A népszerű horrorjátékok közül számomra mindig a Resident Evil jelentette az elnagyolt és sablonos, mondhatni könnyed zombibulit, míg a Silent Hill a lelki mélymerülés és az ehhez köthető pernyeállagú üresség élménye volt, ami ugyan nem zavart annyira, mint a Forbidden Siren vagy a Kuon, cserébe fájdalmasan közel engedett a karaktereihez és az ő egyetemes veszteségükhöz, aminek mellesleg a kisvárost gondolom magamban, metaforikusan.
A fenti megállapítás a 2009-es Shattered Memoriesnél érhető leginkább tetten, mely egy egyébként hihetetlenül megrendítő pszichológiai sétaszimulátor, de az összes játéknál megjelenik az elme útvesztőjeként értelmezhető szimbólumrendszer, a loopolt önismétlődés, a végletekig torzult valóságérzékelés, a nyomasztó magány és bezártság, a kétségbeesett reménytelenség. A Silent Hill: Visszatérés mozi cselesen átemeli a Shattered Memories pszichológusának aktív karakterét, ami egyébként nem rossz húzás egyértelműsített reality check referenciaként, de a minden idők egyik legjobbjaként rangsorolt Silent Hill 2-élmény így is túl nagy falatnak bizonyul a vásznon rendezői székből szemlélve.
Christophe Gans a Silent Hill: A halott várossal 2006-ban már gurított egy azóta rajongóilag kielégítően körbeszeretgetett rendezést, amit egy teljesen más technikai lehetőségekkel felvértezett korszakban lehetett is értékelni, épp ezért voltam kíváncsi a 20 évvel később félpénzből megoldandó örömjátékra. Valljuk be, a Suno-világsztárok nagyszünetben készített AI-klipjeinek idején holmi pénz nem lehet tényező, főképp, amikor egy színésznő három karaktert is megformál a gázsiból, ha van elég paróka.
Nem is ezzel volt végül a baj
A mozi egy jó darabon felfelé vezet a fan service hullámvasúton, gyakorlatilag képkockára beállított, egy az egyben a játékot idéző jelenetekkel operálva, és ebből a kissé lelakottabb fajtából adagolt CGI sem tudott kizökkenteni, mert mégsem egy Pozsonyi Csatáról beszélünk azért, sőt nosztalgikusan örvendeztem a sarkosabb, PS2-ízű és szándékosan videójátékosra vett animációkon. Ugyancsak hibátlan húzás Akira Yamaokának a játékvilágból átmentett, varázslatos zenei háttere, az ikonikus rádiózajok és persze a csodálatos szörnyszülöttek, meg ezernyi egyéb tojás.
A filmben azonban James sosem jut tovább az Első Vascsövem bejegyzésnél a kalandlapon, amit nem sokkal később a Sajnos Elvesztettem A Vascsövem követ. A játékkal ellentétben a harc egy jelenet kivételével teljesen kimarad, és nagyjából itt rá is fordulhatunk a hullámvasút zuhanós szakaszára.
Hanem
Nyilvánvalóan lehetetlen egy 15+ órás játék sokszorosan rétegzett történetét másfélben elmesélni, de amit szegény Eddie-vel és Laurával műveltek a filmben, konkrétan értelmezhetetlen. Esetükben az "adaptált karakter" nem csupán jellegtelen, de soha nem derül ki, mit kerestek a történetben, szemben a játékban betöltött, izgalmas, valódi funkciójukkal. Tényleg csak tippelni tudok, de a történetvezetés teljes szétbarmolása a Maryt gyerekkora óta mérgező, szektás apával és az ebben gonoszan konspiráló baráti társasággal talán a legfájóbb döfés egy rajongó lelkébe, mivel pont azokat a jó esetben befogadónként különböző megfejtéseket butítja meg teljesen, amitől a Silent Hill nem Resident Evil.
Gans minden lehetőséget megragad, hogy elvegye tőlünk a gondolkodás lehetőségét, Mary igazából minden női szereplő egyben, rá is van írva a sírjára, vagyis főhősünk feltehetőleg rengeteg időt és bosszúságot megspórolt volna, ha elmegy a temetésre. A piramisfej maszkjára pedig az ennyire rövid játékidő alatt is kétszer ráközelítenek biztonságból, hogy jól meglássuk James zavart tekintetét benne, majd egy későbbi jelenetben a lezüllött, álszakállas festői önarcképre ugyancsak rá van mázolva pirossal a motívum, ha az első két alkalommal nem értette volna a finom utalást a kedves nagyongyors-autós filmeken szocializálódott mozinéző.
Az már csak hab az ezek szerint nem esküvői tortán, hogy ezúttal James és Mary mindössze járnak, a férfi túl sokat iszik, a nő meg fura és/vagy drogos problémamegoldás szintjére sekélyesítve szétválásukat. Valószínűleg ezért kellett a kórházi jelenetben eutanáziává silányítani a játékban James alapvető önmarcangolásának, bűntudatának és teljes szellemi összeomlásának okát, a feldolgozhatatlan, kétségbeesésből és önzésből fakadó, teljesen klasszikus gyilkosságot, de legalább zárásként beszúrtak egy kikacsintós Good Ending gesztust, csak a többi sablon megoldásért kár, amíg eljutunk ide.
Kinek ajánljuk és mit
A filmet elsősorban kezdő Silent Hill táblánál téblábolóknak, a játékkal sosem kacérkodóknak, véletlen moziba beülőknek, Révész Sándoroknak és részeges festőknek, viszont ha igazán jót akartok magatoknak, üljetek le inkább a 2024-es remake elé egy kontrollerrel.
