A dinoszauruszos filmek újra a fénykorukat élik, mióta 2015-ben a Jurassic World címen rebootolták Steven Spielberg közkedvelt sorozatát. Bár a Jurassic-franchise ledominálja ezt a picinyke alműfajt, a legutóbbi, Újjászületés (Rebirth) alcímmel érkező epizód már messze nem volt olyan jó és sikeres, mint a korábbiak. 2023-ban kaptunk egy sci-fi akciófilmet Adam Driver főszereplésével, a 65-ben viszont inkább azt láthattuk, hogy a technológia segítségével hogyan tudja egy ember felvenni a harcot az őslényekkel.
Az Oak Street vége minden tekintetben más, és végre sikerült újra egy olyan dinós filmet letenni az asztalra, aminek szíve van, nem csak hangos és látványos.
A történet középpontjában egy négyfős család áll, akik egy idilli, 80-as évekbeli amerikai kisvárosban élnek, ám a két szülő egyre inkább elhidegül egymástól, ez pedig a gyerekekre is kihatással van, akik egymás között már arról suttognak, vajon mikor fognak elválni. Az utcában különös természeti jelenségek kezdik felütni a fejüket, először csak apróságok formájában a prehisztorikus korszakból. Aztán egyik éjjel, hatalmas fénnyel és robajjal a környék egy része visszakerül a múltba, a dinoszauruszok pedig elkezdik meghódítani az új területet. Az Anne Hathaway által megformált Denise és a Ewan McGregor által eljátszott Greg pedig innentől nem csupán a túlélésért, hanem a házasságuk megmentéséért is harcol, miközben azt is igyekeznek kitalálni, hogyan juthatnának vissza a jövőbe.
A filmet David Robert Mitchell írta és rendezte, ő pedig az a fajta alkotó, aki nem szállít minden évben egy újabb mozit, cserébe amikor igen, akkor van is mit elmesélnie. A legtöbben a 2014-es Valami követ (It Follows) című horrorfilm miatt figyeltek fel rá, azóta pedig mindeddig csak a 2018-as Kaliforniai rémálom (Under the Silver Lake) rendezéséért felelt, ami már sokkal megosztóbb volt, hiszen elég nagy műfaji kavalkádot hozott, sok mindenről akart beszélni, de az üzenetet nem feltétlenül tudta célba juttatni. Ezt a hosszúra nyúlt csendet törte meg most Mitchell, és milyen jól tette!
Az Oak Street vége két fő erénye, hogy mer komótosabban, lassabban haladni, mint a blockbusterek zöme, és van egy felismerhető, egyedi stílusa.
A 80-as évek Amerikája eleve hálás téma, ahogy a gyerekek gurulnak az utcán a bringákkal, azonnal felvillant előttem a Stranger Things és az Az (It). A korhű, hangulatos látványvilág azonban csak a kezdet, a film egészen lassan épülget az elején, bemutatja a családi viszonyokat, elkezdődnek a furcsaságok, de egy jó fél óra, amíg a dinók úgy igazán megérkeznek a történetbe. Ez pedig így sokkal hatásosabb, mintha azonnal az arcunkba kapnánk az összes szörnyűséget. Nagyon szépen épül a feszültség, én pedig el is méláztam rajta egy fél gondolat erejéig, hogy milyen szép is lenne, ha a promóciós anyagokból nem derült volna ki, hogy dinók lesznek a filmben. Akkor aztán igazán nagyot tudott volna ütni a mozi, de sajnos ilyen titokzatos marketingre keveseknek van lehetősége.
A 16-os karika ellenére ez egy ízig-vérig családi kalandfilm, amire magam is a moziszékben ülve döbbentem rá.
Általában igyekszem a lehető legkevesebbet tudni egy alkotásról, mielőtt beülök rá, itt pedig a korhatárbesorolás és a rendező múltja miatt azt gondoltam, egy jóval horrorisztikusabb élményben lesz részem, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. A film nézése közben leginkább az eredeti Jumanji-filmek jutottak eszembe, amikben szintén volt egy kis parafaktor, mégis az egész család együtt élvezhette. Nos, ez erre a mozira is maradéktalanul igaz, mert bár van pár meredekebb jelenet, a véreffektussal azért spóroltak a készítők. A legkisebbek számára viszont még így is túl ijesztő lenne az élmény, szóval én azt mondom, 10-12 éves kor alatt ne tegyetek vele próbát.
Ez a film végre megadta nekem azt, amire a Jurassic World: Bukott birodalom (Jurassic World: Fallen Kingdom) vége óta vártam: láthatjuk, ahogy a dinók elszabadulnak a világunkban. Nem, itt nincsen elalibizve, hogy a sáskákból csinálnak ellenséget, hogy aztán a végén megint egy rohadt szigeten végződjön az egész, itt tényleg a kertvárosban járnak-kelnek és vadásznak. Ezek a dinoszauruszok vérszomjas jószágok, akik módszeresen kezdik el felzabálni az embereket. Nekik nem vagyunk más, csak friss hús, a leginycsíkalandozóbb, különleges táplálék, amilyet még nem láttak.
Élmény látni, ahogy fennakadnak a villanypóznákon, a kerti medencét használják itatónak és egyéb apróságok, amiktől az egész "dinók a mai világban" koncepció nem csak egy üres héjnak tűnik, amire felhúztak egy hosszúra nyújtott akcióorgiát.
Külön piros pont jár azért, hogy a filmben nem ragaszkodtak a már jól bejáratott dinó ábrázolásmódhoz, hanem egy sokkal földhözragadtabb és az igazihoz közelebb álló megjelenési formát kaptak a lények. A laikusként is legszembetűnőbb példa a raptorok esetében látható, akiknek a testét tollak borítják, ez pedig egy történelmileg hiteles részlet és öröm látni, hogy ezekre is odafigyeltek a forgatás során. Sőt, még a dinók szaporodása is felmerül, amihez film egyik legviccesebb jelenete is kötődik.
David Robert Mitchell nagyon tudja, hogy mit akar a mozivásznon látni. Nem csak statikus, állóképeket használ, hanem meri mozgatni a kamerát. Vannak hosszabb, vágás nélküli jelenetek, a kamera izeg-mozog, befordul egy sarkon, de megpihen a megfelelő pillanatokban. Sokszor egyszerre két dolog zajlik a vásznon, az ember pedig kapkodja a fejét, hogy hova figyeljen, hiszen a valódi történések éppen a háttérben zajlanak. Érdemes megfigyelni a családi fotók visszatérő motívumát a film során, ez egy olyan kis apróság, amitől még stílusosabb, még egyedibb lesz az alkotás. Mitchell az arcközeli felvételekre is nagy hangsúlyt helyez, hagyja valóban játszani a színészeit.
A kedvenc jelenetem a családi kupaktanács volt, mikor négyen körbeülnek és elkezdik megvitatni, hogy akkor most mi a fészkes fene is legyen. Ekkor sokszor az egyik színész arca tölti ki a fél vásznat, a másik pedig a háttérben, törökülésben beszél. Az ilyen apró finomságok emelik ki ezt a filmet egy egyszerű dinós akciófilm keretei közül.
Mert amilyen ügyes Mitchell az aprólékos rendezésben, olyan felejthetőek az akciójelenetei. A dinós csörték nem maradnak igazán emlékezetesek, végigkergetik hőseinket gyalog és autóval is az utcán, összecsapnak a házban és a tetőn, de nem ezek lesznek azok a filmes pillanatok, amelyeket életünk végéig felemlegethetünk. A sokadik alkalommal már kimondottan fárasztó az is, hogy a dinók a semmiből, nesztelenül lopakodnak hőseink háta mögé, akik így az utolsó pillanatban kénytelenek menekülni.
Ráadásul az őslények tempója nem túl konzisztens: a T-Rex úgy csinált, mintha be kellene tartania a kötelező követési távolságot, ennek megfelelően lassított vagy gyorsított, miközben Anne Hathaway-t kergette.
Ami viszont kiránt az élményből, az Michael Giacchino soundtrackje az akciózás közben. Túl harsány, túl követelőző, minden figyelmet magáénak akar, és elvonja a figyelmet a nem túl eredeti dallamaival. Ha lejjebb csavarták volna a hangerőt, még úgy ahogy elmegy. Ő szerezte a Pókember: Vadonatúj nap (Spider-Man: Brand New Day) zenéjét is, ami szintén nem sikerült túl meggyőzőre. A csendesebb jeleneteknél, ahol a kalandfilmes vonal került előtérbe, ott jobban működött a muzsikája, de ez számomra egyértelműen a film leggyengébb pontja.
A látványvilág összességében pazar, ezeket a lényeket és az évmilliárdokkal ezelőtti környezetet a legnagyobb vásznon kell látni, az IMAX nagyon jól áll az alkotásnak. Ám végül mégsem ez fogja elvinni a hátán a produkciót, hanem a színészek. Ewan McGregor, mindenki Obi-Wan Kenobija ezúttal is nagyszerű, még akkor is, ha nem élete alakítását hozza. Ő az a karakter, aki örök optimista, bármennyi szar is történik, mindig azt mondja, hogy nem lesz semmi baj, megoldjuk valahogy.
Az ő totális ellentéte Anne Hathaway szerepe, aki cinikusan visszakérdez, hogy mégis mi alapján mondja ezt, honnan is tudhatná. Ez egy hálás feladat volt a színésznőnek, aki élt is a lehetőséggel és a legjobb alakítást nyújtott a filmben. Ő testesíti meg a nézők hangját, akiknek elege van az olyan szereplőkből, akik mindig, mindent tudnak.
A gyerekszínészek, Maisy Stella és Christian Convery nem alkotnak maradandót, de nem is maradnak szégyenben. Elnézve az IMDb adatlapjukat, már így is eléggé foglalkoztatottak, valószínűleg még viszontlátjuk őket a mozivásznon.
Az időutazás témája mindig hagy maga után némi űrt, nincs ez másképp ebben a filmben sem. Ha jobban belegondolunk a lezárásba, akkor merülhetnek fel bennünk kérdések, de hát olyan szívet melengető pillanatoknak lehetünk szemtanúi, minek is foglalkoznánk ezekkel, nem igaz? Nem szabad elrontani a mozi varázsát. Próbálják a szereplők is megfejteni mi-miért van, mert ilyen az emberi természet: biztosak vagyunk benne hogy minden Oak-kal történik. Pedig lehetséges, hogy nem.
Az Oak Street vége nem egy hibátlan alkotás, nem lesz egy örökérvényű mestermű, de igazán gondosan, igényesen megrendezett, látványos és szerethető családi film, ami főleg azért működik ennyire jól, mert a középpontban álló család rendkívül szimpatikus és nagyon szép, érzelmes pillanatokat szállít. Az akciójelenetek talán nincsenek annyira a topon, és a főhősökért sem kell úgy igazán izgulnunk, de nehéz nem pozitívan visszagondolni erre a filmre. Az eredeti Jurassic Park óta nem született ennyire jó dinós mozi, ezt pedig meg kell becsülni.
