A Pók: Noir első ránézésre pont olyan ötletnek tűnt, amelyből könnyen lehetett volna egy újabb kínos Sony-féle Pókember-mellékvágány. A stúdió az elmúlt években többször is bebizonyította, hogy képes teljes magabiztossággal rosszul értelmezni és főleg bénán hasznosítani saját képregényes jogait, a Morbius és a Madame Web után pedig már önmagában az is óvatosságra inthette az embert, ha valaki azt mondta, jön egy újabb, Pókember nélküli Pókember-sztori - bár itt nyilván kapunk egy Pókit, csak épp nem azt, akit jól ismerünk. Ehhez képest a Prime Video sorozata nemcsak megúszta a bukást, hanem helyenként kifejezetten izgalmas, kellemesen furcsa és szórakoztató lett. Nem hibátlan, nem mindig elég feszes, és néha annyira ráfekszik a klasszikus noir kötelező elemeire, mintha minden jelenet elején külön ellenőrizné a saját műfaji listáját. De van benne valami, ami sok mai szuperhősös produkcióból hiányzik, van személyisége.
A sorozat főhőse nem Peter Parker, hanem Ben Reilly, aki ebben az univerzumban egy megfáradt, rosszkedvű, önsajnálatba süppedt magánnyomozó a harmincas évek New Yorkjában. Korábban a Pók néven járta a várost, de egy személyes tragédia után eldobta a maszkot, és megpróbált úgy tenni, mintha a nagy felelősség is lekerülne róla a jelmezével együtt. Ez a kiindulópont önmagában persze korántsem forradalmi, sőt a bukott hős visszatérése az egyik leginkább elhasznált alaphelyzet a műfajban. A Pók: Noir mégis jók keveri a lapjait, ugyanis nem akarja eljátszani, hogy ez benne a nagy újdonság. A lényeg itt inkább az, milyen környezetbe teszik az alkotók ezt a történetet, és mennyire más ritmust követel meg hozzá a sztori Nicolas Cage-től, mint amit a klasszikus Pókember, Peter Parker esetében megszoktunk.
Cage játéka a sorozat legnagyobb fegyvere. Az ő Ben Reillyje egyszerre Humphrey Bogart-paródia, megfáradt képregényhős, és egy olyan figura, akiről néha tényleg el lehet hinni, hogy a pókereje nem ajándék, hanem bizarr testi rendellenesség. Cage itt finoman szólva sem visszafogott játékot produkál, de nem is csak öncélúan ripacskodik - azért mondjuk ki, sokszor ripacskodik, de ennek ott és akkor helye van. Pontosan azon a határon egyensúlyoz, ahol a karikatúra még nem zabálja fel teljesen a karaktert. Van a hangjában valami régi rádiójátékos keménység, a mozgásában valami furcsa, rovaros kényelmetlenség, a tekintetében pedig az a Cage-féle nyugtalanság, amitől még egy egyszerű cigarettaszünet is úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban átválthatna totális idegösszeomlásba. Ezt a szerepet nála hagyományosabb főszereplővel sokkal könnyebb lett volna unalmasra játszani. Cage viszont a saját furcsaságából csinál egy tök jó rendszert, és ez nagyon jól áll ennek a világnak.
Az különösen jó döntés, hogy a sorozat nem próbálja meg fiatalítani a Pókember-mítoszt. Nem egy újabb kamaszdrámát kapunk, nem is egy nagy multiverzumos kavarást, hanem egy öregedő férfit, aki már túl sok rossz döntést hozott ahhoz, hogy tiszta lappal indulhasson. Ben Reilly nem azért érdekes, mert újra felveszi a maszkot, hanem azért, mert minden mozdulatán látszik, hogy már egyszer beleroppant abba, amit ez a maszk jelentett. A klasszikus Pókember-mondás itt kifordítva működik: nem a nagy erőhöz társul nagy felelősség, hanem a felelősség elutasítása válik a karakter legnagyobb bűnévé. Ez nem új gondolat, de Cage és a noir közeg miatt kap egy koszosabb, keserűbb ízt, ami remekül passzol hozzá.
A mellékszereplők közül Janet Ruiz a sorozat egyik legjobb találata. Karen Rodriguez titkárnője elsőre könnyen beszorulhatna a műfaji sablonba, hiszen egy csípős nyelvű, alulfizetett, okos nő a magánnyomozó irodájában, aki mindenkinél hamarabb átlátja, mekkora kavarások vannak körülötte. A sorozat szerencsére viszont ennél jóval több teret és időt ad neki. Janet nemcsak egy poénforrás és nemcsak Ben lelkiismerete, hanem fokozatosan önálló súlyt kap a történetben. Nagyon jól működik közte és Cage között az a fáradt, csipkelődő dinamika, amelyből érezni lehet az évek óta húzódó szakmai és személyes függést. Janet pont azért fontos, mert ő nem a szuperhősre néz, amikor Benre pillant, hanem a romhalmaz emberre a jelmez alatt, és többnyire pontosan tudja, mikor kell vele kegyetlenül őszintének lennie.
Lamorne Morris Robbie Robertsonja szintén jól illik ebbe a világba. Az eredeti Pókember-mítosz egyik legismertebb mellékalakját itt nem egyszerűen csak átemelték, hanem korhűen újrapozicionálták. Újságíróként, a hatalom mocskának felszínét kapargató figuraként tökéletesen passzol a noir közegbe. Robbie nem olyan látványos szereplő, mint Ben vagy Cat Hardy (róla mindjárt bővebben is szó esik), de nagyon kell a sorozatnak ahhoz, hogy ő hozza be azt a tisztább morális vonalat, amely nélkül a történet könnyen elveszne a füstben, árnyékban és cinizmusban. Morrisnak ráadásul van annyi természetes komikus energiája, hogy lazítani tudja a sok pózolást, de nem bontja meg durvábban a hangulatot. Ez fontos, mert A Pók: Noir néha veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy beleszeressen a saját stílusába, és túltoljon gyakorlatilag mindent is.
Cat Hardy az egyik legérdekesebb példa arra, hogyan ültették át az ismertebb Pókember-szereplőket ebbe az univerzumba. Li Jun Li figurája nyilvánvalóan Felicia Hardy, vagyis a Fekete Macska noir-változata, de a sorozat nem egy jelmezzel és egy névváltással akarja eladni a párhuzamot, hanem a szerepben magában. Cat énekesnő, femme fatale, túlélő és veszélyforrás egyszerre, aki pontosan úgy mozog a főgonosz, Ezüstsörény világában, ahogy a klasszikus Fekete Macska szokott Pókember körül: sosem lehet benne teljesen megbízni, még az sem tiszta, hogy épp ellenség vagy szövetséges-e, és mindig van nála még egy lap. Cat szinte minden jelenetében ott van valami visszatartott információ, és ettől a Benhez fűződő kapcsolata akkor is érdekes, amikor a történet maga kiszámíthatóbb, mint szeretném, hogy legyen.
A rosszfiúk között Brendan Gleeson Ezüstsörénye adja a legnagyobb tekintélyt a sorozatnak. Nem ő a leglátványosabb fenyegetés, de pont ez a jó benne. Ezüstsörény itt nem csak egy képregényes maffiafőnök, hanem a várost lassan birtokba vevő régi bűn arca. Gleeson minden jelenetében érezni, hogy ez az ember nem azért veszélyes, mert ő maga rohan neki valakinek teljes elánnal, hanem épp azért, mert mások teszik meg ezt helyette. Van benne valami régimódi, hideg kegyetlenség, ami szépen rímel a sorozat korszakára. Jack Huston Flint Markója, vagyis a Homokember már testileg is sokkal látványosabb vonalat kap, és bár a karakter nem mindig olyan erős drámailag, mint lehetne, a jelenléte sokat ad ahhoz, hogy a sorozat ne csak kosztümös bűnügyi történetnek, hanem valóban egy groteszk képregényvilágnak hasson. Abraham Popoola Lonnie Lincolnja, vagyis Sírkő csendesebb, tragikusabb figura, Andrew Lewis Caldwell Megawattja pedig sokkal harsányabb, de együtt szépen kirajzolják, hogy ebben az univerzumban a szuperképesség nem valamiféle csilli-villi ajándék, hanem maga a testi romlás, a használójára is veszélyes, halálos fegyver és átok egyszerre.
Ez az egyik legjobb húzása a sorozatnak. A Pók: Noir meglepően sokszor hajlik át testhorrorba, és ilyenkor sokkal izgalmasabb, mint amikor csak a megszokott detektíves paneleket pakolgatja egymás mellé. Ben eredetsztorija nem egy barátságos radioaktív pókcsípés újabb változata, hanem háborús kísérletekkel, mutációval, megnyomorodott testekkel és a képregényes Man-Spiderhez köthető rémálomszerű képekkel terhelt történet. Vannak jelenetek, amelyekben a sorozat közelebb kerül horrorklasszikus A légyhez, mint bármelyik hagyományos Marvel-produkcióhoz. Cage teste ilyenkor különösen fontos eszközzé válik: a csontropogás, a görcsös mozdulatok, a szerves hálóvető gusztustalan részletei mind azt erősítik, hogy ez a Pók nem menő, hanem egy durván sérült figura. Kár, hogy a sorozat nem meri végig ilyen bátran tolni ezt a vonalat, mert amikor megteszi, rögtön sokkal különlegesebb lesz.
A klasszikus Pókember-szereplők noirba ültetése összességében jól sikerült, mert a készítők nem egyszerűen kosztümöt cseréltek rajtuk. Robbie újságíróként, Cat Hardy klubénekes-femme fatale-ként, Flint Marko tragikus verőemberként, Sírkő háborús sebeket hordozó figuraként, Ezüstsörény pedig várost behálózó bűnözői hatalomként kap itt új értelmet. Ez az univerzum nem attól működik annyira szuperül, hogy felismerjük benne a füzetekben annyiszor olvasott neveket, hanem attól, hogy ezek a nevek új szerepet kapnak egy másfajta műfaj szabályai között. Ben Reilly használata is okos húzás. A sorozat így el tud szakadni Peter Parker iskolás, fiatalos, ismerős terheitől, miközben mégis a Pókember-mítosz alapvető kérdéseivel foglalkozik. Ez sokkal szerencsésebb megoldás, mintha a készítők csak egy élőszereplős másolatot akartak volna gyártani a Pókverzum-filmek fekete-fehér poénfigurájából.
A sorozat kétféle változatban is nézhető a Prime Videón. A fekete-fehér verzió egyértelműen természetesebb otthona ennek a történetnek. A füst, a fénycsíkok, az irodák sötét sarkai, a klubjelenetek és Cage arcának kemény vonalai mind jobban működnek benne. A sorozat ilyenkor tényleg úgy néz ki, mintha a klasszikus detektívfilmeket keresztezték volna egy koszosabb képregényfüzettel. A színes verzió viszont abszolút nem egy felesleges húzás. Más élményt ad, jobban látszik a díszlet, a jelmez, a művi, kissé Dick Tracy-s képregényvilág, és néhány jelenet kifejezetten jól bírja ezt a harsányabb kezelést. Mégis azt érzem, hogy A Pók: Noir fekete-fehérben találja meg a saját hangját. Színesben nézve néha túl erősen kilátszik, hogy ez egy drága stúdiókonstrukció, fekete-fehérben viszont könnyebb elfogadni a stilizáltságát.
A sorozat legnagyobb baja az, hogy a története nem mindig nő fel a körítéshez. A nyomozás, a maffiaszál, a múltból visszatérő bűnök és a szuperképességekkel terhelt mellékalakok működnek, de ritkán meglepőek. A Pók: Noir sokszor pontosan arra megy, amerre várjuk, és a fordulatok egy része inkább a műfaji rutinból jön, nem valódi drámai szükségszerűségből. Nyolc epizódon át ez néha érezhetően sok. Van pár középső rész, ahol a hangulat viszi előre a sorozatot, nem a sztori. Ez nem végzetes hiba, mert a világ, a karakterek elég erősek ahhoz, hogy átlendítsék a nézőt a lassabb pontokon, de egy szigorúbb, feszesebb évad még nagyobbat ütött volna.
A párbeszédek is vegyesek. Amikor működnek, kellemesen pattogósak, és megvan bennük az kicsit teátrális zeneiség, amely kell egy ilyen noir játékhoz. Amikor viszont nem, akkor a sorozat túlságosan is szeretné bizonyítani, hogy tudja, milyen egy régi detektívfilm. Ilyenkor mindenki túl sokat morog, túl sok a műfaji odakacsintás, és néha úgy érződik, mintha a forgatókönyv félne egyetlen mondatot is egyszerűen csak elengedni. Szerencsére Cage ezt is sokszor átütni a játékával. Nála még a túl direkt mondatok is furcsán szórakoztatóvá tudnak válni, mert nem úgy mondja őket, mint egy normális ember. És ebben a sorozatban ez nagy előny.
A Pók: Noir azért is kellemes meglepetés, mert nem akar mindenáron egy nagyobb univerzum előszobája lenni. Persze a jogi és franchise-háttér nyilván ott van mögötte, de a sorozat alapvetően önálló történetként működik. Nem kell hozzá Marvel-idővonalat memorizálni, nem épít félóránként cameókra, nem próbálja előkészíteni a következő három filmet. Egy konkrét városban, egy konkrét műfaji közegben mesél egy konkrét hősről. Ez ma már meglepően felszabadító tud lenni.
A végeredmény nem korszakos mestermű, de sokkal jobb, mint amire a Sony korábbi Pókember-mellékszálai után számítani mertem. A Pók: Noir akkor a legerősebb, amikor vállalja, hogy Nicolas Cage furcsa fazon, a világa pedig okkal művi. Akkor viszont gyengül, amikor hagyományosabb szuperhősös fordulatokkal próbálja megtámogatni saját magát. De még ezekkel együtt is van benne elég stílus, karakter és kockázatvállalás ahhoz, hogy ne csak egy újabb, feledhető streaminges kísérletnek hasson.
Nicolas Cage itt nem simán megmenti a sorozatot, hanem valódi értelmet ad neki. Janet, Robbie, Cat Hardy és a torz rosszfiúk pedig segítenek abban, hogy ez a fekete-fehérre hangolt bűnügyi mese ne csak egy jópofa vizuális trükk legyen. A Pók: Noir legjobb pillanataiban tényleg olyan, mintha valaki végre rájött volna, hogy a Pókember-mítosz nem attól izgalmas, hogy újra és újra ugyanazt meséljük el, hanem attól, ha merünk más műfajhoz és más hőshöz nyúlni úgy, hogy megtartunk vagy épp kicsavarunk pár alapvetést.
