Különös időszakon megy keresztül a Pixar. Míg a stúdió a kétezres években gyakorlatilag egyet jelentett a minőséggel, és szinte tökéletes teljesítményt tudhattak maguk mögött, az utóbbi kb. egy évtizedben egyre több olyan alkotást pakoltak le az asztalra, mely maximum középszerűnek nevezhető (rátok nézünk, Dínó tesó, Hihetetlen család 2, Előre stb). Ám ezen kevésbé jól sikerült filmek közé is be-be ékelődik néhány olyan műremek, mely abszolút felér a klasszikushoz (pl. Agymanók, Lelki ismeretek vagy épp a Coco). Így az utóbbi időben, mikor megjelenik egy Pixar film, a rajongók óvatos lelkesedéssel figyelik, hogy vajon melyik "dobozba" illik az újdonság a kettő közül, mert látszólag átmenet nem igazán van a két kategória között.
Az Elio nem indult túl fényesen e tekintetben. Egy ideje már hallhattunk róla, hogy a Disney elégedetlen volt vele, emiatt pedig többszöri újraíráson ás átalakításon esett át. Ennek következtében egyesek szerint akár 300 millióra is rúghat a film költségvetése, így szinte biztos, hogy nem fog profitot termelni. Valamelyest el is engedte már ezt a dolgot az egeres cég, valószínűleg ennek az extra költségnek egy része a marketingből lett átcsoportosítva, ugyanis szinte egyáltalán nem reklámozzák, hogy megjelent, de még azt se nagyon, hogy létezik. Ez pedig azért különösen fájdalmas, mert, noha nem tehető egyértelműen a fent említett két doboz közül az utóbbiba, részben éppen az átírások következtében kialakult kissé csapongó narratíva miatt, egyébként egy remek alkotás.
Még a traumák is traumatizáltak
A címszerepben egy szüleit elvesztő kisfiút köszönthetünk, akit egy NASA-szerű, űrkutatással foglalkozó katonai szervezet munkatársaként dolgozó nagynénje fogad be. A fiú viszont nem igazán tudja feldolgozni a szülei elvesztését és új gyámjához sem tud különösebben kapcsolódni, így gyakorlatilag minden idejét azzal tölti, hogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot az idegenekkel, hogy azok elvigyék őt a bolygóról. Ez a különös "hobbi" annak ellenére, hogy a nagynéni is űrkutatással foglalkozik, egyre messzebb sodorja őket egymástól, illetve értelemszerűen a kortársai sem igazán tudják, hogy mit kezdjenek vele, aminek következtében még bullying áldozatává is válik. Aztán végül megtörténik a sorsfordító esemény: Eliót elviszik az idegenek, a fiú pedig hamar ráébred, hogy odafent sem minden fenékig tejfel.
A film elsődleges fókusza ezáltal egy terhelt múlt, az abból származó beilleszkedési nehézségek és az ebből fakadó magány. A fő kérdés, mely a produkció témájához hűen többször is előkerül a filmben, nem más, mint hogy egyedül vagyunk-e. Az eredeti kontextusban ez nyilván arra értendő, hogy az ember, mint intelligens lény egyedül van-e az univerzumban, a film végére viszont rendelkezik egy második, sokkal mélyebb réteggel is, mely az egyénre vonatkoztatható, ez pedig egy sokkal értékesebb tanulság, főként az elsődleges célközönség számára. A válasz a kérdésre pedig nem más, mint hogy sosem vagyunk egyedül, ne zárkózzunk magunkba, ne féljünk megosztani gondolatainkat és érzéseinket a bennünket körülvevő emberekkel, mert elsősorban ennek hiánya az, ami végül a magányhoz vezet. Ez különösen igaz a családra, mely a magány mellett az alkotás másik fő tematikáját szolgáltatta: a generációs, továbbadott traumát.
Hiszen ez a fajta zárkózottság, mely egyfajta önbizalomhiánnyal is társul, sokszor éppen abból származik, hogy félünk, nem tudunk eleget tenni a felénk támasztott elvárásoknak, vagy ahhoz, hogy azoknak megfeleljünk, fel kell adnunk saját vágyainkat. Elio úgy érzi, teher nagynénje számára, egy akadály, aki miatt nem tudja úgy élni az életét, ahogy szeretné, ami szörnyű lelki súlyt helyez rá, és azt eredményezi, hogy nem találja helyét a világban. Ehhez csatlakozik be az űrbéli szálon Glordon, egy hatalmas, pusztító uralkodó leszármazottja, aki viszont egyáltalán nem szeretne apja nyomdokaiba lépni, teljesen más utat diktálna neki személyisége. Ebből kifolyólag viszont folyamatosan azt érzékeltetik vele, hogy csak egy csalódás, a léte pedig gyakorlatilag értelmetlen. Ám hamar kiderül, hogy az apa viselkedésének és elvárásainak háterében súlyos sebezhetőség áll, és valójában azért akarja a fiát erre az útra kényszeríteni, hogy biztonságban tudhassa. Egyfajta kisebbségi komplexusból származó projektálásról van szó, ami a metafora és a fiatalabbak számára is könnyebb emészthetőség miatt elsősorban nem lelki, hanem fizikai sebezhetőségként van ábrázolva, a hatásai viszont nagyon is lelkiek. Mindez talán csak akkor lett volna még hatásosabb, ha legalább egy jelenet erejéig megmutatja a film, hogy a földi bully srác is hasonló problémákkal küzd, és így párhuzamot lehetett volna vonni a fenti zsarnok és a lenti bully saját motivációi között.
A szeretet nem vár
Mindenesetre a konfliktus mind Elio, mind Glordon esetében valójában csak és kizárólag egyetlen módon oldható fel, mely olyannyira hiányzik mindmáig rengeteg szülő-gyerek kapcsolatból: az érzelmekről való egyenes, nyílt kommunikációról van szó. Az összes félre- és/vagy meg nem értés valójában abból származik, hogy a felek nem kommunikálják megfelelően egymás felé azt, hogy mit és miért éreznek, az elvárásaik és vágyaik miből származnak, és hogy hogyan lehet ezeket a dolgokat bármilyen módon közelíteni egymás felé azért, hogy kiegyensúlyozott, boldog lelki világa lehessen a felnőtt és a felcseperedő generációnak egyaránt. Ennek hiánya pedig elsősorban bizony abból származik, hogy a szülők saját szülei sem tettek így, ezért sosem tanulták és nem is tudják megtanítani sem ennek mikéntjét. Az Elio ezáltal rendkívül fontos és értékes üzenetet hordoz egy ilyen kapcsolat mindkét résztvevője, mind a szülők, mind a gyermekek számára, melyet bizony igencsak érdemes megfontolni és magunkkal vinni.
Mindemellett a film humora szuper, nagyon jól csinál poént bizonyos olyan szituációkból, melyek kifejezetten a kialakított világ sajátosságaiból származnak, különösen Elio és az idegenek közötti kommunikáció kapcsán. Maga a világ is fantasztikus és meglepően részletes annak tükrében, hogy a másfél órás játékidő olyan nagyon sok építkezésre nem teremtett lehetőséget. A karakterek egytől egyig viccesek, szerethetők, vagy pusztán csak szórakoztatóak, ez utóbbi különösen az Unióverzumra keresztelt galaktikus közösség képviselőire igaz, akik mind nagyon kreatív dizájnt kaptak.
Csak kár, hogy...
Sajnos ettől függetlenül az Elio nem hibátlan. Noha az animáció az effekteket és a környezetet tekintve, ahogy az a Pixartól elvárható, lélegzetelállító, de az emberi karakterek ezt a túlstilizált, amorf stílust képviselik, ami az utóbbi években valamiért jellemző a stúdióra, és sokak számára, számomra is elég taszító. Noha itt nincs annyira túltolva, mint például a Pirula Panda, a Nyerni vagy veszíteni című sorozat, vagy akár a Luca esetében, az emberek megjelenése így is messze elmarad attól, amit mondjuk egy Toy Storyban, egy Agymanókban, vagy ha kissé mégis stilizáltabb megvalósítást nézünk, akkor mondjuk egy Hihetetlen család esetében kaptunk. A probléma elsősorban nem is feltétlenül a stilizáltsággal van, hiszen a Pixar nagyon jó abban, hogy kissé karikaturisztikus, mégis rendkívül jellegzetes figurákat alkosson, ezek a karakterek viszont valahogy éppen kissé egysíkúnak hatnak.
Ezen túl, ahogyan a kritika elején említettem, kissé azért érződik a narratíván, hogy toldozgatva, foltozgatva volt utólag, ezáltal itt-ott zötyögős a cselekmény folyása. Viszont mindettől eltekintve egy hamisítatlan Pixar élményről van szó, ami az üzenetet és a szellemiséget illeti. Egy rendkívül érzelmes történet remek karakterekkel és egy olyan mondanivalóval, melyet a kicsik és a nagyok egyaránt magukévá tehetnek, sőt, magunkévá is érdemes tenni. Hiszen csak mi vagyunk képesek arra, hogy megtörjük a generációs átkokat, és feloldjuk azokat a szorongásokat, melyek saját személyiségbeli hiányosságaink elsődleges forrásaként is szolgálhatnak. Ez egy nagyon fontos üzenet, kár, hogy valószínűleg kevés emberhez fog mindez eljutni, így egy újabb eredeti projekt fog eltűnni a süllyesztőben a remake-ek és folytatások tengerében.
