Van valami elbűvölő abban, ahogyan a japán fejlesztők a nyugati kultúrát megközelítik. Míg mifelénk sokan nem tudnak mit kezdeni a számukra érthetetlen és zavaros szigetország milyenségével, addig a japánok magabiztosan törnek előre és tapintanak rá az öreg kontinens társadalmának legnagyobb problémáira vagy legizgalmasabb részleteire. Nincs ez másképp a mítoszokkal sem, ugyanis Karóbahúzó Vlad vagyis Drakula legendáját is történetesen a Konami szállította, ráadásul nem is akárhogy.
A kezdetek kezdetén ezek az abszolút lineáris, viszont piszkosul nehéz játékok olyan címeknek számítottak a piacon, amiért más fejlesztők akár a lelküket is eladták volna, majd jött az 1997-es Symphony of the Night, ami megmutatta, hogy még ezt is lehet fokozni. 29 év telt el Alucard kalandja óta, viszont azóta is nyögi a Castlevania azt a fajta megközelítést, ami napjaink egyik legkedveltebb videojátékos alműfaját határozta meg, abszolút jogosan.
A Castlevania: Belmont's Curse sok szempontból kellett tehát, hogy bizonyítson. Először is meg kellett mutatnia, hogy képes a széria 40. évfordulójára egy olyan alkotást letenni az asztalra, ami feleleveníti annak régre nyúló történelmét, másrészt be kellett bizonyítania, hogy a recept ennyi idő után is működik.
Ki itt belépsz…
A történet szerint 1499-ben járunk, valahol Párizsban. A helyi püspök siralmait hallgatva hamar kiderül, hogy a város elesett, amelynek feltehető oka valamiféle paranormális esemény kezdete vagy éppen vége. Bárhogy is legyen, a hold vérvörösben pompázik az égbolton, az élők helyét pedig átvették a különböző lények és teremtmények, amelyek nem győzik szüntelenül tizedelni a lakosságot. Trevor Belmont, a Belmont-ház utolsó élő legendája elvállalja a feladatot, hogy kiderítse, mi vagy ki okozta Párizs vesztét, azonban azt senki sem sejti, hogy vele utazik lánya és egyben tanonca, Rose Belmont is, aki bizonyítani akarja, hogy méltó a család nevére. Rose azonban meglehetősen nehéz helyzetben van, ugyanis a lányt lassan felemészti Drakula átka, amelyet a harag és a heves érzelmi reakciók táplálnak. Főhősünknek tehát nemcsak a saját békéjét kell megtalálnia, hanem attól a béklyótól is meg kell szabadulnia, amelyet már születése óta magával hordoz.
A Belmont's Curse egy klasszikusnak számító legacy sequel felállással nyit, amely narratíva szempontjából abszolút egy új generáció nehézségeit kívánja bemutatni. A fejlesztők ügyesen tapintottak rá arra, hogy egy ekkora legendához bizony fel kell nőni, és ahhoz, hogy ezt megfelelően szemléltessék, egy esetlen, sok szempontból tapasztalatlan főhőst választottak, aki nem feltétlenül a legjobb döntéseket hozza a játék során, viszont traumái árán válhat saját legendájának főszereplőjévé.
A játékot azonban mégsem ez határozza meg, hanem Trevor Belmont egyik okossága, amelyben arra hívja fel tanonca figyelmét, hogy ha tudjuk, hogy csapdába sétálunk, akkor az onnantól már inkább egy megfejtésre váró rejtély, mintsem valami, ami ténylegesen kárt tud bennünk tenni.
Ez a fajta mentalitás kicsit lehúzza a játék egészét is úgy, hogy a narratíva nagy részére is ráül, mint egy amolyan emlékeztető arra, hogy bizony, ez az ösvény csapdákkal teli és ha itt belépsz, jobb ha felhagysz minden reménnyel.
Az átok, mi engem sújt
A Belmont's Curse nyitánya egy kisebb főhajtás a sorozat lineárisabb múltja előtt, hogy aztán a Symphony of the Nighthoz hasonló módon kvázi resetelje játékmenetét. A Belmont's Curse ráadásul remekül indul, hála annak, hogy az animációk és a játék vizualitása nagyon rendben van, kicsit emlékeztetve a Netflix által gyártott Castlevania-sorozat látványvilágára. A harcok eleinte kimértek, taktikusak és meglepően szórakoztatók, az olyan korai mechanikák, mint a mobilitást növelő ostor vagy a különböző képességek, elsőre egy komplexebb, mélyebb harcrendszer kibontakozását sejtetik.
A problémák azonban fokozatosan kezdik felütni a fejüket, amikor pedig már a játék vége felé járunk, akkor jövünk csak rá, hogy bizony, itt valami nincs rendben. A Belmont's Curse ugyanis hiába kínál metroidvania felfedezést, látványos harcokat és komplexnek tűnő rendszereket, ha tényleges mélysége meglehetősen megkérdőjelezhető, miközben a műfaj legfontosabb elemének számító bóklászás konzisztensen kiábrándító. Az utóbbit tovább rontják a különböző segítségek, amelyeket elveszett lelkektől tudunk felvenni. Ezek lényegében útmutatóként szolgálnak a környezetünk rejtélyeinek felfedésére, azonban annyira kézfogósra sikerültek, hogy teljesen megölik az alapvető kíváncsiságát a játékosnak. Vegyük például azt, amikor egy nagyobb terepen mászkálva kapunk egy segítséget arról, hogy bizonyos, a háttérben látható portrék valójában útmutató táblaként szolgálnak. Az ötlet nagyszerű, azonban ha a játékos arcába van dörgölve a rejtély kulcsa, nincs sok öröm abban, hogy egyesével felkeressük ezeket a portrékat, majd az általuk jelölt úton kezdünk el haladni, jobb loot reményében.
Van zsákomban minden jó
Ha már loot, a Belmont's Curse kétféle felszereléssel dolgozik. Az első kategóriát maguk a fegyverek teszik ki, amelyeknek hét főbb családja van. Ezek eltérő mozdulatsorokat és passzív képességeket kínálnak, valamint családonként négy-négy változatot minden fegyverből. A probléma ott kezdődik, hogy a variánsok nem rendelkeznek további passzív képességekkel vagy egyedi hatásokkal, csak a sebzés mértéke növekszik, ami rendkívül kiábrándító. Hasonlóan csalódást keltő az, ahogy a fegyverek implementálásra kerültek. A különböző karokat és a továbbjutáshoz szükséges ajtókat például felfedhetjük egy jól irányzott ütéssel a kapcsoló irányába, viszont ha egy jól látható kapcsolóval állunk szemben, amire rádobjuk a lándzsánkat, akkor az hirtelen már nem működik. A kísérletezés kiirtása a játékosból egy metroidvania esetében olyan luxus, amelyet nem engedhet meg magának minden alkotás, vagy ha igen, más területen kell jeleskednie.
A tárgyak másik kategóriáját a passzív képességeket biztosító ereklyék teszik ki, amelyekből hármat tudunk felszerelni egyszerre. Ezek sokszor feltételekhez kötött erősítéseket adnak, például 25%-kal nagyobb sebzés, 30% alatti életerő esetén, és miegymás. A gond abból fakad, hogy sokszor kínkeserves utakat kell bejárnunk olyan tárgyakért, amelyek például 3%-kal növelik a mozgási sebességet vagy 5%-kal több manát adnak. Az ereklyék felfedezése tehát nem élvezetes, arról nem is beszélve, hogy a szenvedés mértéke nem arányos magával a jutalommal, ami így egy idő után minden vámpírvadász kedvét tudja szegni.
A Belmont's Curse legnagyobb pozitívuma így marad a harc, a platformerkedés öröme és a bitang jó zene, amely vegyíti a franchise klasszikus dallamait a modern hangzásvilággal. A ránk törő csúnyaságok tárháza egyébként meglepően széles, bár akad köztük olyan, amelyet látszólag csak és kizárólag azért tettek bele a játékba, hogy idegrendszerünk ép részét ostromolják vele a fejlesztők. Konkrétan akad olyan ellenfél, amely egy ugrást követően ránk csimpaszkodik, és folyamatosan sebez, ami még nem is lenne gond, ha ezekből sokszor nem egy egész szobányit helyeztek volna el a fejlesztők. Az ilyen harcok általában eszeveszett gombpüfölésbe csapnak át, kidobva minden megfontoltságot az ablakon, azonban néha kell ilyen is, mint egyfajta kikapcsolódás.
Külön kiemelendők még a bossok, amelyek nem kifejezetten nehezek, viszont vizuálisan nagyon emlékezetesre sikerültek, arról nem is beszélve, hogy legyőzésük újabb képességeket old fel, amelyek között akad pár igazán mutatós is, mint például az, amelynek segítségével kővé tudjuk dermeszteni ellenfeleinket.
Örök álomba szenderülve
A negatív hangvétel ellenére nem rossz játék a Belmont's Curse, korántsem. Az Evil Empire csapatának kedvelői például kifejezetten imádni fogják ezt a kalandot, ugyanis hozza azt a stílust és folyékony játékmenetet, amelyet már a csapattól megszokhattunk. Kissé casual jellege viszont elrettentő lehet azok számára, akik a franchise visszatérését várták, ugyanis sokkal inkább született egy kellemes, mutatós metroidvania a kalandból, mintsem egy keményvonalas Castlevania örömünnep.
Ez azonban nem baj, sőt. A szakavatott szörnyvadászok ugyanis egyből felismerik a csapdát, amelyet a fejlesztők sok gonddal és odaadással rejtettek el, és képesek rejtélyként tekinteni rá ahelyett, hogy megvetéssel és haraggal fogadnák. Amennyiben elengedjük azt a tényt, hogy ez nem egy újabb Symphony of the Night, Aria of Sorrow vagy Circle of the Moon, abban az esetben minden számításunkat megleljük a Belmont's Curse-ben, amely igazából már egy teljesen új generáció számára nyit ajtót a franchise felé, ebben pedig, hiába is kezeljük morcos vénemberként az élményt, jelesre vizsgázik.
A Castlevania: Belmont's Curse-t PlayStation 5-ön teszteltük, a kódot pedig a játék hazai forgalmazója, a CENEGA Hungary Kft. biztosította.
