Amikor a Team Ninja 2004-ben újraélesztette a Ninja Gaident, egy az egyszerűség kedvéért csak simán Ninja Gaiden címmel megjelent játékkal (az eredeti, anno még '88-ban kiadott Ninja Gaiden árkádgépekre és NES-re volt elérhető), az a korszak egyik legkegyetlenebb és legstílusosabb akciójátéka lett. Aztán jött 2012-ben a harmadik rész, és kár is lenne ezt szépíteni, gyakorlatilag mindent romba döntött, amit Ryu Hayabusa addig felépített. A nem kis hiátus után most érkezett negyedik rész ezért nemcsak egy hétköznapi, ezerszer és ezer helyen látott visszatérés, hanem egyfajta vérátömlesztés is: egy hibrid szörnyeteg, amelyet a PlatinumGames genetikája (Bayonetta, Vanquish, Metal Gear Rising) szivárogtatott át a Team Ninja molekuláiba.
Hatalmas váltásnak tekinthető, hogy a szériával túlzás nélkül összeforrt eredeti főhős, Ryu Hayabusa most háttérbe húzódik, a reflektorfényt egy új, vérszomjas harcos, Yakumo kapja, a rivális Raven klán ifjú nindzsája, aki a Dark Dragon átkát próbálja végleg megszüntetni - ennél komolyabb történetvezetésre senki se számítson, de itt természetesen messze nem a narratíva van a fókuszban. Yakumo gyorsabb, könnyedebb és fiatalosabb, mint Ryu valaha volt, és így mondanunk sem kell, a harcrendszer is hozzá igazodik. A klasszikus mozdulatok mellett új rétegek kerültek a harcba: a Bloodraven technikák segítségével felturbózott támadások törik meg az ellenség védelmét, miközben az alaptámadások láncolata továbbra is halálos precizitással működik.
A mozgás és a védekezés lehetőségei szinte túlburjánzanak, elsőre talán sok is lehet ez a temérdek opció valakinek, aki csak most szeretne ismerkedni az egész szériával. Yakumo blokkol, hárít, tökéletesen blokkol, kitér, majd "Bloodraven-blokkol" (igen, ez is egy létező megoldás), sőt grappling hookkal is kimenekülhet a szorult helyzetekből. Eleinte mindez zavarba ejtően soknak hat, de amikor a játékos ráérez a ritmusra, kinyílik előtte a rendszer, mint egy véres virág - ha élhetek ezzel a közepesen kellemetlen költői képpel. A harcok aztán némi gyakorlást követően már nemcsak a pontos reflexekről, hanem megfelelő időben és helyen meghozott döntésekről is szólnak: fontos lesz, hogy mikor érdemes kockáztatni egy feltöltött támadást, mikor jobb kitérni, és mikor jön el a pillanat a Berzerk State aktiválására, ami brutális Bloodbath Slaughter támadást szabadíthat el.
A Platinum-féle ritmus
Az igazi áttörés akkor jön el, amikor a játékos megérti, hogy a Ninja Gaiden 4 nem a régi idők reflexjátéka. Yakumo mozgása, különösen a dodge-rendszer, egy új dinamikát teremt, ahol a harc nem pusztán a túlélésről szól, hanem legyen ez bármennyire is klisés, tulajdonképpen egyfajta gyilkos tánccá változik át. A PlatinumGames hatása itt érezhető leginkább: a mozdulatok totálisan filmszerűek, a tempó szinte mániákusan gyors (néhol a hétköznapi halandóknak talán már túl gyors), a találatoknak pedig érezhetően súlyuk van.
A Team Ninja ezúttal nem hagyta, hogy a játékos a mély vízbe bedobva egyből fuldokolni kezdjen, nem akarnak velünk túl sok vizet (vagy vért) nyeletni egyből. A harcrendszer komplexitását fokozatosan adagolja a játék, és külön edzőszekvenciákban teszi lehetővé a rendszer az új mozdulatok elsajátítását, majd begyakorlását. Az úgynevezett Hero Mode-ban pedig a kezdők is fellélegezhetnek: itt bizony automatikus blokkolás és kitérés segíti őket, miközben a nehezebb fokozatokban már könnyen minden egyes hiba azonnali halált jelenthet. A rendszer tehát kellőképpen rugalmas, de könyörtelenül igazságos, pont, ahogy egy Ninja Gaidennek működnie kell.
Vér és acél
A fegyverarzenál bőségesnek tekinthető. Yakumo a Takeminakata nevű méretes pengékkel indul, de később olyan őrült eszközöket szerez, mint egy vérenergiával hajtott fúró-lándzsa, egy kalapáccsá változó bot, vagy mechanikus karok, amelyek szó szerint letépik az ellenfelek végtagjait. Apropó végtagok: temérdek csonkolással fogunk találkozni, hiszen a kivégzős mechanika épp erre épül: ha valakit annyira le tudtunk verni, hogy elveszített egy végtagot is, akkor utána egyetlen gombnyomással pontot tehetünk az illető ember vagy szörnyeteg földi létére. Minden fegyver új mozdulatokat és harcstílusokat hoz magával, így a játékos sosem ragad bele rutinba, ha mutat affinitást a kísérletezgetésre.
Meg kell azért jegyezni, és a veteránok számára biztosan remek hír, hogy Ryu sem tűnt el teljesen: néhány küldetésben irányítható lesz, de a középpontban egyértelműen Yakumo áll. És bár Ryu hideg profizmusa hiányzik, az új hős felszerelése és lendülete új életet lehel a sorozatba. És persze ha egyszer végigmentünk a kampányon, akkor onnantól már bátran újra lehet játszani a küldetéseket bármelyik főszereplőt választva.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
Kegyetlen iskola
A nehézség továbbra is a Ninja Gaiden védjegye. Még normál fokozaton is kemény a játék, de sosem igazságtalan, mindig tanít valamire, még ha olykor simán csak a türelemre is. Az ellenfelek egy idő után mintha már olvasnák a mozdulatainkat, új képességeket kapnak, így a régi taktikák gyorsan elavulnak velük szemben. A játék tényleg arra kényszerít, hogy folyamatosan kísérletezz, kombinálj és legalább fejben pályáról pályára újraértelmezd, mit jelent nindzsának lenni.
Az egész élmény olyan, mintha a Team Ninja és a Platinum egy laborban megalkotta volna a végső ultimate akcióhibridet. A vér és a stílus a lehető legjobb arányban keveredik, és bár a történet nem túl mély, a játékmenet brutálisan kielégítő tud lenni annak, akiben van elég befogadó hajlam az efféle vérgőzös akcióorgiákra. De ha nincs, akkor mégis mi a jó francért ülne le egy Ninja Gaiden játék elé?
