A Sandman: Az álmok fejedelme második évada alig hagyott nyomot a Netflix kínálatában, pedig az első évad 2022-ben komoly sikert aratott a képregény-adaptációk kedvelői körében. A folytatás, amely két részletben érkezett (sőt gyakorlatilag háromban, mivel kaptunk még egy utolsó, 12. részt is, ami kvázi különkiadás volt), látványos és gondolatébresztő maradt, de a reflektorfény mintha szándékosan elkerülte volna a sorozatot. Ennek oka pedig egyáltalán nem a minőségben, hanem Neil Gaiman körüli új és meglehetősen csúnya botrányban keresendő. A szerzőt, aki David S. Goyer és Allan Heinberg mellett az adaptáció összepattintásának kulcsfigurája volt, az elmúlt hónapokban nyolc nő vádolta meg szexuális erőszakkal, amit a Vulture részletes riportja tárt a nyilvánosság elé. Ezek a vádak nem előzmények nélküliek: már 2024-ben is több hasonló állítás látott napvilágot, melyek Gaiman közéleti megítélését súlyosan megtépázták. A szerző mindent tagad, bírósági ítélet pedig eddig nem született, ám a Netflix stratégiája egyértelműen a csendes lezárás volt.
A showrunner, Allan Heinberg szerint a történet végét már korábban megtervezték, ami szépen hangzik, de azért teljesen világos, hogy most nem nagyon volt más lehetősége az alkotóknak, a korábbinál sokkal pörgősebb fordulatszámra kellett kapcsolniuk, ugyanis egyetlen új szezon alatt le kellett darálni a teljes Sandman kánon hátralévő részét, ami nem kevés képregénykötetet jelent még úgy is, hogy bizonyos sztorikat teljesen kihagytak. Így végül a második évad tizenegy plusz egy epizódba sűrítve zárja le Morpheus útját. A finálé egy különleges epizóddal, a Death: The High Cost of Living című, háromrészes képregényes minisorozat adaptációjával érkezett, ami méltó, ugyanakkor keserédes lezárás egy univerzumnak, amelynek mélysége narratív és mitológiai szempontból is, most a valóság árnyékában halványul el. A botrány hatásai már most látszanak Gaiman pályáján. A Halott Fiúk Nyomozóiroda második évadát törölték, az Elveszett próféciák harmadik évada mindösszesen csak egyetlen filmre rövidült, a Dark Horse Comics pedig harmincéves együttműködés után szakított a szerzővel. Egyedül az Anansi Boys, avagy Anansi fiúk című regényének adaptációja maradt talpon, amely 2025-ben érkezhet a Prime Videóra. De lássuk, milyen is lett most a végső búcsú Álomtól, a Formálótól, vagy más néven Morpheustól.
Semmi se végtelen, még a végtelenek sem
A Sandman második évada mindenekelőtt (és a körülmények tükrében ez különösen heves kalapemelgetésre okot adó érdem) hű maradt Neil Gaiman eredeti víziójához. Tom Sturridge az Álmok Uraként olyan törékeny, mégis tekintélyt parancsoló nagyságot mutat, amely végigkíséri az egész történetet. A lassú, szimbolikus építkezés nem kínál könnyed szórakozást, és nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy mennyire nagy teljesítmény úgy ledarálni a megmaradt nem kevés sztorit, hogy közben nem érződik a kapkodás, sőt épp az az érzése az embernek, hogy visszafogták a tempót. Holott igazából nem, szélsebesen rohanunk előre, csak épp jól van írva a forgatókönyv, nagyon okosan változtattak olyan dolgokon, amit az adaptáció megkövetelt, és közben a végeredmény egy picit sem csorbult. Vagy maximum egy nagyon picit.
Az évad második fele Álom sorsának elkerülhetetlenségére fókuszál. Morpheus saját családja vérét ontja, és a Fúriák bosszúja előre megírt, mégis feszültséggel teli konklúzióként érkezik el. A történet nem a csodák, a váratlan menekülőutak kereséséről szól, hanem a változás elfogadásáról, az elmúlásról és arról a felismerésről, hogy semmi sem állandó, még az istenekhez hasonló halhatatlanok élete sem. Magyarul a végtelenek "élete" sem végtelen valójában. A második felvonás érett, gondolati ívet kínál, ahol minden visszatérő és új szereplő a végső lezárás felé tereli az eseményeket.
Álomszép
A vizuális világ látványosan fejlődött az első évadhoz képest. Azazel végre valódi fenyegetésnek hat, a tündérvilág szürreális látványvilága és Puck, valamint Loki trükkjei életre keltik a képregények kaotikus varázsát. Delirium birodalma maga a megtestesült őrület, a Pokol kietlen, és az animált emberi fej ugyanolyan természetesen illeszkedik a látványba, mint az Álomvilág palotáját őrző sárkány. A régi és új szereplők mini történetei színesítik az epizódokat: Jack Gleeson önreflektív alakítása mosolyt csalhat a Trónok harca-rajongók arcára (tudjátok, anno ő alakította Joffrey Baratheont), Razane Jammal a korábbinál jóval ellentmondásosabb Hippolyta Hallja folyamatosan bizonytalanságban tartja a nézőt, míg Jenna Coleman Johanna Constantine-jának és Boyd Holbrook visszatérő Korinthoszijának dinamikája igazán vibráló jeleneteket is eredményez az évadban. Immár a végtelenek teljes családját megismerjük, közülük pedig Delírium és Pusztítás érdemel külön kiemelést, remek casting mellé kaptuk kiemelkedő alakításokat az ő esetükben. A történet közben zárja a kezdettől épített apa-fiú jellegű szálat is, amely az évad egyik érzelmi motorja.
A már többszörösen taglalt kényszerű sietségnek persze lettek áldozatai is. Több mellékszereplő árnyalatlan marad, Odin alárendelt, logikátlan alakja és Titánia következetlen viselkedése is felületesnek hat a nagy egészben. Ezek a bukkanók éppen azért tűnnek fel egyébként a nézőnek, mert a fontosabb karakterek bőven kaptak kellő törődést, és meglehetősen nagy lett a kontraszt. A készítők szinte minden fontos képregényívet belesűrítettek a rövid, tizenegy epizódba, de azért a koncepció itt-ott repedezik, korántsem tökéletes. A hibákat viszont remek ötletek tudják zárójelbe tenni, ilyen például a már pedzegetett 12. rész, ami sikeresen vissza tudja rántani az embert a melankóliából, és remek megoldás lett, hogy végül ez zárja le a teljes sorozatot, nem pedig a 11. epizód, ami bár egy új kezdetet is jelent, azért nagyrészt az események végét taglalja, és nagyon kifacsartan nevezhető csak happy endnek.
A halál szabadnapja
Ezzel szemben a különkiadásként aposztrofált Death: The High Cost of Living bár megint nem egy totálisan vidám sztori, végkicsengése azért jóval pozitívabb. Ebben a sztoriban a Halál szabadnapját követhetjük végig, amire minden századik esztendőben kerülhet csak sor. A történet kerek egész, önmagában is tökéletesen élvezhető a teljes Sandman sorozat nélkül. És összességében az élet szépségére, a létezés szeretetére erősít rá, amire nagy szüksége is van ahhoz, hogy mosollyal az arcunkon tudjunk végül felállni a tévé elől.
Nem tagadom, jobban örültem volna, ha több évadra szétbontva, részletesebben és komótosabban tudják adaptálni a komplett Sandman mitológiát, de az élet mint oly sokszor máskor, itt is közbeszólt. Ettől függetlenül örömteli, hogy nem hagyták lógva a sorozat rajongóit, nem egyszerűen csak elvágták a narratív fonalat, hanem tisztességesen lezárták az egész történetet, így a széria két évada komplett egésznek tekinthető. A korábban már emlegetett Halott Fiúk Nyomozóiroda sajnos nem volt ilyen szerencsés.
A Sandman nem kíméli nézőjét, de nem is ez a feladata. Néha hirtelen váltásokkal él, a finálé pedig kissé elnyújtottnak tűnhet, mégis őszinte marad. Nem ígér kényelmet, csak teljességet, és minden pillanatában emlékeztet arra, hogy minden történetnek egyszer bizony nagy valószínűséggel lesz nem csak eleje, hanem vége is, legyen az emberi vagy isteni. A sorozat azzal a kérdéssel búcsúzik, amit mindenki feltesz magának egyszer: amikor már nem leszel, a történeted vajon érdemes lesz-e arra, hogy tovább meséljék? Mindezeken felül míg a történetben Morpheus változásról és elkerülhetetlen sorsról elmélkedik, addig az alkotója körül kibontakozó botrány rávilágít arra, hogyan árnyékolhatja be a valóság még a legszebben szőtt álmokat is.
