Kétségtelen, hogy a Leslie Nielsen nevével fémjelzett Csupasz pisztoly trilógia a vígjátékok csimborasszója. Egy olyan korból származnak ezek a filmek, amikor az emberek még tudtak nevetni saját magukon és értették, hogy a kifigurázásnak, a görbe tükörnek nem az az elsődleges célja feltétlenül, hogy valakit bántson, hanem az, hogy együtt nevessünk hiányosságainkon, visszásságainkon, vagy adott esetben a filmkészítés jellegzetes kliséin, ha már ezekről a filmekről beszélünk. A vígjáték műfaja viszont a 2010-es évek második felében gyakorlatilag megszűnt létezni, mely részben annak köszönhető, hogy az egyik leggyakrabban előforduló magatartás a nyilvánosságban a megsértődés lett, főként a közösségi médiában.
Ugyanakkor, mikor nehéz időket élünk, szükség lehet olyan alkotásokra, melyek legalább egy kis időre segítenek elvonatkoztatni mindennapi kihívásainktól és igazából nem töltenek be más szerepet, csupán azt, hogy az ember remekül szórakozzon, adott esetben nevetgéljen egyet. Liam Neeson szerint ez volt az elsődleges ok, ami életre hívta a Csupasz pisztoly leporolását.
"Azért van szükség erre a filmre, mert mindnyájan el vagyunk cseszve. És szükségünk van egy kis nevetésre."
- mondta a film premierjén, és nem is érthetnénk vele jobban egyet.
Előzetesen sokan tartottak attól, hogy vajon egy új Csupasz pisztoly film, ráadásul Leslie Nielsen nélkül, a közbeszéd mai állapota mellett képes lehet-e megpendíteni azokat a húrokat, melyeket a régiek. A félelmeket az előzetesek sem tudták teljes mértékben eloszlatni, még úgy sem, hogy azért ha kissé odafigyelünk, kiolvasható volt, hogy bizony humora szempontjából nem lesz ez egy buta film.
Liam Neeson (Frank Drebin Jr.) szerepeltetése egy ilyen humoros szerepben elsőre furcsának hathat, de remekül állt neki a feladat különösen ebben a kontextusban, amikor ugyanaz a komoly, komor rezzenéstelen figura néz velünk szembe, mint például az Elrabolva filmekben, mindez viszont teljesen abszurd szituációkban. A film humorát elsődlegesen ez adja: teljesen eszement helyzetek állnak elő, melyek során mindenki úgy viselkedik, mintha ez teljesen hétköznapi lenne. Az akciójelenetek egyszerre parodizálják a műfaj kliséit és kifejezetten a Neeson főszereplésével készült produkciókat is, ahogyan például a lehető legnagyobb hátrányból is kiverekedi magát.
A humoron egyértelműen érződik Seth MacFarlane keze nyoma, sokszor szinte Family Guyba illő párbeszédek zajlottak, mindez viszont kiegészül olyan, a klasszikus Csupasz pisztoly filmekre jellemző viccekkel, melyek során például valaki, főként Drebin, a szó szoros értelmében vesz olyasvalamit, amit egyébként átvitt értelemben használunk. Ezen túl van néhány vissza-visszatérő running joke is, melyek pont akkor maradnak abba, amikor kezdenének átesni egy bizonyos patás állat kevésbé előnyös felére, csak azért, hogy jóval később, mikor a néző már szinte megfeledkezik róluk, a legváratlanabb szituációban térjenek vissza sokkal viccesebben, mint korábban bármikor. Ennél részletesebben a humor elemezgetésébe nem is mennénk bele, részben a spoilerek elkerülése miatt, részben azért, mert minél jobban magyarázunk egy viccet, annál kevésbé vicces.
Neeson mellett kulcsszereplő még a filmben a Pamela Anderson által alakított Beth. Andersonnak nem idegen a paródiafilm műfaja, hiszen például a Horrorra akadva 3-ban és a Superhero Movie-ban is feltűnt, eddig viszont talán itt kapta a legtöbb szerepet és egyben itt volt a legviccesebb is eddigi karrierje során. A kémia is nagyon jó közötte és Neeson között (nem csak a filmben, a marketingkörúton is, ami el is indította a nézők fantáziáját azzal kapcsolatban, hogy a valóságban is összejöttek), még úgy is, hogy a szerelmi szál épp annyira agyament, mint a fő narratíva. Elborultabbnál elborultabb szituációkba kerülnek ők ketten, legyen szó külső szemlélő számára fellációnak tűnő tűzhelytakarításról, vagy éppen okkult hóemberidézésről, ami az egyik legelborultabb, agyament szekvencia volt az egész film során, már csak emiatt is megérte megnézni.
A történetről igazából sok szót nem érdemes ejteni, mind a Danny Hudson által alakított főgonosz, Richard Cane, a gonosz techmilliárdos, mind gonosz terve, illetve az annak végrehajtásához szükséges technológia narratív eszköz csupán, a szó szoros értelmében. Célja egy olyan rádiófrekvencia létrehozása, mely megvadítja az embereket, ő és még néhány más kiválasztott milliárdos pedig egy biztonságos bunkerből nézheti végig a cirkuszt, miközben Weird Al Yankovic zenél nekik, aki egyébként szintén a paródia műfajának jeles képviselője (és nem ő az egyetlen sztárvendég, akik sokszor a legváratlanabb pillanatokban képesek beugrani). Mindez valamennyi társadalomkritikaként, vagy legalábbis aktuális események kifigurázásaként is értelmezhető, ám mindezt egyszer sem űzi olyan mértékben a film, hogy bármennyire is politikai szájbarágásnak érződjön, főként épp az abszurditás miatt. Ráadásul az alapsztori sablonossága éppen annyi poén tárgyát képezi, hogy ne tudjunk emiatt haragudni, hiszen ez főként csak egyfajta keretet biztosít a különböző humoros jelenetek számára, melyek sok esetben egyébként akár önmagukban is működőképesek lehetnének.
Sajnos vagy nem sajnos a szinkronos változatot volt lehetőségünk megtekinteni, mely egyébként sokkal jobban sikerült, mint arra eredetileg számítottunk. Már az előzetesből nyilvánvaló volt, hogy lesznek itt olyan poénok, melyeket nagyon nehéz lesz magyarra fordítani, és sajnos ezeknek egy része nem is sikerült maradéktalanul. Van például egy vicc a bubis vízről, melynek során Drebin szénsavas ásványvíz helyett egy csillagszóróval ellátott poharat kap, utalva itt az angol sparkling water kifejezésre, ami tükörfordításban sziporkázó víz lenne. Ez például a magyar verzióban egyáltalán nem jön át. Előfordul néhány olyan poén is, mely valószínűleg elmegy a hazai nézők nagy része mellett egyszerűen azért, mert elsősorban az USA mindennapjainak egy-egy elemét teszi vicc tárgyává. Erre jó példa lehet az, mikor a rendőrőrs bezárása után gyakorlatilag azonnal megjelenik a Spirit Halloween molinó a rendőrség tábla helyén, mely odaát a tengerentúlon egy visszatérő poén. Egy olyan bolthálózatról van szó, ahol mindenféle halloweeni dekorációkat lehet vásárolni, és jellemzően olyan épületekbe szoktak beköltözni, sokszor a zárás után szinte azonnal, ahol korábban valami más intézmény, például a Blockbuster nevű, azóta megszűnt filmkölcsönző üzletlánc üzemelt.
Ugyanakkor, ahogyan Liam Neesonnek is meglepően jól állt ez a komikus figura, a szinkronhangját szolgáltató Csernák János is hasonlóan lubickolt a szerepben, jól megszokott orgánuma remekül egészítette ki Neeson alakítását. A szinkronról általánosságban elmondható, hogy jól sikerült, a színészek is érezhetően élvezték a munkát.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a Csupasz pisztoly sokkal jobban sikerült, mint ahogyan a nagyközönség arra eredetileg számított. Sok esetben kissé fárasztó humora egyértelmű, hogy nem mindenkinek fog tetszeni, ám remekül idézi meg a klasszikusok hangulatát, keverve kissé Seth MacFarlane személyes stílusával. Néhol talán kicsit túlságosan is épít a régi filmekre, kiérezhető benne némi egyértelmű nosztalgiavadászat, és olykor erőltetett is tud lenni a klasszikusok, különösen az első rész egy-egy poénjának újbóli beemelése. De még ettől eltekintve is remek volt végre egy ennyire vicces filmre beülni a moziba, a Csupasz pisztoly (illetve az elméletileg szintén meglepően jól sikerült Már megint nem férek a bőrödbe) pedig talán egy olyan tendenciát is elindíthat, melyre igencsak szükség van ezekben a meglehetősen depresszív időkben. Csak bízni tudunk benne, hogy a kasszáknál is sikeres lesz, melynek következtében talán tehetünk egy lépést ennek a méltatlanul mellőzött műfajnak a feltámasztása felé. Noha a klasszikus értelemben vett stáblistás jelenettel nem rendelkezik a film, érdemes bent maradni ezalatt is, mert sikerült ide is beépíteni néhány egészen vicces elemet.
