A 2021-es Mortal Kombat kapcsán anno arról írtam, hogy ez messze nem egy hibátlan film, de a maga vértől tocsogó, bűnös élvezetként egészen jól működő módján kifejezetten szórakoztató adaptáció lett. Akkor még értékeltem benne azt is, hogy Simon McQuoid rebootja legalább megpróbált saját kaput nyitni ebbe a világba. A friss, játékokban sosem látott főhős, Cole Young ugyan papíron jó ötlet volt, a végeredményben viszont fájóan unalmas karakterré vált, az arcanás magyarázat, az edzésfolyamat és a bajnokok kiválasztásának logikája mégis adott valamiféle szerkezetet annak, ahol egyébként könnyen széteshetett volna a produkció, így nem silányult le az egész puszta fan service-parádévá. Az első film egyik legnagyobb hibája épp az volt, hogy a végére már úgy szórta egymás után az ellenfeleket, mintha egy játékbeli Tower módot néznénk, de addig legalább megpróbált eljutni valahonnan valahová.
Nos, a folytatás, vagyis a Mortal Kombat II ezzel szemben mintha fogta volna az első rész összes vitatható, de mégis egyedi ötletét, és egy határozott mozdulattal kidobta volna őket az ablakon. És ez messze nem fog mindenkit zavarni, sőt! Az ismételten Simon McQuoid rendezésében készült második film oda jutott, ahová a rajongók egy része kezdettől várta is ezt adaptációt. Végre itt a tényleges torna, végre központi szerepet kapnak a játékokból ismert pályák, végre nem kell hosszú perceken át magyarázni, miért tud valaki tüzet lőni, jeget formázni vagy kalappal kettévágni egy másik embert. Jeremy Slater forgatókönyvíró a franchise mögött álló Ed Boonhoz fordult tanácsért, őt kérdezte, hogy milyen fatalityket és pályákat érdemes beemelni a filmbe, és ez a végeredményen nagyon is látszik. A Mortal Kombat II sokkal közvetlenebbül akar úgy kinézni és úgy működni, mint maga a videójáték, és ebből a szempontból nehéz lenne elvitatni tőle, hogy tudja, mit akar.
A gond inkább az, hogy ez a cél most szinte mindent maga alá temet. Cole Young annyira háttérbe szorul, hogy a jelenléte már-már formaságnak hat. Ez önmagában sok nézőnek jó hír lesz, mert a karaktert az első film után sem fogadta keblére a rajongótábor, és teljesen érthető, ha valaki azt mondja, nem egy újonnan kitalált MMA-harcos miatt ül be egy Mortal Kombat-filmre. Csakhogy Cole félreállítása nem egy erősebb főhősi ívnek ad teret, hanem egy sokkal széttartóbb, epizodikusabb szerkezetnek. A meglepetés ráadásul az, hogy a film nem is Johnny Cage-re épül fel igazán. Oké, Karl Urban Johnny Cage-ként természetesen nagy dobás. Pontosan azt a fáradt filmsztáros önimádatot, pózer akcióhős-paródiát és pimasz ripacskodást hozza, amit ettől a figurától várni lehetett. Viszont picit megvezetve is érezheti magát a néző, mivel a Mortal Kombat II valójában sokkal inkább Kitana története, mint Johnny Cage-é. Adeline Rudolph karaktere az egész konfliktus egyik legfontosabb mozgatója lesz, és a film akkor működik a legjobban, amikor az ő múltját, döntéseit és helyét próbálja körberajzolni az Outworld kegyetlen rendszerében. Ez nem jelenti azt, hogy a forgatókönyv hirtelen mély karakterdrámává válna, de legalább van benne egy tényleges érzelmi tengely. Kitana miatt néha úgy tűnik, mintha a film emlékezne rá, hogy nemcsak akciójelenetekből lehet történetet építeni.
A másik oldalon viszont ott van a fájóan vékony sztorival. A Mortal Kombat II még az 1995-ös filmnél is egyszerűbb narratívával dolgozik, ami azért nagy szó, mert Paul W.S. Anderson klasszikusa sem arról volt híres, hogy bonyolult dramaturgiai rétegekkel operált volna. Itt sokszor tényleg az az érzése az embernek, mintha egy videójátékos átvezetőket egymás után fűző filmet nézne csupán. Megérkezik egy karakter, elhangzik néhány mondat, valaki nagyon morcosan néz, valaki nagyon fenyegető egysorosokat puffogtat, aztán már indul is a következő összecsapás. Abszolút azt érzem, hogy ezt a vonalat imádni vagy utálni lehet csak, szóval vagy betalál nálad ez a gyorsvonatként dübörgő bunyómaraton, vagy egyáltalán nem fogod tudni filmként értékelni a Mortal Kombat II-t.
A harcok viszont tényleg zseniálisak. Nem csak ahhoz képest, hogy videójáték-adaptációról beszélünk, hanem önmagukban is. A koreográfiák sokkal változatosabbak, mint az első részben, a helyszínek végre nem ugyanazt a sziklás, szürkés harci arénát ismételgetik, és a filmnek határozottan jót tesz, hogy nagyobb, színesebb, vadabb tereket használ. Todd Garner producer nemrég arról beszélt, hogy az első filmnél a stúdió még nem tudta pontosan, mije van, ezért a költségvetés miatt rengeteg jelenet ragadt ugyanabban a harci veremben. A folytatásnál már kifejezett cél volt, hogy több ismert birodalom és látványosabb tér jelenjen meg. Ez a törekvés nagyon sokat dob a filmen. A Mortal Kombat II képei sokkal közelebb állnak ahhoz, amit a játékosok joggal elvárnak. A bunyók kreatívabbak, a fatalityk kegyetlenebbek, a vér és a belsőségek mennyisége pedig most már nem csak kötelező mértékben van jelen, hanem a film egyik fő attrakciója. Itt nem szégyenlősködnek, nem fordul el a kamera, nem próbálnak csalni a vágással. Aki azért vesz jegyet, hogy lássa, ahogy ikonikus harcosok látványosan szétverik, feldarabolják vagy más módon végzik ki egymást, az pontosan azt kapja, amit szeretne. Ebben a tekintetben a Mortal Kombat II nem fél saját magától, és ez nagyon jót tesz neki.
Csakhogy egy kétórás filmben a legjobb kivégzések is kifáradhatnak, ha nincs mögöttük elég súly. Az első résznek volt egy gyenge, de azért tapintható, létező íve. Megpróbált bevezetni minket egy világba, magyarázni próbálta a szabályokat, és még akkor is volt benne valamiféle fokozatosság, amikor az arányai elcsúsztak. A folytatás ezzel szemben sokkal inkább azt feltételezi, hogy mindenki úgyis tudja, kik ezek az emberek, miért fontosak, és miért kell tapsolni, amikor megjelenik egy ismerős név vagy mozdulat. Ez rajongóként működhet, sőt teljesen biztos vagyok benne, hogy sokan brutálisan széles vigyorral az arcukon távoznak majd a mozitermekből, de filmnézőként ez, amit és ahogyan kapunk, nem mindig elég.
Shao Kahn jelenléte például látványos, a fenyegetés papíron nagyobb, mint az első részben, mégsem mindig érződik igazán nyomasztónak, mert a történet nem hagy elég időt arra, hogy a veszély súlya tényleg rátelepedjen a filmre. A karakterek gyakran nem fejlődnek, hanem simán csak ilyen vagy olyan funkciókat töltenek be. Valaki viccel, mókázik, valaki látványosan harcol, valaki tragikus háttértörténetet hoz, valaki fenyegetően áll a kamera előtt. Ezekből sok külön-külön működik, együtt viszont nem állnak össze igazán erős filmmé. Mondjuk az egyik humorforráson minimum meg fogtok lepődni, és azt sem tartom kizártnak, hogy egyesek picit ki is akadnak majd.
A Mortal Kombat II egy nagyon furcsa folytatás. Egyfelől egyértelműen magabiztosabb, látványosabb és a játékokhoz közelebb álló adaptáció, mint az elődje. Másfelől pont abból veszít sokat, hogy közben nem akar filmként is elég erős lenni. Az alkotók láthatóan meghallották a panaszokat, hiszen Cole teljesen a perifériára szorult, itt van helyette a közönségkedvenc Johnny, meg persze Kitana, több szerephez jut maga a viadal, több az ismerős pálya, több a vér, több a fatality. Csak éppen a "több" most nem mindenhol jelent jobbat.
A nézői reakciók valószínűleg élesen kettéválnak majd. Aki az első részt túl lassúnak, túlzottan sokat magyarázónak érezte, és úgy gondolta, nincs elég köze a játékokhoz, az nagy eséllyel ünnepelni fogja ezt a folytatást. A Mortal Kombat II ugyanis tényleg sokkal kevesebbet kerülgeti a narratívát, és szinte teljes játékidejét arra használja, hogy egymásnak eressze a franchise ismert figuráit. Aki viszont az első részben pont azt szerette, hogy a hibái ellenére próbált valamit felépíteni, annak ez a film immár üresnek tűnhet. Persze hangos, véres, sokszor kifejezetten szórakoztató, de ritkán több egy nagyon drága, élőszereplős átvezetőnél.
Nálam a Mortal Kombat II végül nem egy hibátlan győzelem lett, hanem egy látványos, véres, sokszor élvezetes, de fájóan féloldalas menet. A harcok miatt nehéz haragudni rá, mert amikor működik a recept, akkor tényleg azt adja, amit egy Mortal Kombat-filmtől sokan várnak. De közben végig ott motoszkál az emberben, hogy ebből a világból többet is ki lehetne hozni, mint az egymás után rakott bunyók és a rajongóknak szánt kikacsintások sora. Az első film bűnös élvezet volt, de legalább próbált saját lábon állni. A második rész már sokkal jobb Mortal Kombat élmény, csak közben gyengébb film.
