The Elder Scrolls IV: Oblivion Remastered teszt – feltámadt a legenda

Néhány év leforgása alatt a legnagyobb kiadók egyikévé emelkedett a Microsoft azáltal, hogy jobbára felvásárlások révén látványosan kigyúrta az Xbox Game Studiost, majd keresztben lenyelte a ZeniMaxot, a Bethesda anyavállalatát, végül pedig egy hosszúra nyúlt jogi kötélhúzást követően megszerezte az Activision Blizzardot is. Annyi stúdió, IP, tehetség és technológia összpontosul így most egyetlen kézben, hogy a redmondiak még akkor is meghatározó szereplői maradnának az iparágnak, ha netán egyszer úgy döntenének, hogy felhagynak a konzolgyártással. A terülj-terülj asztalkám ugyanakkor magával hozta a bőség zavarát, és Phil Spencerék azzal szembesültek, hogy még a többszörösére növekedett fejlesztői kapacitásuk sem elegendő arra, hogy minden releváns franchise-uk rajongótáborát ki tudják szolgálni. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy nem mindegyik csapat szeretne folytatásokat, spin-offokat, rebootokat, előzményeket, remake-eket vagy remastereket gyártani, mivel sokkal inspirálóbbnak találják, ha új szellemi termékeket hozhatnak létre.

Itt jönnek képbe a videójáték-ipar igáslovai, azok a több ezer főt foglalkoztató vállalatok, amelyek jellemzően nem saját kútfőből született projekteket segítenek át a célvonalon, hanem megrendelésre dolgoznak. Ilyen a szingapúri központú Virtuos is, amelynek párizsi stúdiója 2021-ben örömmel kapott a lehetőségen, hogy a Starfield és a Fallout 76 támogatásában, a The Elder Scrolls VI fejlesztésében, valamint a Fallout 5 tervezésében teljesen szétforgácsolódott Bethesda Game Studiosszal összefogva modernizálja a már a 20. évét taposó kultikus szerepjátékot, a The Elder Scrolls IV: Obliviont.

Valami régi, valami új

Ami a külsőségeket illeti, annyira látványos munkát végeztek a fejlesztők, elmosva a határokat remaster és remake között, hogy a hiába fogalmazták bele világosan az új változat címébe is, hogy az előbbiről van szó, sokan továbbra is az utóbbiként hivatkoznak rá. Mi tagadás, mi is hajlamosak voltunk ekként tekinteni a The Elder Scrolls IV: Oblivion Remasteredre kezdetben, ugyanakkor minél több időt töltöttünk vele, annál nyilvánvalóbbá vált számunkra, hogy a modern külső tényleg csak egy újrakevert játékot takar, nem pedig egy, az alapokig visszabontott, majd teljesen újjáépített alkotást. Alex Murphy, a Virtuos executive producere ezt úgy fogalmazta meg, hogy az eredeti Oblivion alatt dohogó Gamebryo motor a játék agya, az felel a játékmenetért, a mechanikákért, a mögöttük meghúzódó logikáért, miközben az Unreal Engine 5 alkotja a testet, vagyis jeleníti meg a ha nem is mindig szemkápráztató, de az emberből gyakran elismerő hümmögést kiváltó nyitott világot.

A 2006-os és a mostani változatot egymás mellé helyezve lesz igazán szembetűnő a grafikai ugrás: amikor a prológus végén áldozatainkról lehúzott rozsdás páncélban, patkány-, goblin- és orgyikos-vértől iszamós karddal a kezünkben kilépünk a csatornarendszerből a szabadba, majd beissza a szemünk a csillogó víztükör, a lankás dombok és az égbe szökő alabástrom torony látványát, akkor úgy érezzük, hogy tényleg egy kortárs alkotásba csöppentünk. Aztán néhány szívdobbanással később megrohannak minket az emlékek, ahogy szertefoszlik a múlt köde, beugrik, hogy azok a barátságosnak tűnő dombok nem csak ijedős őzeknek adnak otthont, és feldereng, hogy pár perc kutyagolásra van egy falu, ahol mindenki láthatatlanná vált egy varázsló ügyetlenségének köszönhetően. Bár a népek eleinte élvezték a dolgot, most már inkább szeretnék újra megpillantani magukat a tükörben.

Szabadság következményekkel

Mindenesetre amint elengedi a játék a kezünket, mehetünk, amerre látunk. Noha az orgyilkosok elől menekülő VII. Uriel Septim császár visszaadta a szabadságunkat, majd utolsó szavaival arra kért, juttassuk el az amulettjét egyetlen életben maradt örökösének, aki elfoglalhatja helyét a trónon, és véget vethet az Oblivionban tanyázó démonok inváziójának, nincs semmiféle kényszer. Ugyanakkor a Bethesda írói anno úgy okoskodtak, hogy amennyiben sem kötelességtudatból, sem hálából, sem a kíváncsiságtól hajtva, de még Patrick Stewart kedvéért sem tesszük kockára az életünket, majd beadjuk a derekunkat, miután kifogytunk a mellékküldetésekből.

Márpedig ezekből van vagy száz, és talán még keveset is mondtunk, de a lényeg, hogy akadnak közöttük kimondottan érdekesek: hol a saját festményében kell megtalálnunk egy eltűnt művészt, hol egy rémálomból kell kiszabadítanunk valakit, de van olyan feladat is, amely kísértetházba vagy éppen távoli, ismeretlen vizekre visz bennünket. És az is biztos, hogy sokan a kedvenceik közé fogják felírni azt a viszonylag korai missziót, amely H. P. Lovecraft munkásságát idézi meg. A céhmesterek által előmenetelünk feltételéül szabott feladatokat szintén kár lenne kihagyni, nem is szólva a Knights of the Nine és a Shivering Isles kiegészítők küldetéseiről. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, és több időt tölthetünk el a felgöngyölítésükkel, mint amennyit be mernénk vallani anélkül, hogy akár csak egy lépést tennénk a fő cselekményszál első állomásához vezető úton.

Nem árt azonban tudni, hogy aki túl sokáig halogatja a találkozást a Sean Bean alakította örökössel, az a vártnál jóval nagyobb kihívással találhatja szembe magát, amiről a Bethesda dizájnereinek máig sokat kritizált döntése tehet: ahogy mi szintet lépünk, úgy válnak egyre erősebbé és szívósabbá az ellenfelek is, ennek eredményeképpen pedig a Kvach ostromaként elhíresült sztoriküldetés pokolian nehézzé válhat. Ezt sajnos megőrizte a remaster, holott szívesen hullajtottunk volna pár örömkönnyet az emlékére. Sebaj, legalább a mi szintlépésünkön módosított a csapat, minek köszönhetően könnyebben áttekinthető lett a gyakorlás útján javuló képességeink fejlődése, és egyszerűbbé vált a képességpontok elosztása. Miután választottunk fajt, kasztot, akkor érdemes valamennyire szakosodni is, ugyanakkor fontos tudni, hogy ha például a kardforgatásban igyekszünk kitűnni, a testünket pedig a nehéz vértekben való mozgáshoz próbáljuk hozzászoktatni, még nem fosztjuk meg magunkat automatikusan attól a lehetőségtől, hogy pontosan célzott nyílvesszővel vagy tűzlabdával is megkínáljuk az ellent, esetleg észrevétlenül lopakodjunk mögé. Ennél szerencsére rugalmasabb volt a rendszer régen, és ma is az.

Kihagyott ziccer?

Bár a Virtuos srácai láthatóan megpiszkálták a harcrendszert (íjjal sokkal könnyebb célozni, akár sprintelve is ráronthatunk az ellenfelünkre, aki egy bekapott pörölycsapásra már nem egy szimpla hördüléssel reagál, hanem látványosan megtántorodik), a végeredmény még így is jelentősen elmarad dinamizmus tekintetében az Avowed összecsapásaitól, továbbá feleannyira sem autentikusak a kézitusák, mint a Kingdom Come: Deliverance II-ben, hogy egy másik kortárs példát is hozzunk. De nem csupán ez ad okot szemöldökráncolásra, mert miközben az Unreal Engine 5-ben újraalkotott Cyroddiil sokszor valóban pazarul fest, a karaktereket illetően már vegyes az összkép - a textúrák valóban tűélesek (miután betöltődtek), és kétségkívül jól áll mind a humanoidoknak, mind az állatoknak és a fantázia szülte lényeknek, hogy már lényegesen több poligonból épülnek fel, mint 19 évvel ezelőtt (külső nézetbe váltva a sajátunkat is megcsodálhatjuk), ugyanakkor számos NPC olyan bizarr fizimiskát kapott, hogy kellemetlenül bizseregni kezd tőlük az ember tarkója, és jottányit sem javít a helyzetükön az új ajakszinkron.

Egyes rajongók úgy vélik, hogy hajdanán az Obliviont nem csupán Patrick Stewart és Sean Bean szerepeltetése, a másik dimenzióba vezető kapuk bezárásával járó kihívások, a felfedezésre váró hatalmas világ, valamint az embert hetekre lekötő mellékküldetések tették egyedivé, hanem bizony a hibái és a furcsaságai is, ezért attól tartanak, hogy ha ennyi idő elteltével nekilát a Bethesda, illetve jelen esetben a Virtuos a kigyomlálásuknak, akkor azzal óhatatlanul sérülne a játék karaktere. Megnyugodhatnak, az Oblivion Remastered is éppoly különleges élmény, mint az eredeti, de azt is látni kell, hogy főhajtás ide, tisztelgés oda, minden egyes benne hagyott bug, glitch vagy bájosan bugyuta megoldás egyben elpuskázott lehetőség is arra, hogy egy picit jobbá tegyenek egy korszakos alkotást.

Ha az Oblivion lükeségeit - amelyek nem mindenki gondol feltétlenül nosztalgiával - nem is akarják "kijavítani" a szinkronon és a hangeffekteken, valamint a kezelőfelületen is apróbb módosításokat végző fejlesztők, azt ők sem tagadhatják, hogy az optimalizálást illetően bőven lenne még dolguk, ugyanis jelenleg még a mackósabb PC-ket is komolyan megizzasztja, nem beszélve a konzolokról. A teszt alapjául szolgáló Xbox Series X például keservesen küzd azért, hogy tartani tudja a teljesítmény- és minőségmódok által megcélzott képkockaszámokat, de az átlagos fps-érték még úgy is csak közelít az optimális 60-as, illetve 30-as szinthez, hogy ez a verzió időközben kapott egy frissítést, stabilnak pedig továbbra sem mondható. Ennek a kezelése az abszolút minimum, amivel még tartozik a Bethesda és a Virtuos a vásárlóknak, ez is benne van az árban, nem csak a fizetős kozmetikai DLC-kkel az egész iparágat megfertőző lópáncél.