A Square Enix nagyon régóta kísérletezik a 2D-HD vizuális stílussal. A retro hangulat és a modern elemek találkozása sikeresen indította be az Octopath szériát, teremtette újjá a klasszikus Dragon Quest részeket, és hamarosan egy vadonatúj Final Fantasy epizódot is elhoz nekünk. Ugyanakkor a Square Enix 2018 óta semmi újat nem csinált a formulával: ismert szériák, ismert mechanikák váltogatták egymást. Az évek sora most megszakad egy hetyke kalapot hordó, vörös köpenyes megmentő érkezésével, mert a The Adventures of Elliot: The Millennium Tales, egy teljesen új történet, teljesen új megközelítéssel, régivágású hősökről és egy fantasy birodalom megmentéséről. Az elmúlt két évtized innovációs próbálkozásai után a fejlesztők visszatértek a műfaj gyökereihez: előhúzták a Zeldát, a Chrono Triggert és a Mana sorozat elemeit, és megnézték mi működik, mi nem, és mit van itt az ideje feleleveníteni.
Az egyveleg egy tipikus fantasy tündérmese, ami üdítő egyszerűségével próbálja lemosni a lelkünkről a tech ipar, a pénzügyi nehézségek, a politikai viták és egyéb mindennapi katasztrófák súlyát. Abban a pillanatban, hogy Elliot belemosolyog a kamerába, már tudod, hogy mire számíthatsz, és örömmel követed majd a hősünket a legijesztőbb dungeonok mélyére is.
Segíts Elliot, te vagy az utolsó reményünk!
Valószínűleg egyikőtöket sem fogja meglepni, hogy a The Adventures of Elliot: The Millennium Tales főszereplője, Elliot, a helyi kalandozó. A sztori relatíve gyorsan a kezünkbe adja a karaktert, akinek eleinte csak az az egyszerű feladata adódik, hogy nézzen már körbe a környéken, mert a hírszerzők rátaláltak egy titokzatos romra, és senki sem tudja, mi lehet ott. A világ egy egyre veszélyesebb hellyé válik a szörnyek kirajzása miatt, ezért aztán civilizáció meghúzta magát Huther mágiával védett falai mögött. Ebben a helyzetben kalandozókra vár a külvilág minden piszkos mukája, és a hírek szerint Elliot a legjobb a szakmában, így őt küldik el az említett melóra. Az egyszerű felfedező körút persze hamar vesz egy nagy csavart, és hősünknek néhány pillanattal később több idősík között ugrálva kell kiderítenie, hogy mi is történik világával. Maga a sztori sosem lesz túl komplex, és bár az elnyújtott párbeszédek kicsit lerántják annak menetét, a központi konfliktus elég érdekes ahhoz, hogy végigrángasson bennünket a játékidő nagyjából 20 óráján.
Az Adventures of Elliot azonban nem kifejezetten egy sztoriorientált móka. Az egyes szereplők, a idősíkok és a világ állapota mind érdekes, de a fejlesztők alapvetően csak keretként használták mindezt a kalandozás élményének átadásához. A játék ugyanis kifejezetten azoknak készült, akik szeretnek lekanyarodni a mellékutakról, és az utolsó félreeső vázát is izgatottan törik szét (achievement is jár adott mennyiség szétvágásáért). Ebben az értelmében véve az Elliot egy nagyon klasszikusan zeldás videójáték: mindig tudni fogod, hogy merre kellene menned, és mi kellene, hogy a célod legyen, de folyton el fog terelni egy félreeső ösvény, egy opcionális dungeon vagy egy csillogó láda, amit hát nem fogsz ott hagyni, ki tudja mi van benne! Minden zóna tartalmaz valamilyen fejtörőt vagy kihívást, de semmi sem lesz olyan nehéz, hogy ne tudnád kis kitartással megoldani. Nem ez lesz az a játék, ahol guide-okra lesz szükséged: amíg kitart a lelkesedésed, és működik a kontrollered, addig Elliot el fog vinni téged világának minden zugába. Mondjuk az ügyességedre szükséged lesz, mert a kedvenc kalandozónk egy picit túl gyorsan mozog az elénk pakolt platformer szekciók megoldásához. Ettől függetlenül a játék világának bejárása és felfedezése tényleg egy nagy kaland, és az egyetlen dolog, amit valamelyest sajnálok, hogy az idősíkok közti ugrálás nem változtatott annyit a helyszíneken, mint szerettem volna.
Kard ki kard!
A The Adventures of Elliot a többi HD-2D játékkal szemben nem egy körökre osztott RPG, hanem egy valós idejű akció-kaland. Itt nem lesz csapatunk (bár lesz egy szövetségesünk), mindent nekünk kell majd Elliot fegyvereivel elrendeznünk, aki pedig hatalmas világpusztító varázslatok híján az ütés gombbal tudja csak megoldani a szörnyekkel kapcsolatos véleménykülönbségeit. A harcrendszer tényleg faék egyszerűségű, mert van egy gombunk a főfegyverünkhöz és egy gombunk a másodlagos eszközünkhöz. Előbbit tarthatjuk hosszan egy különleges csapás elsütéséig, de itt véget is értek az opcióink, legalábbis az aktív lehetőségek tekintetében. Szerencsére azért akadnak módjai a karakter finomításának passzív módosítókkal és különböző kiegészítőkkel.
A Magicite rendszer egy csodálatos megoldás arra, hogy ne kelljen szintekkel és pontokkal bajlódni, de mégis legyen elég mélység a karakterépítésben. A Magicite-ok apró kristályok, melyeket vagy a világban bóklászva fogunk megtalálni, vagy magunk fogunk összekalapálni egy boltosnál. Ezekből adott mennyiséget aggathatunk Elliotra, és mindegyik elemészt valamennyit a használható büdzsénkből. Rengeteg olyan akad, ami csak X mennyiségű sebzést ad, vagy valamennyivel rövidíti a nagy üteséink feltöltését, de közben olyan csodák is akadnak, melyek robbanó nyilakkal töltik fel Elliot tegezét vagy tűzlabdákat eregetnek, miközben ő épp egy különleges csapásra készül a Chain and Sickle párossal. Megválasztani a kedvenc fegyverünket, és összeválogatni a nekünk megfelelő Magicite-okat épp elég változatosságot és komplexitást kínál ahhoz, hogy érdekesen tartsa a relatíve limitált játékidőt. Ez utóbbi persze repül majd magától is, köszönhetően a csodálatos látványnak és az andalító zenei kompozícióknak.
Művészi nosztalgia
Az Adventures of Elliot sajnos korántsem hibátlan. A világban járkáló szörnyek hamar elkezdik ismételni egymást, az idősíkok közti váltás kevés tényleges változással jár, és a főhösünk kis segítője kicsit túl lelkesen oldja meg helyettünk a játék fejtörőit. Szerencsénkre minden negatív pontra jut egy pozitív: igen, az általános ellenfelek ellaposodnak, de a bossokat hatalmas, csodálatos sprite-ok ábrázolják és mindnek izgalmas, egyedi mechanikai vannak. Igen, a pályák valamelyest önismétlőek, de sosem válnak unalmassá, mert jönni-menni a helyszínek között könnyű, gyors és akadálymentes. És igen, a tündérke a vállunkon kicsit túlságosan is segítőkész, de ugyanakkor nagyon aranyos, és nehéz haragudni rá.
Ráadásul az Elliot vizuális stílusa minden visszatérő helyszínt egy gyönyörű látképpé varázsol, a háttérben csilingelő dallamok pedig a maguk egyszerű hangszerelésével adnak könnyed atmoszférát az egész élménynek. A "videójátékokból kölcsönzött háttérzenék D&D-hez" lejátszási listámba rengeteg szám került be a Square Enix új mókájából, mert ténylegesen tökéletes aláfestőként szolgálnak a Sword Coast megmentéséhez is.
A The Adventures of Elliot: The Millennium Tales nem fogja megváltani a világot. Nem ez lesz a Square Enix következő milliárd dolláros franchise-a, és nem ez fogja feljuttatni a kiadót a Game of the Year listáinak élvonalába. Ez csak egy 20 órás, kellemes kis kalandtúra, amit egyszer végigjátszol, hogy felfrissítse a lelked, és aztán megújult optimizmussal fordulhass a világ kihívásai felé. A stáblista után az én szívemben maradt egy kicsi Elliot töretlen optimizmusából és az élettel szembeni szeretetéből, ennél többre pedig nem is vágyok egy fantasy mesétől.
