Keveseknek jutna eszébe, hogy a Koei Tecmo kezébe adjon egy Pokémon-életszimulátort, de ez csak azért van így, mert kevesek játszottak a Dragon Quest Builders 2-vel. A stúdió Omega Force csapata bizony nagyon is ért ahhoz, hogy hogyan házasítsa a Minecraft legjobb elemeit a klasszikus JRPG alapokkal, ez pedig annyira elnyerhette a The Pokémon Company tetszését, hogy rájuk is bízta a Switch 2 első nagy spin-off projektjét. Ehhez a melóhoz a csapat ránézett a Stardew Valleyre és az Animal Crossing: New Horizonsra, megvizsgálta, hogy mi működött és mi nem, kiegészítette a legjobb elemeket a saját ötleteivel, majd bedobta az egész keveréket a Pokémon világába.
A Pokopia első ránézésre nem tűnik nagy dobásnak, hiszen "csak" egy cozy game-ről beszélünk, de amint felveszed a Switch 2-t és felébreszted a főszereplő Dittót, rájössz, hogy mennyi szeretet, kreativitás és felháborítóan okos játékdizájn szorult ebbe az apró kis csomagba.
Hová tűnt mindenki?
A Pokopia egy meglepően erős indítással vár minket. Fel kell ébresztenünk egy szunyókáló Dittót, aki annyira hiányolja régi mesterét, hogy felveszi annak külsejét. Mi megkapjuk a kis lényecske irányítását, majd hamar rájövünk, hogy mindennek vége és nem csak az emberiség, de még a pokémonok is eltűntek a világból. Lila kis gombócból hirtelen mi válunk a világ utolsó(előtti) reménységévé, ahogy Professor Tangrowth próbálja megtanítani nekünk a túlélés alapjait. Percek alatt ráeszmélünk, hogy maradt még remény a régió számára, már amennyiben mi hajlandóak vagyunk füvet termeszteni, fákat fejelni és vizet köpködni a kiszáradt talajra. Ahogy gondozzuk a természetet úgy bukkannak fel a kedvenc pokémonjainak: Bulbasaur, Squirtle és Charmander, akik meg is tanítanak nekünk különböző képességeket. Ditto lévén elsajátíthatjuk apró haverjaink specialitásait, így Squirtle-nek köszönhetően elkezdhetjük vízzel locsolni a növényzetet, míg Bulbasaur indáival új fűcsomókat rángathatunk elő a földből. Kiderül, hogy a megfelelő környezet megteremtésével előcsalhatunk adott pokémonokat, így "megszerezni mind" ugyan nem fogjuk, de a "felfedezni mind" legalább olyan fontos feladat lesz itt, mint a fővonalas gyűjtögetés.
Az első botladozásaink és találkozásaink után az is kiderül, hogy a "minden kihalt" nem csak egy narratív fogantyú az életszimulátorhoz, hanem egy tényleges történet, amit aközben fogunk felgöngyölíteni, ahogy próbáljuk megmenteni a régió ökoszisztémáját. Már az első órában szívfacsaró jegyzeteket találunk Tangrowth mesterétől és a környék egykori lakóitól, ahogy a Pokopia mindent bedob a kíváncsiságunk felkeltéséhez. A legtöbb cozy game a bemutatkozás után elengedi a kezünket, és ránk bízza céljaink megtalálását, és persze rengetegen vannak, akik ezt az élményt is keresik. Engem ilyenkor szoktak elveszíteni ezek a játékok. Én egy célorientált személy vagyok, akit kevéssé fog kielégíteni az, ha az egyetlen feladatom a házam kicsinosítása lesz. Az Animal Crossing: New Horizons ezért is veszít el engem újra és újra, míg a Pokopiát még a teszt megírása kedvéért sem volt kedvem letenni.
Nem arról van szó, hogy a Koei Tecmo hirtelen egy lineáris struktúrába zárta volna az életszimulátorok játékmenetét. Itt a lényeg, hogy bár rengeteg eszközt kapunk a játéktér átrendezésére, kicsinosítására és beépítésére, a Pokopia egy pillanatig sem hagyja, hogy céltalanul bolyongjunk lehetséges útvonalak között. Legyen szó a PokéDex kitöltéséről, sztoriküldetések előre lendítéséről vagy területeket elzáró kapuk felnyitásáról, mindig tudni fogjuk, hogy milyen feladatok várnak ránk. Ez nem szorítja le a kreativitásunkat és a szabadságunkat egy percre sem, de egy kellemes struktúrát kínál a homokozó lehetőségeinek kihasználására.
Oké, de most akkor megint fát kell vágni?
Igen is, meg nem is. A Pokopia nem kifejezetten egy túlélőjáték, és nem is egy Stardew-féle mezőgazdasági menedzsment. A szörnyecskéktől tanult eszközökkel kell majd fát vágnunk, és a földjeinkről gondoskodnunk, és idővel még házakat is kell építenünk. Ezek azonban nem azt szolgálják, hogy legyenek eladható gyümölcseink vagy magas mérőszámaink, hanem hogy biztonságos és kényelmes otthonokat kínálhassunk velük a világba visszatérő pokémonoknak. Ahogy egyre többen bukkannak fel, úgy egyre több igénnyel kell foglalkoznunk, mert Pidgeynek lehet, hogy fakockák kellenének a boldogságához, de Slowpoke másra sem vágyik, minthogy a rönkjeinkből járdákat pakoljunk le neki, és ne kelljen teljesen lefáradni mire eljut a partvonaltól a szomszéd bokorig. Irány hát az erdő, ahol a Sycthertől kapott vágókarokkal felszabdaljuk a környék fáit, hogy azok darabjaival a crafting table-nél járólapokat és fajátékokat készítsünk.
Itt kell megjegyeznem a Pokopia másik nagy csodáját: minden gyorsan történik. Sok életszimulátor esik bele abba a csapdába, hogy hosszú, részletesen kidolgozott animációkkal illusztrálják a munkát, és ennek persze megvan a maga szépsége csak nem a kétszázadik alkalommal. A Pokopiában minden egy csettintésre működik, legyen szó a fű megöntözésről, a tárgyak craftolásáról, vagy a pokémonok ellátásáról. Ez nagyon könnyűvé teszi, hogy haladhassunk a feladatainkkal, aminek következtében még több feladatnak ugrunk neki, és jóval több időt veszítünk el a játékban, mint eredetileg szerettünk volna.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a Pokopia egy túlegyszerüsített móka lenne vagy ne lennének meg a maga butaságai. Amikor egy Onyx kiszabadításához Charmander segítségét kell kérnem, akinek fa deszkákra lenne szüksége, amihez Scythert kell megtalálnom, amihez fűcsomókat kell lepakolnom, amihez a megfelelő gyümölcsfát kell megtalálnom, akkor bizony bőven lesz dolgom anélkül is, hogy Tom Nook sátrában kellene percekig figyelnem az ugráló kalapácsok bohókás táncát. Míg a pörgős játékmenet és a tiszta célok segítenek munkában tartani minket, addig azért a Koei Tecmo is gurít elénk pár nagyon kellemetlen akadályt. A csapat ragaszkodása a valós idejű építkezéshez az élmény legfájdalmasabb része itt, mert bizony hosszú perceket, akár órákat is kell majd várnunk időnként egy-egy épület befejezésére. Ez a pörgős lendületet egy kőfal erejével parancsolja nullára. Enélkül azért tudtunk volna élni 2026-ban.
A legcukibb homokozó
Ami a prezentációt illeti, a Pokopia nem fogja maximumra járatni a Switch 2 képességeit. Egy 60fps-sel pörgő, elnagyolt stílussal operáló címről van szó, aminek bája nem a pixelek számában, hanem a lények életének illusztrációjában rejlik. Minden apró animáció elképesztő gondossággal került kidolgozásra. Ahogy Ditto megfejeli a fákat, hogy leszedje a gyömölcseiket és mögötte Bulbasaur drukkol a sikereiért elfeledteti velünk a tálalás minden hiányosságát. A rengeteg cél és feladat ellenére kifejezett élmény csak leülni, és figyelni, ahogy a visszatérő szörnyecskék együtt dumálnak valamiről, járják be a szomszédságaikat vagy békésen szunyókálnak életterük apró ágyacskáiban. A Switch 2-m a cikk írása közben is itt áll előttem, aminek digitális akváriumában folyamatosan zajlik az élet.
A Pokopia kifejezetten azoknak készült, akik évtizedek csatái után csak együtt akartak lógni a virtuális haverjaikkal. Ez nem "csak" egy jól sikerült cozy game és nem "csak" egy kreatív homokozó. Ez a pokémonos játszótér, amit azóta meg akartál látogatni, hogy először megnézted az anime első szezonját. A Pokopia egy tökéletes belépő lehet a franchise-ba, de aki végigjátszotta a korábbi játékokat (főleg a közelmúltban újra kiadott Red/Green párost, ami bizony nagyon is releváns itt) az többet vehet majd ki az élményből, mint bármelyik újonc. A Koei Tecmo nagyon ügyesen használta fel a régi formulákat, és kevert ki belőlük valami újdonságot, ami szerintem több konzolt fog eladni, mint bármelyik másik eddigi Switch 2 exkluzív.
Lennél a GS közösség tagja? Gyere a GS Party/Chat Facebook csoportba, dobj fel témákat, dumálj régi és új GS írókkal, olvasókkal!
