A Sylvester Stallone által játszott Dwight Manfredi szeret rácsodálkozni a világunk újdonságaira. Ez a Tulsa királya egyik legnagyobb erőssége, ugyanis úgy tudja fogyaszthatóan tálalni a generációk közötti különbségeket, hogy bármelyik oldal is sértve érezhetné magát. Stallone kissé unott, sztoikus alakítása nagyban segíti ezt a koncepciót, vagyis inkább segítette, mert a sztár életkorára való tekintettel a sorozat idővel elkezdett más irányba is kacsingatni. Ez a döntés viszont nem biztos, hogy kifizetődő lesz a jövőre való tekintettel.
A kert végéből
Manfredi ezúttal egy teljesen más ligában mozog, amelynek szereplői többé nem a New York-i apartmanokban tengődő gengszterek lesznek, hanem a törvényhozás alázatos szolgái. Stallone karaktere ugyanis most először nem zsarukkal, detektívekkel vagy a titkosszolgálatok embereivel csatázik, hanem egy politikussal kénytelen farkasszemet nézni, miközben birodalmát a technológia úttörői is fenyegetik. Természetesen jut idő arra is, hogy hatalmi viszályokkal foglalatoskodjon az öreg róka, viszont a cselekmény gerince most mégsem olyan szilárd, mint korábban. Ennek oka, hogy Stallone sajnos hirtelen nagyon megöregedett, ami észrevehető a sorozatban nyújtott teljesítményén is, és látszik, hogy a történetvezetés látványosan elpártolt a titántól, utat engedve ezzel a potenciális utódoknak, ami valljuk be, ezen a ponton szükségessé is válhat.
A probléma ezzel csak az, hogy a sorozat szívét mégiscsak a sztár adja, így amikor Tyson karakterének sokadik bénázását kell elfogadni, akkor azért felmerülnek bizonyos kérdések. Az említett karakterre ráadásul most még nagyobb hangsúlyt fektettek az alkotók, az évad második felében ugyanis hirtelen a hip-hop világában találjuk magunkat, ahol a kiadók és a mögöttük álló üzletemberek milyenségét szeretné kicsit körbejárni a sorozat. A baj csak az, hogy mindezt a kilencvenes évek megmosolyogtatóan maradi stílusában teszi, amely az idősebb nézők számára talán még jópofa húzás lehet, viszont a fiatalabbaknak már inkább érződhet lerágott csontnak az egész. A legfájóbb pont, hogy az írók több esetben is úgy ábrázolnak bizonyos jelenségeket, mintha a kert végéből bámulnák őket, viszont amikor közelebb kell merészkedni hozzájuk, akkor már inába száll a bátorságuk. Az adatközpontok, az imént említett hip-hop, illetve a depresszió és az AI közötti kapcsolat például mind ilyen téma, amelyet ügyesen körbetáncol a Tulsa királya, azonban képtelen rávilagítani arra, hogy pontosan miért is fontos ezekről beszélni.
Ha minden kötél szakad
Szerencsére a sorozat időben behúzza a féket, amikor az írók egyike elkalandozik, azonban ez a fajta történetvezetés látványos hullámokat eredményez. Egyik pillanatban például egy pár drámáját követhetjük nyomon, hogy aztán egy éles váltással a borok témakörét ízlelgessük, majd hirtelen a New York-i gengszterek üvöltözése következik. Hasonlóan működnek a konfliktusok is, ugyanis hiába hordja el mindennek valaki a másik felmenőit, mégsem fajul tettlegességig a dolog. A zene és a vágás is arra enged következtetni, hogy egy jövőbeli konfliktus megalapozása zajlik éppen, azonban ez valahogy elmarad annak érdekében, hogy a néző visszatérjen újra és újra, reménykedve, hogy végre lecsapja valaki a feldobott labdákat.
Manfredi karaktere ebben a tekintetben kivételesen jól működik, ugyanis a cselekmény folyamatosan próbál igazodni a sztár életkorához. Ennek hála mindig kapunk valamilyen racionális magyarázatot arra, hogy az idősödő legenda miért vár a megfelelő pillanatra, mielőtt cselekszik, viszont a Sheridan-féle cowboyos kitartás kissé erőltetettnek érződik egy olyan sorozat esetében, ahol nagyon merész húzásokat várna el a néző. Szerencsére ezt is próbálták ellensúlyozni az alkotók, így igyekeztek többször drámaibb jelenetekkel előrukkolni, azonban valószínűleg senki sem fogja komolyan venni azon próbálkozásokat, amikor például Stallone a laptopja előtt ülve vallásról és a lét nehézségeiről beszélget egy AI-jal.
Ez a fajta kettősség ebben a formában szétfeszíti a sorozat egészét, így a staféta nem átadásra kerül, hanem inkább a föld alá, amelyet aztán majd a következő évad írói áshatnak ki.
A király meztelen
A sokszor szappanoperákat idéző cselekmény, valamint az egyre ritkábban előforduló akciójelenetek azért továbbra is szórakoztatóak. Nagyon nehéz úgy ítéletet mondani a Tulsa királya felett, hogy annak sztárja már megfáradt, viszont amit képvisel, az továbbra is örök. Az első évad lendülete és lazasága már csak nyomokban fedezhető fel, ez azonban nem jelenti azt, hogy a sorozat fájóan más vonalon mozogna, mint korábban. Akadnak továbbra is nagyon szórakoztató figurák és kifejezetten emlékezetes jelenetek, amelyek miatt továbbra is működik az egész, viszont a dramaturgia alapját szolgáltató kettősség esetében most először tapasztalható látványosan, hogy a mérleg nyelve bizony elbillent.
Tulsa királya most először meztelen, így csak idő kérdése, hogy a nézők ki merik-e azt mondani vagy sem. Ennek ellenére azonban még mindig egy szórakoztató és működőképes sorozatról beszélhetünk, amely csak korábbi önmagához képest okozhat csalódást. Az évad fináléja ráadásul meglehetősen izgalmas jövőt sejtet, így már csak az alkotókon múlik, hogy megkapjuk-e azokat a konfliktusokat, amelyekre olyan régóta várunk.
A Tulsa királya 4. évada már elérhető a SkyShowtime-on, az új részek pedig hetente érkeznek. Kritikánk a teljes évad alapján készült.
