2023-ban Takashi Yamazaki rendező (akit errefelé maximum A begyűjtő című akció sci-firől ismerhettünk korábban) megmutatta azoknak a hollywoodi díszpintyeknek, hogy kell Godzilla-filmet csinálni. Miközben a MonsterVerse egyre inkább elment egy neonszínben ázó Bolondos dallamokba, melyben a szörnyek az alkotók elgurult gyógyszerei után szaladgáltak, addig Yamazaki visszatért a gyökerekhez. Az eredeti sebekhez, melyeket Godzilla ejtett Japán szívén. Pontosabban az, amit képviselt. A pusztító kaidzsut a II. világháború és annak gombafelhővel kísért megtorlásának még élénk rémálmai hívták életre: azt a kegyetlen és mindent elsöprő rombolást reprezentálta, amiből a szigetország csak évtizedekkel később tudott talpra állni.
Aztán persze idővel Godzilla is elkezdett bohóckodni, repkedett, gyereket nevelt és nehezen komolyan vehető ellenfelekkel szembesült. Közben időről időre, korszakról korszakra haladva visszakanyarodott az eredeti film hangvételéhez, viszont ahhoz a korhoz, a II. világháborút követő radioaktív letargiához elsőként Godzilla Minus One mert visszatérni.
Bizonyos tekintetben Yamazaki közelebb is merészkedett a tűzhöz: filmje akkor játszódott, amikor Japán még szinte magához se tért a sokkból, az ország még darabokban hevert, az emberek gyakorlatilag csak magukra számíthattak és így kellett megküzdeniük azzal a fenyegetéssel, amit Godzilla jelentett rájuk. A forgatókönyvet részben a COVID is inspirálta, amiben az emberek magukra maradtak és ami kicsit olyan volt, mint egy pusztító szellem, amit le kell csillapítani. Csak úgy, mint Godzillát. A Minus One-ban az volt a legjobb, hogy kézzel fogható volt az emberek esélytelensége: most először hitted azt, hogy itt nem lesz, aki megállítsa a kaidzsut, nem jön segítség, nem lesz, aki felülkerekedik a félelmeken és megálljt parancsol a szörnyűségnek; ezért is volt még dicsőségesebb érzés, amikor mégis sikerült.
De nem sikerült végleg útját állni. "Sajnos" a Godzilla Minus One óriási sikert aratott: világszinten közel tízszer annyit hozott, mint amennyit rá költöttek, a nézők és a kritikusok is imádták, ráadásul bezsebelt egy rakat díjat, köztük a legjobb speciális effektusoknak járó Oscar-díjjal - japán filmnek ez most először sikerült. Hát igen, elmúltak már a "gumiruhába öltözött emberek rugdossák szét a habszivacs díszleteket" idők.
Szóval a Godzilla Minus One-t folytatni kellett, még úgy is, hogy Yamazaki álmában se gondolta volna, hogy ez megvalósulhat. Nem hitte, hogy ezt a letargikus, az életről is lehozó pusztításpornót újra át akarják élni az emberek: ő "csak" a legjobban kinéző Godzilla-filmet akarta megvalósítani, ami nem mellesleg a legközelebb áll az eredeti 1954-es filmhez. Persze, már a Minus One forgatása idején is voltak ötletei a második részre, ennek pedig az volt az alapja, hogy behozzon egy másik klasszikus Toho-lényt, miközben az emberi drámát se száműzi a második sorba, mert hát az az első részben is kiemelt szerepet kapott. És ugyan a trailerek nem leplezik le eme másik szörnyet, és nyugi, mi sem nevezzük nevén, de azért sejthető, hogy mivel kellett szembesülnie a kaidzsuk kaidzsujának. De még ő sem homályosíthatta el az emberi drámát.
Nos, a filmet követően eme sorok írójának alaposan a tükörbe kellett néznie, hogy ugyanaz az ember néz vissza rá, aki eddig is. Történt ugyanis, hogy míg eddig folyamatosan azt vallotta, hogy legyen szó bármilyen zsánerről, az akkor működik igazán, ha az emberi karakterekre épül, addig itt alig várta, hogy a szereplők végre befogják a szájukat és a címszereplő végre elkezdjen zúzni. Idáig úgy volt vele, hogy rémisztgethetnek bármilyen lények és robbanhatnak az arcába akármekkora bombák, ha ezekhez nem olyan karaktereket mellékelnek, akikért érdemes aggódni, akkor megette a fene az egészet. Yamakazi ezúttal is mindent megtett azért, hogy ilyen figurákat mozgasson, de sajnos javarészt elbukott.
Két évvel járunk a Minus One eseményei után. Egy újabb rém jelenik meg Japánban, amit a kicsivel magabiztosabb katasztrófavédelmi hivatal megpróbál némi amerikai segítséggel likvidálni, ám ez az akció durván félremegy, ráadásul még Godzilla is újra kiemelkedik a habok közül - amolyan "Palpatine valahogy visszatért" módon -, hogy tetézze a bajt. Közben a Shikishima családra is óriási felelősség nehezedik. Miután egyszer már győzedelmeskedett Godzilla felett, Koichire hősként tekintenek, és most, hogy megint itt van a világpusztító szörnyeteg, tőle várják a megoldást, miközben ő csak a családját akarja biztonságban tudni. Közben a párja, Noriko súlyos titka is központi tényezővé válik, pedig ő is csak a családját akarja biztonságban tudni.
Készüljetek fel rá, hogy ebben a filmben jókora adag feszült önmarcangolás, "menjek vagy maradjak" viaskodás és a felelősséggel való hosszas szembesülés vár rátok, mert nem csak Koichi és Norikó, de más szereplők is saját nyűgükkel bokszolgatnak. Ez amúgy mind oké is lenne, van egy-két olyan drámai szál a filmben, ami egészen mélyen gyökeredzik, csak sajnos ezeket a színészek úgy adják elő, mintha egy nagyon komoly hasmenés visszatartásával küzdenének. Majd megfeszülnek, kidagadnak az erek a homlokukon, közben pedig elképesztően banális dolgokat mondanának. Shikishimáék harsány szenvedését egyébként még le is lehetne nyelni, ha életük értelme gyanánt nem kaptak volna a nyakukba egy 4-5 éves forma kislányt, aki a jelenetei közben folyamatosan kinéz a kamerák mögött rejtőző valódi szüleire, hogy jól elmondta-e a szöveget. És mivel benne összpontosul a családi dráma, az ő szájába adják a legérzelmesebbnek szánt szavakat, hát az jól földbe is áll.
Szóval nem lehet eléggé várni, hogy Godzilláék végre zúzzanak. Viszont amikor végre beszállnak a ringbe, azt úgy teszik, hogy előtte szépen feltűrik az ingujjukat, hogy na, gyerekek, most figyeljetek!
Yamazaki ezúttal is viszonylag kis, de annál lelkesebb csapattal dolgozott, és megint nem vette félvállról azt, hogy mutassa be azt, amit be akar mutatni. A filmben igazából csak két csörte van, de azok rendesen megdolgoztatják az érzékszerveinket. Ezek megvalósításában a filmet író és rendező, mi több, a speciális effektusokat is leszállító Yamazaki rengeteg jó döntést hozott. Egyrészt az R-besorolásnak köszönhetően a szörnyek nem finomkodnak: repkednek a testrészek, fröccsen a vér, ám szerencsére nem öncélúan: csak azért senkit sem tépnek szét, mert megtehetik, cserébe vannak pillanatok, melyek sokkhatása csak ezzel a besorolással működik. Szintén jó döntés volt bizonyos tekintetben megmaradni a valóság talaján (még úgy is, hogy néha a gravitációt is kijátsszák), ezeken a lényeken ugyanis nem csak látszik, hogy gigantikus böszmék, de érezhető is, ahogy lassan, megfontoltan közlekednek, de megállíthatatlan erőt képviselnek, azaz ha egyszer megindulnak, akkor jaj lesz nekünk. Végül, de nem utolsósorban a kor hívó szavára hallgatva a filmet IMAX-formátumban realizálták, és tényleg az a legideálisabb vetítőterem, ahol ezzel a bunyóval szembesülni érdemes. Cinemascope képarányban nem igazán tudnak kiteljesedni a lények méretei, ahhoz az a képkivágás egyszerűen túl keskeny: ezeknek az óriásoknak az IMAX "kockája" kell, meg az a hangerő, amit az Arénában található teremben tudunk megtapasztalni.
Az összecsapások kielégítőek, de azért nem fedik el a film hiányosságait, inkább csak erősebbé teszik a kontrasztot a színpadias és nehezen megemészthető drámázás és a drámai méreteket öltő bunyók között. És hát a film cselekménye is botladozó, több dolog a levegőben lóg; van olyan szál, ami egyszer csak megjelenik, másokat meg esetlenül vágnak el, a befejezés pedig kifejezetten suta.
A verdikt
Mikor Godzilla összecsap az ellennel, az alaposan megrengeti a vásznat: látványban és hangzásban a Godzilla Minus Zero iszonyú magas minőséget képvisel, csak ne töltenék ki a bunyók közötti szüneteket otromba módon túljátszott drámák és lyukaktól hemzsegő cselekményszálak.
A Godzilla Minus Zero (magyar keresztségben Godzilla: Nullpont) 2026. november 5-től tekinthető meg a magyar mozikban japán hanggal és magyar vagy angol felirattal.
