, a spin-off sokkal erősebben és észrevehetőbben nyúlt le elemeket az eredeti filmekből, ami elvette az eddigi részek legnagyobb erősségét. A fénykardok színének változása szintén rengeteg lehetőséget rejtett, és noha ezt nagyobb mértékben sikerült kihasználni, ennek működése és az ennek segítségével átadni kívánt üzenet sok esetben meglehetősen inkonzisztens. Mindez lerontja az egyébként remek látvánnyal és karakterekkel operáló, összességében egyébként szórakoztató sorozat összképét.
Azon viszont egyáltalán nem lepődnék meg, ha nem ez lenne az utolsó efféle Látomások spin-off. Egyrészt a történet vége ennél a szériánál is magában hordozza a folytatás lehetőségét, de több népszerűbb epizód, például a korábban említett A párbaj szintén simán kaphatna egy ehhez hasonló saját sorozatot, noha abból már egy regény és egy képregény is született. Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy a Lucasfilm egyelőre nem engedi el a Látomások koncepciót, én pedig kíváncsian várom, hogy milyen stúdiók kapnak még lehetőséget arra, hogy elmeséljék saját Star Wars történetüket.
