A kilencvenes évek sok szempontból érthetetlen, manapság zavarbaejtően bizarr évtizedként élnek sokak emlékezetében, telis-tele olyan trendekkel, amelyek hallatán ma már csak fogjuk a fejünket. Az egyik meglehetősen érthetetlen jelenség a csótányok állandó szerepeltetése volt filmekben és sorozatokban egyaránt, aminek hála szinte minden tele volt velük. Ez nagyrészt az urbanizáció okozta frusztráltság egyik jele volt, amely minden országban máshogy csapódott le, viszont Hollywood egész extrém irányokat választott arra, hogy felhívja a figyelmet a szívós kis teremtmények jelenlétére és a városi ember mindennapos problémáira.
Az első komolyabbnak nevezhető alkotás a témában az 1990-es Bogaras a családom volt, amelyben emberméretű, szuperintelligens csótányok álcázták magukat az amerikai középosztály mintapolgárainak, hogy aztán beépülve az emberek közé minél nagyobb kárt tudjanak tenni a társadalomban. Ezután 1996-ban megérkezett a Bogaras Joe, egy habkönnyű vígjáték, nos… éneklő és táncoló csótányokkal. Ezt követően azonban megtört a jég, és elkészült az első, igazán ambiciózus alkotás, amely a csótányos filmek királyaként tetszelgett, és ami mögött nem más állt, mint Guillermo del Toro.
Del Toro még 1992-ben bukkant fel rendezőként a Cronos című művével, ami bizarr koncepciójának hála hamar felkeltette a producerek érdeklődését a rendező iránt. Innentől két út állt előtte, amelyek közül az egyik egyenesen Hollywoodba vezetett, míg a másik a Cronoshoz hasonló, kisebb alkotások komfortos zónáján belül tartotta volna, viszont Del Toro, engedve a csábításnak, az első opció mellett tette le a voksot.
A rendezőt egy Light Years címet viselő antológiához választották ki, amely négy kisfilmet tartalmazott volna. A projektben részt vevő, másik három rendező (Bryan Singer, Danny Boyle, Gary Fleder) addigra már bejáratott névnek számított, így Del Toro határozottan kilógott a sorból. Ennek ellenére a stúdió úgy határozott, hogy a Light Years munkálatait felfüggesztik, cserébe viszont két kisebb szegmensből egész estés alkotás készülhet, amelyek közül az egyik pont a rendezőé volt. Del Toro meglepő módon nem lelkesedett a hír hallatán, ugyanis szerinte az ő történetében nincs annyi, hogy az elbírjon a hátán egy közel kétórás játékidőt. Végül azért csak belement a játékba, amiről még nem is sejtette, hogy élete egyik legrosszabb döntése lesz.
Így kezdte meg életútját a Mimic - A júdás faj című alkotás, amelynek előmunkálatai során már elege lett a rendezőnek. Del Toro elképzelése a projektet illetően az volt, hogy a film cselekményét szkarabeusz-szerű bogarak fogják adni, akik eljutottak arra a pontra, hogy már az emberi külső leutánzásával kísérletezzenek. A stúdió ezt az ötletet elutasította és parancsba adta a rendezőnek, hogy alkalmazzon inkább csótányokat, amelyek sokkal jobban illenek a New Yorkban játszódó történethez. Del Toro ezt egy borzalmas ötletnek tartotta, de kevésbé ismert rendezőként kénytelen volt elfogadni azt, annak érdekében, hogy elkészíthesse első hollywoodi filmjét.
A legnagyobb baj azonban nem a változtatás volt, hanem a két producer, Harvey és Bob Weinstein, akik borzalmasan bántak a rendezővel. A Miramax vezetése ugyanis egy Aliens-másolatot szeretett volna kihozni az alkotásból, ami egy gyors lefolyású, minél ijesztőbb és véresebb mix képében csúcsosodott volna ki. Ennek ellenére csalódniuk kellett, amikor Del Toro egy lassú, melodrámát idéző, lételemzős valamit akart faragni a bogaras filmből. A nézeteltérések sokasága már-már heggyé duzzadt, a forgatások pedig heves vitákkal, olykor üvöltéssel teltek, miközben mindkét fél türelme egyre csak fogyott. Ennek következményeképpen egyszer Harvey a forgatáson is megjelent és instrukciókat adott a rendezőnek, hogy megmutassa neki hogyan is kell rendezni, majd később megpróbálta kirúgni Del Torót. A konfliktusok olyan gyakorivá váltak, hogy a direktornak megvolt az esélye rá, hogy örökre eltüntessék őt az iparból, legalábbis ami Hollywoodot illeti.
A heves vitázások végül odáig fajultak, hogy Robert Rodriguez is beugrott pár jelenetet leforgatni, amit Del Toro szívből gyűlölt, mert szerinte a felvételek teljesen eltértek az általa készített képsorok színvilágától, valamint a rendező utálta azt a tényt is, hogy Rodriguez lényegében a Weinstein-fivérek követelését teljesítve telepakolta alkotását ijesztőnek szánt, olcsó képsorokkal. Az állapotokon csak az javított, amikor a főszerepet játszó Mira Sorvino konkrétan megfenyegette a producereket, hogy ha nem hagyják Del Torót dolgozni, akkor otthagyja az egész filmet a francba. Sorvino szerencséjére akkori párja, Quentin Tarantino is a színésznő mellett szólt, így a Weinstein-fivérek kénytelenek voltak engedni valamennyit a szigorú elvárásaikból.
A Mimic azonban így sem lett egy nézhetetlen valami, a film központi témája ugyanis továbbra is érdekes volt. Az urbanizáció, az ember térnyerése és a természet rendjének megbolygatása, egy mesterségesen kreált csótányfajjal, amely végül túlnő alkotójának szándékán kifejezetten izgalmas alap, amivel a Mimic első fele nagyon jól játszik, a nehézségek ellenére is. A kezdés például kifejezetten zavaros, rögtön két hatalmas időugrás követi egymást, a szereplők közötti dinamika pedig nem a legjobb, cserébe viszont a New York esős mindennapjait bemutató képsorok gyönyörűek, a fényképezés konkrétan lehengerlően jól néz ki olykor. Külön kiemelendő még a rendkívül kreatív, magát embernek álcázó csótányok dizájnja is, amely szintén az alkotás egyik legerősebb eleme. A film második felére a kézzelfogható bábokat és effekteket viszont felváltja a kopottas CGI, ami határozottan nem tett jót az élménynek. Ettől eltekintve viszont egy szórakoztató, elemeiben tényleg az Aliensre emlékeztető finálét kapunk, miközben megmaradt az evolúciós kérdéskör is valamilyen szinten.
A Mimic ráadásul számos színész számára is hatalmas lehetőségnek bizonyult, köztük Norman Reedusszel, aki egy nagyon rövid szerep erejéig jelent csak meg ugyan, viszont ez volt az első komolyabb alakítása. Hasonlóan nagy lehetőség volt ez az akkortájt feltörekvő Josh Brolin számára, akit elképesztő módon a filmben szintén Joshnak hívnak, de legalább nem kellett sokat agyalnia azon, hogy hogyan is nevezik a karakterét.
Del Toro később úgy írta le a Mimic forgatását mint élete legszörnyűbb élményét, amelynek hála egy időre el is hagyta Amerikát, hogy aztán végül a Penge 2-vel térjen vissza a hollywoodi filmgyártás világába. 2011-ben a Miramax viszont hajlandó volt kiadni a Mimic rendezői változatát, amely már-már tökéletesen reprezentálja Del Toro eredeti elképzelését. A stúdió viszont az első rész elkészítése után szeretett volna még Mimic-filmeket látni a piacon, így míg Del Toro távol volt, gyorsan összedobták a Mimic második és harmadik részét is, szigorúan DVD-re és VHS-re. Míg a második rész egy abszolút emészthető, kifejezetten érdekes alkotás, addig a harmadik már egy szándékosan alsópolcos, gyors bőrlehúzásként látott napvilágot, így ezekről nem is érdemes sokat beszélni.
