Hollywood nem adja fel, hogy megszerettesse velem az autóversenyt és most már odáig mentek, hogy a majdnem tökéletes Top Gun Maverick csapatára bízták a dolgot, hogy ők majd láncra verik a dopaminfüggő agyamat és rákattintanak minden valamirevaló apuka elalvós sportjára.
Tudom, tudom, a Forma 1 sokkal többről szól ennél, hihetetlen technológiai minmaxolás, kínzással felérő erőnléti edzések és izgalmas rivalizálások bújnak meg a vrümmvrümm mögött. Joseph Kosinski és csapata viszont úgy döntött, hogy a motorsportok nüanszait inkább meghagyja a Senna és Ford v Ferrari filmeknek és az F1-gyel inkább a Verdák felé indulnak és egy olyan popcorn mozit csinálnak, amire szinte bárkit elvihetsz. Úgyhogy el is mentem, mert mint kiderült, az egész szerkesztőségben egyetlen egy ember sincs, akit bármennyire is érdekel a Forma 1.
Pedig irónikus módon az F1 című film élvezeti értékéhez valószínűleg nem ad hozzá annyit a címében említett sport áhitatos szeretete, mint az, hogy mennyire tetszett Brad Pitt karaktere a Volt egyszer egy Hollywoodban vagy Brad Pitt úgy általában. Biztosan megdobban a sportrajongó szíve, amikor láthatja a hivatalos pályákon zajló versenyeket és tévében megszokott, de a mozivásznon idegenül ható indokolatlan mennyiségű termékelhelyezést, de ez a film sokkal inkább szeretne felületesen szórakoztatni, úgyhogy sem az emberi drámákba, sem pedig a Forma 1 viselt dolgaiba nem ás mélyebbre. Az utóbbi nyilván érthető, hiszen Lewis Hamilton is ott ült az egyik produceri székben és maga A BRAND állt be a film mögé, viszont amíg mondjuk a Barbi megfelelő öniróniával kezelte a múltjának botlásait, addig az F1 még csak a polírt sem volt hajlandó megkarcolni rajta. A sport féltő óvatossággal való kezelése és az árnyalatok hipózása pedig óhatatlanul azt eredményezte, hogy a benne lévő emberek drámája is felületes maradt, pedig azt feltételezném, hogy a multimilliárdos üzletben a multimilliós autókat vezető multimilliomos emberek élete nem ennyire fekete-fehér.
De mindez kit érdekel, amikor Brad Pitt két és fél óra alatt egy kiégett dacos ex-pilótából egy kevésbé kiégett, kevésbé dacos pilótává válik a végtelen lóerőtől lüktető retináink előtt? Az F1 valójában Sonny Hayes története, amit a készítők egy nagyon klasszikus underdog kalandként mesélnek el, annak minden jólesően kiszámítható fordulatával és okkal agyonhasznált kliséjével együtt. Hayes egy súlyos baleset miatt otthagyja a profi versenyzést és New York-i taxizással, illetve a kisebb versenyek díszpilótájaként tengeti a nagyon menő, ámde minden csillogást nélkülöző életét. Eközben régi versenyző barátja, Ruben a világ másik végén egy elég szarul teljesítő csapat tulajdonosaként keresi azt a csodát, ami kihúzhatja őket ebből a nehéz helyzetből, és végül megszületik benne az a szokatlan, a vezetőségnek nem tetsző, de mégis kecsegtetően vizionárius ötlet, hogy a három évtizede nem versenyző hatvan plusszos Hayest kellene beültetni a csapatba.
Állítsatok meg, ha halottátok már ezt valahol.
Hayes természetesen végül elfogadja a lehetőséget - hogy lehessen ebből egy film - és a mindenki másnak megbocsájthatatlan, de Brad Pittnél ünneplendő önteltséggel szép lassan az ujja köré csavarja a szkeptikus vezetőséget, a nem vak és véletlenül egyedülálló technikai igazgató nőt, az eleinte ellenséges, fiatal tehetségnek kikiáltott pilótatársát, a filmben szereplő közönséget és az a helyzet, hogy végül a moziteremben ülőt is. A klisék azért klisék mert működnek - mondom klisésen - és ha hagyod, hogy a Maverick csapata és Hans Zimmer mesterséges pizázzzzal terelje el a figyelmed, akkor ez nemhogy nem zavaró, de olyan kényelemmel süppedhetsz bele, mint abba az Ektorp kanapéba, ami ügyesen megjegyezte a seggformádat. Na, de Havier Bardem karakterének legnagyobb szerencséjére Hayes nemcsak egy genetikai lottónyertes sármőr, hanem egy stratégiai géniusz és tökéletes pilóta is, akin összesen egy jelenetig látszik csak a harmincéves kihagyás.
Ehren Kruger, aki egyébként a nem pont a dialógusai miatt kiemelkedő A kör (The Ring) sorozatot, illetve a semmi miatt sem kiemelkedő Transformers-filmeket is írta megbízható középszerrel kezeli az F1 drámáját. Nehéz megmondani, hogy a FiA támogatása miatt fogott ennyire halványan a ceruza, amikor a karakterek sötétebb tónusait kellett volna besatírozni egy kicsit vagy egész egyszerűen Kruger nem akarta összetettebb karakterekkel elterelni a figyelmet a versenyzésről. Én azt gyanítom, hogy itt igazából senkiből sem akartak egyértelmű ellenséget csinálni, nehogy bármennyire is árnyalt színben tűnjön fel a Forma 1, ami miatt a filmnek az is az utolsó félórában tűnt fel, hogy valójában elfelejtettek antagonistát rakni bele, úgyhogy hirtelen ráböktek az egyik igazgatósági tagra, akiért nem volt kár.
Ennek a megközelítésnek megvan az az előnye, hogy nem gondolkodtat sokat a film. Kruger egy pillanatra sem hagy minket elkalandozni, ha valami esetleg nem lenne teljesen egyértelmű a képernyőn történő dolgokkal kapcsolatban, akkor azonnal előránt egy expozíciós karaktert, aki késségesen elmagyarázza például, hogy az utolsó helyen nem jó lenni a versenyben. A karakterfejődések nagy része is csak elbeszélésekben történik, utalnak rá, hogy milyen forrófejű kis lurkó volt ez a Brad Pitt és hogy szétesett miatta az élete, de mi már csak a nagyon kiegyensúlyozott, céltudatos vérprofival találkozunk, akit a hírnév, a csillogás és az indokolatlan méretű kupák helyett már csak a versenyzés szeretete tart az aszfalton.
Pitt és Bardem abból a kevésből is kihozza a maximumot, amit megírtak nekik, az F1-et viszont a Banshees of Inisherin Kerry Condonja ragyogja be igazán, akit szintén nem írtak túl, hiszen nagyjából annyit tudunk meg róla, hogy "a Forma 1 első női technikai igazgatója" és bizonyítani akar, illetve tetszik neki Brad Pitt. Az ír színésznő viszont szerencsére egy csoda, aki minden képernyőn töltött másodpercében sikeresen tömi be a forgatókönyvön tátongó lyukakat.
Az F1 valójában egy bal kézzel írt szerelmes levél a sportnak. Két és fél órás játékideje alatt sem a Forma 1-ben, sem a szereplőinek a lelkében nem merül túl mélyre, de a végén áttolja a célvonalon az üznetét, miszerint a Forma 1 egy csapatsport és csak a versenyzés szeretetéért éri meg csinálni, illetve bármennyire le vagy csúszva az életben, egy Apple Airpods Maxnak bele kell férnie.
