A DCU ismét bebizonyította, hogy nem akar minden hőséből és gonosztevőjéből ugyanazt a filmet elkészíteni. Az Agyagpofa ugyanis nem klasszikus szuperhősmozi, hanem testhorrorba hajló tragédia egy férfiról, aki lassan elveszíti saját testét, arcát és végül önmagát is. James Watkins rendezése ennek megfelelően sokkal közelebb áll Cronenberg világához, mint Batman látványos akciófilmjeihez. A főszereplő Tom Rhys Harries jól működik Matt Hagen szerepében, és a film akkor a legerősebb, amikor nem a képregényes látványosságot, hanem az átalakulás borzalmát mutatja meg. A test folyamatos torzulása, az identitás elvesztése és az ebből fakadó kétségbeesés valóban nyomasztó, miközben a praktikus és digitális effektek együtt látványos, kellemetlenül hús-vér szörnyet teremtenek.
A nagy akciójelenet különösen emlékezetesre sikerült. Agyagpofa képességeit végre nem puszta CGI-trükként használják, hanem ténylegesen beépítik a koreográfiába: a teste folyamatosan változik, nyúlik, torzul, fegyverré és pajzzsá alakul, így az összecsapás nemcsak hangos és látványos, hanem kreatív is. Ritka pillanat, amikor egy képregényfilmes harcjelenet valóban a karakter képességeiből indul ki.
Csakhogy közben végig ott motoszkál az érzés, hogy ezt a történetet már láttuk. A szépség és a szörnyeteg motívuma, a tragikus átalakulás és az önmagát elveszítő férfi története mind ismerős alapokra épül. Az Agyagpofa így erős műfaji kísérlet, jó főszereplővel, remek testhorrorral és az utóbbi évek egyik legkreatívabb képregényfilmes összecsapásával. Csak éppen nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy más szereplőkkel már végignéztük ugyanezt a mesét.
Amennyiben tetszett ez a videó, és a későbbiekről sem akartok lecsúszni, fontoljátok meg, hogy feliratkoztok a csatornánkra. Ha pedig még támogatnátok is a munkánkat, arra lehetőségetek nyílik a csatornatagság, valamint a szuperköszönet funkciók révén.
