Secret Weapons Over N.

Mindazok, akik vérbeli második világháborús repülőgép-szimulátorra számítottak a Secret Weapons over Normandy (SWON) megjelenésével, most jobb, ha gyorsan továbblapoznak; ez a program nem az ő játékuk lesz. A pörgős akció, a rengeteg robbanás és a látványos légi harc még csak-csak stimmelne, a nem különösebben összetett feladatokat és a végletekig leegyszerűsített játékmenetet látva azonban a "komolyabb" játékok kedvelőinek szinte biztosan hiányérzete lenne az első bevetést követően...
A SWON főhőse a nem túlságosan szimpatikus James Chase, egy igazi nagyszájú jenki, aki Európába érkezését követően egyből a dunquerke-i csatába csöppen. Itt csatlakozik a Brit Királyi Légierőhöz, és természetesen a későbbiekben az ő bőrébe bújva élhetjük át a második világháború legmeghatározóbb légi ütközeteit. Idővel barátunk a RAF speciális elit alakulatának, a Blackhawk Squadron tagja lesz, és így rá és társaira várnak a háború legrázósabb küldetései. Kalandjairól és a háború eseményeiről naplót vezet, amelyből minden fontosabb hadjárat előtt – rövid videók formájában – újabb és újabb részleteket ismerhetünk meg. A nagypolitika eseményei mellett tehát egy külön kis történetet is végigélhetünk barátságokkal, visszatérő ellenfelekkel, bosszúval vagy éppen fogolyszabadítással fűszerezve.
A Blackhawk csapatnak természetesen létezik német megfelelője; ez a hírhedt Nemesis, a Harmadik Birodalom legjobb pilótáinak gyűjtőhelye. Hősünk persze igen gyorsan nézeteltérésbe keveredik velük, így aztán pillanatok alatt sikerül elérnie, hogy lényegében minden német pilóta zsigerből utálja. A játék története – többek között pontosan ennek az ellentétnek köszönhetően – úgy-ahogy összefüggő, így aztán a 16 nagyobb hadjárat harmincnál is több küldetése mindvégig érdekes és izgalmas marad.

Tuning Spitfire-rel Rommel ellen
A SWON szerkezetéből adódóan minden hadjáratban adott egy főküldetés, amely akár több, összefüggő bevetésből is állhat. Ezeket mindenképpen teljesítenünk kell a továbbjutáshoz, de emellett a program minden esetben felkínál néhány opcionálisan választható, úgynevezett Challenge küldetést is (gyakorlóküldetéseket, mentőakciókat, "házi versenyeket" vagy akár egyszerű vadászatokat). Amolyan "Tie Fighter-es" módi szerint a küldetések előtt mindig kapunk elsődleges, másodlagos és bónuszcélokat; előbbi teljesítése természetesen kötelező, utóbbiakért pedig jutalom jár. Új berepülhető géptípusokat, fegyvereket szerezhetünk ily módon, illetve Upgrade-pontjaink számát is így növelhetjük. Ezekkel a pontokkal már meglévő repülőinket tuningolhatjuk belátásunk szerint, erősebb páncéllal és motorral, vagy akár több lőszerrel is felvértezhetjük aktuális kedvencünket.
A küldetések legtöbbször a hangárból indulnak, ahol egymás mellett sorakoznak az eddig összegyűjtögetett gépcsodák, melyek közül – hacsak nem valamilyen speciális típussal kell az adott feladatot teljesítenünk – szabadon választhatunk. Ugyanígy a játékoson múlik, hogy a feladat ismeretében milyen másodlagos fegyvert szereltet gépére; kis bomba, nagyobb bomba, torpedó, fedélzeti ágyú – idővel igen komoly arzenál vár majd ránk. Hasonlóképpen gépekből is elég nagy a választék; ha mindent jól csináltunk, a háború végére 23 típus képviselője pihen majd a hangárban; a Spitfire ugyanolyan békésen megfér itt a Messerschmittel, mint egy Wildcat a hírhedt Zeróval – nem is beszélve néhány igazán egzotikus modellről...
A történelmi "hűségre2 épülő hadjáratok mellett előfordul, hogy mindössze egy, a keretsztori szempontjából fontos bevetést kell teljesítenünk a továbbjutáshoz. Ilyenformán például a döntő fontosságú midwayi csata végigküzdése után egy korábbi bevetésben lelőtt társunk kiszabadítása is lehet a fő feladat. A célok igen változatosak és teljesítményünk alapján akár menet közben is változhatnak. Társaink és az ellenséges pilóták szinte mindent kommentálnak bevetés alatt (utóbbiak természetesen saját anyanyelvükön), ami határozottan kellemes, amolyan „beleélős” atmoszférát teremt. Minthogy szinte minden fontosabb hadszíntéren megfordulunk a játék során, a torpedótámadástól kezdve a kémbevetéseken át a szokásos "védd meg" vagy 2pusztítsd el" típusú küldetésekig minden szerepel a palettán. Ezen a fronton minden elismerést megérdemel a program, mert a szokásos – és unalomig ismert – sémák olyan elegyéből építették fel a játékot, hogy az a későbbiekben sem válik unalmassá.


Konzolvarázs number 1
Történelmi hűség ide vagy oda, a küldetések alatt azért gyakran szembesülünk olyan "butuska" konzolos megoldásokkal, amelyek a játékmenet szempontjából ugyan könnyebbséget jelentenek, számomra azonban kicsit kiábrándító volt. Ilyen például, hogy bárhol harcoljunk is éppen, szinte biztos, hogy a közelben lesz valahol egy "szupertitkos szövetséges repülőtér", ahol leszállhatunk, és feltölthetjük készleteinket (különösen mókás ez például Japánban, egy fogolytábor közvetlen közelében...).
Ugyancsak vicces, ahogy páncéltörő ágyúval egész flottákat (rombolókat, tengeralattjárókat vagy teherhajókat) is könnyedén hullámsírba küldhetünk. Bevetésenként nem ritka, hogy 30-40, esetenként akár 50-60 ellenséges gépet is levadászhatunk különösebb sérülések nélkül; ezt az átlagot szem előtt tartva rövid fejszámolás után kiderülhet, hogy Chase barátunk egymagában jobban beakasztott a tengelyhatalmaknak, mint a Brit Királyi Légierő közel négy év alatt.
Tudom persze, hogy egy akciójátéknál a lövöldözésen és a látványos robbanásokon van a hangsúly, de személy szerint úgy gondolom, nem biztos, hogy harminc, darabonként öt másodperc alatt ripityára lőtt Zero nagyobb élvezetet jelent, mint három olyan, amelyeknek a legyőzéséhez többperces légi balettre volt szükség... Talán ha ostoba "alienekre" kellene lövöldözni, jobban elfogadnám ezt az arányt, a német és a japán pilóták – és gépeik –képességeit ismerve azonban mindvégig zavart ez a felállás.
Mindez persze nagyban köszönhető az MI-nek is, amely valójában csak a főellenfeleknél mutat valamit képességeiből (de azért akkor sem viszi túlzásba a dolgot). A legnagyobb fejfájást gyakran a földi légelhárítás okozza, így igazi veszélyt csak akkor jelentenek az ellenséges vadászok, ha egyéb teendőink miatt nincs időnk velük foglalkozni (vagy ha netán nagy ritkán mi kényszerülünk egy bombázó "volánja" mögé).
Amennyiben persze valakinek még így is nehézséget jelentene a Zerók vagy az "őrülten cikázó", kötelékben repülő bombázók lelövése, annak a programozók előzékenyen beépítettek egy időlassító gombot... Ugyancsak a célzás megkönnyítésére szolgál a zoom funkció (remekül használható a közeledő gépek azonosítására) és a prediktív irányzék (ergo: "ide célozz, ha találni is szeretnél"). Ez utóbbi berendezés alkalmazása persze kicsit sportszerűtlen (teljesítményük alapján ellenfeleinknek biztos nem volt ilyen kütyüje...), de ettől még remekül használható.
Maga a repülési modell szintén a végletekig leegyszerűsített, így senkinek sem fog különösebb nehézséget okozni a különböző típusú vadászgépek irányítása (Advanced repülési modellt választva a hosszú, függőleges emelkedést követően néha pár pillanatra azért sikerül átejteni a gépet...). A három választható nézőpont – belső, külső és bombázó – mindegyike jól használható, nagy kár, hogy a fejlesztőknek műszerfalakra már nem futotta az idejükből (vagy a kedvükből...).


Konzolvarázs number 2
A játékmenet mellett sajnos a SWON látványvilága is minden ízében magán hordozza a konzolos eredetet. Ezzel a szomorú ténnyel már a főmenüben kénytelenek vagyunk szembesülni, hiszen míg a "tv-re optimalizált" felbontású menüre Xboxon vagy PS-en azt mondják "Hűűűű, de kafa...", addig PC-n valószínűleg csak egy fancsali grimaszra készteti a legtöbb játékost.
A történetet bemutató átvezető animok – bár ugyanebben a felbontásban mennek – javítanak az összképen, a hangárba tévedve viszont önkéntelenül is összeugrik az ember gyomra. Ronda gépek, ronda háttér és azok a bosszantó, szellemképes, konzolkonverzióból ránk maradt betűk... hiába no, PC-n ez biza nagyon kevés...
Szerencsére magát az akciórészt már az előzetesen beállított felbontásban élvezhetjük végig, de a konzolos eredet sajnos még így is érezhető; alacsony poligonszám, egyszerűbb tereptárgyak és textúrák várnak ránk. A fejlesztőknek azonban apró, de annál hatékonyabb trükkökkel (mint például a kamera remegtetése a küldetések alatti átvezetőkben) remekül sikerült palástolni ezeket a hiányosságokat, és így az összhatás – az előbb leírtak ellenére is – határozottan kellemesnek nevezhető. Minthogy a háború legfontosabb hadszínterein megfordul hősünk, alkalmunk lesz sivatagos, téli vagy éppen trópusi vidékek felett repkedni; a grafikai megvalósítás általában mindenütt hasonló minőségű, legfeljebb a felszín lesz néhol más színű. A repülők viszont szépek, és bár robbanásokból láthattunk már szebbet is, maga az akciórész van annyira pörgős, hogy általában sanszunk se lesz jobban elmélyedni egy-egy ellenfél vagy őrtorony grafikai kidolgozottságában. Szerencsére a sebességgel sincsenek különösebb gondok, a rengeteg szöveg és a kiemelkedő minőségű, a 60-as évek háborús filmjeit idéző aláfestő zene pedig tovább emeli a hangulatot.


Túl magas volt az a léc...
Lawrence Holland és a Totally Games neve számomra mindig is egyfajta etalonnak számított; X-Wing, Tie Fighter, vagy éppen a néhai Battle of Britain és a Secret Weapons of the Luftwaffe – igazi klasszikusok egytől egyig, amelyek komplexitásukkal, látványvilágukkal és játékélményükkel egyértelműen a legjobbak közé soroltatnak. A SWON bizony nagyon kilóg ebből a sorból; egyértelműen a konzolpiac számára készített, se nem túl összetett, se nem túl látványos, viszont ettől még ügyesen összerakott játék, amelyben jenki "hősként" halomra lőhetjük a tengelyhatalmak igencsak bóbitának tűnő agresszorait. Kellemes hangulatú, pörgős, bár idővel picit unalmassá és egysíkúvá váló akciójátékot tisztelhetünk benne – őszintén megvallva én ennél egy picit azért többre számítottam a Totally Gamestől...




Kapcsolódó linkek:

• Totally Games
  
• Lucasarts
  
• Játékinfó