Az Enola Holmes-filmek sosem akartak klasszikus Sherlock Holmes-történetek lenni, és épp ez volt bennük a legjobb. Nem a nagy testvér zsenialitását próbálták újracsomagolni fiatalabb közönségnek, hanem azt nézték meg, milyen lenne a Holmes kánon egy olyan lánnyal a középpontban, akinek nem elég az, hogy okos, mert közben folyamatosan bizonyítania is kell, hogy kvázi joga is van okosnak lenni. Az első résznek ezért volt nagyon könnyen szerethető lendülete, a második pedig már egy kicsit magabiztosabban használta Enolát valódi nyomozóként, nem pusztán játékos mellékszálként Sherlock világában. A harmadik rész viszont már abba a kényelmetlen helyzetbe kerül, amelybe minden Netflix-franchise előbb-utóbb belecsúszik:
a főhős még mindig működik, a világ még mindig ismerős, a szereplők még mindig szerethetők, csak közben egyre nehezebb elhinni, hogy ennek a történetnek tényleg folytatódnia kell.
Az Enola Holmes 3 középpontjában elvileg egy nagy fordulópont áll. Enola és Tewkesbury házasságra készül, vagy legalábbis mindenki úgy tesz körülöttük, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb következő lépése. Csakhogy Enola pontosan az a karakter, akinél a házasság nem egyszerű romantikus végállomás, hanem egy elég komoly identitásválság. Ő az előző két filmben épp azért küzdött, hogy ne mások határozzák meg, kicsoda, mit tehet, hogyan élhet, és milyen szerepet kellene betöltenie egy férfi mellett. Ebből a szempontból teljesen logikus, hogy a harmadik rész nem az esküvőt kezeli problémaként, hanem azt a félelmet, hogy a szerelem és a szabadság vajon megfér-e egymás mellett. Ez a film legjobb alapötlete, mert Enola esetében tényleg van tétje annak, hogy kimondja-e azt a bizonyos igent.
A gond ott kezdődik, hogy a film közben nyomozós sztori is szeretne lenni, meg persze nagyobb szabású kaland is, ezen felül pedig családi dráma és romantikus történet is, ó és értelemszerűen mindezek tetejében egy Sherlock-sztori is, Watson-spinoff is, nagy Moriarty-visszatérés is, és még valami történelmi-politikai súlyt is szeretne magára venni. Sok? Meglehetősen az.. Ez a zsúfoltság önmagában nem lenne baj, a második rész is azért működött jobban az elsőnél, mert képes volt a könnyed kaland mögé társadalmi hátteret rakni. Itt viszont a sok irány nem áll össze elég erős egésszé. Az Enola Holmes 3 tele van olyan elemekkel, amelyek külön-külön érdekesek lehetnének, de a film gyakran csak felvillantja őket, aztán már rohan is tovább a következő üldözés, veszekedés, félreértés vagy nagy bejelentés felé.
Málta látványos és hálás helyszín, sokkal izgalmasabb háttér, mint ha megint csak London utcáin kellene körözni, és a film vizuálisan tényleg próbálja kihasználni a mediterrán környezetet. A sziklák, a kikötők, a szűk utcák és a napsütötte terek jót tesznek a franchise-nak, mert kimozdítják abból a kissé poros viktoriánus komfortzónából, amelyben az ilyen Holmes-átiratok nagyon könnyen beállnak díszletszagú rutinná. A helyszínváltás azonban csak részben frissíti fel a filmet. Mert hiába változik a háttér, a dramaturgia többnyire ugyanaz, vagyis Enola a kamerába néz, okosan megjegyez valamit, elszalad valahová, valaki elhallgat előle egy fontos információt, aztán kiderül, hogy a látszólag mellékes részlet természetesen kulcsfontosságú volt.
Ez az önmagával összekacsintó stílus az első részben még frissnek hatott. Millie Bobby Brown elképesztően sokat tett azért, hogy Enola ne pusztán egy harsány, modernre írt viktoriánus hősnő legyen, hanem egy tényleg élő figura, akinek egyszerre van esze és humora, miközben a dühe és sebezhetősége is ott van a felszínen. A harmadik filmben is ő viszi el a hátán az egész sztorit. Még akkor is, amikor a forgatókönyv már túlságosan is bízik abban, hogy Brown karizmája minden gyengébb jelenetet megment, ő általában tényleg meg is menti azokat. Egy félmosollyal, egy türelmetlen pillantással vagy egy gyors beszólással képes lendületet adni olyan részeknek is, amelyek papíron nem sok újat mondanak Enoláról. Közben viszont érezni, hogy a karakternek is nehezebb dolga van. Enola már nem ugyanaz a kívülálló lány, aki az első filmben még a saját családja és a társadalom elvárásai elől menekült. Most már neve és hivatása van, szerelmes, kiépítette a saját kapcsolatrendszerét, és bizonyos értelemben pont az a baj, hogy a film nem mindig tudja, mit kezdjen ezzel.
Henry Cavill Sherlockja továbbra is érdekes választás, mert nem a harsány különcség felől közelít a figurához. Ez a Sherlock elegáns, kissé fáradt, zárkózott és érzelmileg nehezen elérhető, ami jól passzol ehhez a családi felálláshoz. Cavillnek nem kell minden jelenetben bizonygatnia, hogy ő a legokosabb ember a szobában, és ez kifejezetten jól áll neki. A probléma inkább az, hogy a film Sherlockot sokáig inkább hiányként használja, mint karakterként. Enola motivációjához, a cselekmény beindításához, a nagyobb Holmes-mitológia miatt kell, de kevés olyan pillanat jut neki, amelyben igazán új oldalát mutathatná meg. Amikor viszont Enolával együtt van jelen, a testvérdinamika még mindig működik, mert Brown és Cavill között van egy visszafogott, nem túlmagyarázott kémia.
Louis Partridge Tewkesburyje talán a film egyik legfontosabb stabil pontja. Könnyű lenne őt sima romantikus kellékként kezelni, de a harmadik rész szerencsére ennél többet ad neki. Tewkesbury nem azért érdekes Enola mellett, mert mindenben hozzá igazodik, hanem mert másképp látja a világot, másféle kötöttségekből próbál kiszabadulni, és közben nem akarja Enolát megszelídíteni. Kettejük kapcsolata azért annyira szerethető, mert nem a "vad lány és rendes fiú" sablonra épül, hanem arra, hogy mindketten tanulják, hogyan lehet úgy közel kerülni valakihez, hogy közben nem darálják be egymást. A film romantikus oldala emiatt meglepően őszinte, és több jelenetben is erősebb, mint maga a bűnügyi szál.
Himesh Patel Watsonjánk masszív előretolása jó ötlet, de egyelőre inkább csak lehetőség. A Sherlock Holmes-univerzumban Watson mindig kulcsfigura, mert rajta keresztül válik Sherlock emberibbé, és rajta keresztül kap a néző kapaszkodót a zseniális, de nehezen megközelíthető detektívhez. Az Enola Holmes 3-ban Watson belépése frissíthetné a dinamikát, hiszen Enola, Sherlock és Watson hármasa sokféle játékra adna lehetőséget. A film azonban óvatosan bánik vele. Patel hoz egy szerethető, nyugodt, földközeli energiát, de a karakter még nem kap annyi teret, hogy igazán emlékezetessé váljon. Olyan, mintha a forgatókönyv már a későbbi folytatásokra tartogatná őt, csak közben elfelejtené, hogy ebben a filmben is be kellene bizonyítania, miért fontos.
Helena Bonham Carter Eudoriája természetesen most is azonnal felrázza a filmet, amikor megjelenik. Ez a figura továbbra is a sorozat anarchikus lelke, az a szülő, aki egyszerre inspiráló és teljesen alkalmatlan arra, hogy bárki hagyományos értelemben vett biztonságot várjon tőle. Bonham Carter rutinból is képes életet vinni a jeleneteibe, de nála is érződik, hogy a film nem mindig tudja, mit akar kezdeni a karakterrel. Eudoria mintha azért kerülne vissza újra és újra, mert nélküle kevesebb lenne az Enola Holmes-hangulat, nem azért, mert a történetnek feltétlenül szüksége van rá. Ez nem tragédia, mert jó nézni, de a harmadik résznél már feltűnik, amikor valaki inkább franchise-kellék, mint valódi szereplő.
Sharon Duncan-Brewster Moriartyja szintén érdekesebb lehetne annál, amit a film végül kihoz belőle. Moriarty mindig veszélyes név ebben a világban, mert amint felbukkan, automatikusan nagyobb súlyt kap a történet. Csakhogy ez egyben csapda is, ha a film behozza Moriartyt, akkor a néző nagy, rafinált, több lépéssel előre gondolkodó ellenfelet vár. Az Enola Holmes 3-ban van is ambíció ebben az irányban, de a rejtély felépítése nem elég elegáns ahhoz, hogy igazán nagyot üssön. Moriarty jelenléte fenyegető, a színészi játék kellően hideg és kontrollált, de a történet túl sokszor magyarázza el, amit jobb lett volna lassan, okosabban kibontani.
És ezzel el is érünk a film leggyengébb pontjához, a nyomozáshoz. Egy Enola Holmes-filmnek nem kell kőkemény, hibátlanul összerakott detektívtörténetnek lennie, de legalább azt az érzést meg kellene adnia, hogy a főhős valóban fokozatosan jut el az igazságig. Itt viszont a rejtély sokszor nem azért halad előre, mert Enola különösen okos következtetéseket von le, hanem mert a film épp elé rakja a következő szükséges információt. A nyomok, a kódok, a félrevezető mozzanatok és a nagyobb háttér-összefüggések megvannak, csak nem állnak össze olyan tiszta, kielégítő folyamattá, amelyben a néző együtt nyomozhatna Enolával. Inkább követjük őt, mintsem vele együtt gondolkodunk.
Ez azért fájó, mert a franchise alapvetően pont attól szerethető, hogy Enola nem egyszerű akcióhős, hanem megfigyel, értelmez, közben persze hibázik, majd aztán végül csak összerakja a képet. A harmadik részben is vannak ilyen pillanatok, de kevesebb a valódi szellemi játék. Több az üldözés, több a nagy gesztus, több a látványos konfliktus, és kevesebb az a fajta aprólékos detektívmeló, amely miatt a történet igazán emlékezetessé válhatna. A film úgy akar nagyobb lenni az előző részeknél, hogy közben épp abból veszít, ami miatt ez a sorozat különbözött a sok tucatnyi streaming-kalandtól.
A humor is vegyesebb, mint korábban. Enola kiszólásai még mindig működnek, de már nem mindig hatnak olyan természetesnek. Néha tényleg olyan, mintha a film emlékeztetni akarna minket arra, hogy ez egy Enola Holmes sztori, itt bizony kamerába kell beszélni, gyorsnak, szellemesnek, modernnek kell lenni. Csakhogy a modern hang és a viktoriánus környezet csak akkor működik, ha könnyednek érződik az elegyük. Amikor görcsössé válik az egész, azonnal látszik rajta a műviség. A harmadik részben nincs ebből túl sok, de már elég ahhoz, hogy néha ne a karaktert lássuk, hanem a formulát.
A film közben láthatóan komolyabb témákat is szeretne érinteni. Szó van társadalmi helyzetről, kiváltságokról, a birodalmi múlt árnyékáról, női önrendelkezésről, családi örökségről és arról, hogy a múlt bűnei hogyan formálják a jelent. Ezek mind passzolhatnának az Enola Holmes-világhoz, mert a sorozat eddig sem zárta be magát egy habkönnyű ifjúsági kaland keretei közé. A baj az, hogy a harmadik rész néha mintha csak kipipálná ezeket a témákat. Felveti őket, de nem mindig van ideje vagy türelme elmélyíteni.
Philip Barantini rendezése lendületes, de nem mindig elég karakteres. Az akciók követhetők, a tempó többnyire rendben van, és a film nem fullad bele a saját hosszába, viszont kevés olyan jelenete van, amely igazán megmaradna a nézőben. Az Enola Holmes 3 profi munka, látszik rajta a pénz, a rutin és az, hogy a Netflix pontosan tudja, milyen csomagot vár a közönség. Csak épp a profizmus itt néha túl simára csiszolja a nagy egészet. Minden a helyén van, minden szereplő visszakapja a maga pillanatát, minden fontosabb érzelmi konfliktus megkapja a maga jelenetét, de kevés benne a meglepetés. Ennek ellenére igazságtalan lenne azt mondani, hogy az Enola Holmes 3 rossz film. Nem az. Könnyen nézhető, sokszor szórakoztató, Brown továbbra is remek főszereplő, Tewkesburyvel közös jelenetei működnek, Cavill Sherlockja még mindig jó ebben a visszafogottabb megközelítésben, és a filmnek vannak valóban kedves pillanatai. Aki szerette az első két részt, jó eséllyel ebben is talál majd elég kapaszkodót. A gond inkább az, hogy a harmadik rész már nem tudja olyan magabiztosan eltakarni a gyengeségeit. A varázs még ott van, csak már nem ragyog olyan erősen.
Az Enola Holmes 3 legnagyobb tanulsága talán az, hogy egy szerethető főhős nem tekinthető végtelen erőforrásnak. Millie Bobby Brown még mindig képes életben tartani ezt a sorozatot, de a franchise-nak most már muszáj lenne eldöntenie, merre akar továbbmenni. Ha Enola felnőtt nyomozóvá válik, akkor komolyabb ügyekre, bonyolultabb döntésekre és bátrabb történetekre van szüksége. Ha marad a könnyed, romantikus, családi kaland, akkor viszont nem szabad úgy tenni, mintha minden részben a Holmes-mitológia legnagyobb tétjeit mozgatná a narratíva. A harmadik film valahol a kettő között billeg, és pont ezért nem tud igazán nagyot lépni előre.
A végeredmény így egy korrekt, de kissé fáradt folytatás. Nem rontja le az Enola Holmes nevet, nem teszi tönkre a karaktert, és nem is unalmas annyira, hogy teljesen érdektelenné váljon. Egyszerűen csak azt érzi rajta az ember, hogy ez a sorozat elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol a megszokott báj már nem elég. Enola ennél jobb rejtélyt, Millie Bobby Brown ennél erősebb forgatókönyvet, Sherlock és Watson pedig ennél izgalmasabb közös játékteret érdemelne. A harmadik rész még elviszi lendületből, de ha lesz negyedik, ott már tényleg nyomozni kellene, nem csak újra elővenni és elpufogtatni a jól ismert trükköket.
