Az Insomniac Games és a Marvel kapcsolata lassan olyan biztos pontja lett a PlayStationnek, mint amilyen régen a Naughty Dog vagy a Santa Monica Studio neve volt. A 2018-as Marvel's Spider-Man után jött ugyebár a Miles Morales, majd a Marvel's Spider-Man 2, és a srácoknak három játék alatt sikerült felépíteniük egy olyan saját Marvel-univerzumot, amelyben Pókember nem simán egy random, licencelt termék főhőse, hanem tényleg úgy érzi magát az ember, mintha a karakter egyik új, önálló feldolgozását kapná. A Wolverine ugyanezt a szemléletet viszi tovább, csak közben az Insomniac szinte mindent kidobott, amit az előző Marvel-játékai után automatikusan várnánk. Nincs hatalmas, szabadon bejárható város, nincs száz villogó ikon a térképen, és Logan nagyon nem az a fickó, aki a bunyó végén gondosan odahálózza a rosszfiúkat falra a rendőröknek, nehogy lepottyanjanak.
Hogy teljes képet kapjatok, és értsétek a lelkesedésemet, nem árt, ha tudjátok, bizony ezt a játékot különösen nagyon vártam. Rozsomák a kedvenc képregényes karakterem, mégis meglepően kevés olyan videójáték készült az elmúlt évtizedekben, amelyben ténylegesen ő volt a főszereplő. A legutóbbi ilyen cím az X-Men Origins: Wolverine volt 2009-ben, ami ráadásul bizonyos szempontból szórakoztatóbbra sikerült az alapjául szolgáló mozinál. Azóta viszont eltelt tizenhét év, és Logan legfeljebb csapattagként vagy választható karakterként kapott helyet különböző Marvel-játékokban.
Most viszont itt van Marvel's Wolverine, ami egy feszes, lineáris akció-kalandjáték, amelyben szépen sorban haladunk egyik helyszínről a másikra, Kanada havas vadonjától Japánon át Madripoor sikátoraiig. És ha valaki attól félt, hogy a Marvel megpróbálja majd családbarát keretek között tartani a mutánsok legvéresebb képviselőjét, azt már most megnyugtathatom, hiszen kérem szépen itt gond nélkül repülnek a végtagok, fröcsög a vér, és ha valaki Logant elég sokszor meglövi, nemcsak a ruhája foszlik le róla, hanem előbb-utóbb az adamantiummal borított bordáit is meg lehet számolni.
Nincsenek még X-Menek
A legjobb döntés azonban mégsem az volt, hogy engedték Logant rendesen hentelni, hanem az, hogy nem próbáltak meg egy jól ismert képregényes történetet újra elmesélni. A Marvel's Wolverine teljesen saját sztorit kapott, és ezen a ponton spoilermentesen csak annyit szeretnék mondani, hogy az Insomniac írói meglepően jól dolgoztak. Vannak valóban működő fordulatok, jó karakterpillanatok, és az egész történet jóval több annál, mint hogy Bolivar Trask rossz dolgokat csinál a mutánsokkal, Logan pedig ennek hatására elkezdi feldarabolni az alkalmazottait. Rozsomák három év után tér vissza korábbi csapatához, hogy Trask mutánsok elleni hadjáratát megállítsa, a sztori viszont ennél hamar jóval személyesebbé válik.
Külön érdekes, hogy ezen a ponton még X-Men sincs. Logan a Team X nevű formáció tagja, amelyben Kardfog és Rejtély oldalán ügyködik (értsd. kaszabolja az ellenfeleket apró pici darabokra), és a mutánsok sem tartanak még ott, hogy saját nagy szuperhőscsapatokkal vagy akár biztonságos közösségekkel rendelkezzenek. Ettől az egész történetnek van valami kellemesen kezdetleges hangulata. Ismerjük ezeket az embereket, pontosan tudjuk, mivé válnak később, ők viszont még korántsem. Az easter eggekkel is meglepően kulturáltan bánik a játék. Nem az történik, hogy minden félórában valaki belenéz a kamerába, majd közli, hogy ismer egy Scott nevű fickót, aki lézereket lő a szeméből. Többször csak civil nevek hangzanak el egy beszélgetésben vagy kerülnek elő valamilyen háttéranyagban, és aki olvasott már néhány X-Men-képregényt, annak összeáll, kiről van szó. Aki nem, annak egyszerűen egy név marad. Pont így kell ezt csinálni.
Ez persze azt is jelenti, hogy a képregényrajongók bizonyos fordulatokat hamarabb kiszagolnak. Ha valaki egy karakter polgári nevéből azonnal tudja, milyen jelmezben fog majd rohangálni, a történet néhány rejtett kártyája már azelőtt felfedi magát az ő számára, hogy a játék hivatalosan kijátszaná őket. Az alapkonfliktus végkifejletének nagy része sem fogja teljesen hanyatt vágni azt, aki hosszú évek óta követi az X-Meneket. A laikusabb játékosoknak viszont akadnak itt komolyabb meglepetések, és ami ennél is fontosabb, az út akkor is működik, ha előre sejtjük, hová tartunk.
És aztán még ott van Jean Grey.
Róla szeretnék a lehető legkevesebbet mondani, mert olyan fontos szerepet kap, hogy már azzal is könnyű lenne elrontani valamit, ha túl részletesen beszélnék róla. Legyen elég annyi, hogy narratív és játékmeneti szempontból is Logan egyik legfontosabb társa, és az Insomniac egy egészen új közös hátteret talált ki kettejüknek. Meglepően jól működik a dolog. Jean nem Logan statikus díszlete, és nem is azért van ott, hogy időnként megmagyarázza neki, miért kellene kevésbé mérgesnek lennie. Egyenrangú társa lett. A legszebb pedig az, hogy egy ennyire brutális, véres, csontokat törő és embereket darabokra vagdosó játék végül valami egészen másról mesél. A halhatatlan, kortalan, örök szerelemről. Furcsán hangzik egy olyan játék esetében, ahol két perccel korábban még valakinek levágtam mindkét karját, de bizony ez a helyzet, és éppen ez a kettősség adja a Marvel's Wolverine történetének a lelkét.
A magyar felirat viszont tényleg rémálom
Mindezt sajnos képes folyamatosan megzavarni a játék legnagyobb hibája, ami ezúttal nem valamelyik mechanikához vagy a technikai megvalósításhoz kapcsolódik. A magyar felirat jelenlegi állapotában botrányosan rossz. És itt nem arról beszélek, hogy néha van egy magyartalan mondat vagy akad egy-egy szerencsétlen szóválasztás. A felirat rendszeresen csúszik, rossz sorrendben jelennek meg mondatok, a hibás tördelés miatt pedig előfordul, hogy már a következő szöveget olvassuk, miközben még az előző hangzik el. Egy történetközpontú játékban ez borzasztóan zavaró, különösen akkor, amikor egyszerre több szereplő beszél egymással.
Még ennél is érthetetlenebb, hogy láthatóan nincs egységes terminológia. Mystique például ugyanabban a játékban hol Rejtélyként, hol Misztiklányként szerepel. Előbbi a megszokott és értelmes magyar név, utóbbi pedig az a szörnyű örökség, amelyet már a kilencvenes évek X-Men rajzfilmsorozatából is ismerhetünk. Ott annak idején Morph nevét sikerült Misztikre fordítani, így amikor később ténylegesen megjelent Mystique, valakinek ki kellett találnia számára a végtelenül kellemetlen Misztiklány nevet. Az X-Men '97 sajnos továbbvitte ezt a hagyományt, de az már egészen elképesztő, hogy a Wolverine egyszerre használja a jó és a rossz fordítást, akár ugyanazon párbeszéden belül.
A Sony játékainál az elmúlt években megszokhattuk a magyar lokalizációt, és a God of War Ragnaröknél már szóvá tettem, hogy bár önmagában hatalmas pozitívum a magyar felirat, attól még a gyenge fordítás gyenge fordítás marad. Ott azonban néhány rosszul megválasztott kifejezésről és magyartalan mondatról volt szó. A Wolverine jelenlegi szövege ennél sokkal komolyabb minőségi problémákkal küzd. Jelenlegi formájában a felirat egészen egyszerűen élvezhetetlen.
Rozsomák nem Pókember, szerencsére
A játékmenetet nézve szerintem az Insomniacnak most valamivel nehezebb dolga volt, mint a Spider-Man esetében. Pókembernek kütyüi, hálóvetői és megannyi egyéb trükkje van, ráadásul három játék alatt egy komplett arzenált pakoltak köré. Logan felszerelése ezzel szemben nagyjából abból áll, hogy rendelkezésre áll hat borotvaéles adamantiumkarom, egy rendkívül rossz természet és a híres gyógyítófaktor, ami miatt olyan dolgokat is megengedhet magának, amelyek más főhőst azonnal elküldenének a stáblistáig. Ebből az alapanyagból azonban meglepően változatos, ugyanakkor semmiképp sem forradalmi, maradjunk annyiban, kifejezetten oké harcrendszert építettek.
Logan messzebbről rá tud vetődni a célpontokra, lehet hárítani, kitérni, különleges képességeket használni, és a fejlődés során adaptációs bónuszokkal tovább alakíthatjuk, hogyan szeretnénk harcolni. Egyszerre négy speciális technikát szerelhetünk fel, ezek mellé pedig rengeteg passzív fejlesztés társul. A gyógyítófaktor természetesen nem maradt ki. Logan életereje képes regenerálódni, de a játék okosan nem csinál belőle gyakorlatilag sebezhetetlen terminátort. Bizonyos ellenfelek és helyzetek képesek korlátozni a regenerációját, máshol egyszerűen akkora sebzést kapunk, hogy nem lehet gondolkodás nélkül előrerohanni. Közben folyamatosan épül a rage, vagyis a haragszintünk, amely három fokozaton keresztül teszi egyre veszélyesebbé Rozsomákot. A második szinten már egy végzetes helyzetből is képes lehet talpra állni, a harmadik pedig lényegében a berserker állapot, Logan így valóban pillanatok alatt képes ledarálni egy egész csoportot.
A brutalitás nem látványos extra, hanem az egész játék vizuális identitásának része. Végtagok repkednek a csapásaink után, a ruházat sérül az ellenfeleken, civileket ölnek meg előttünk, és a környezet rendszeresen úgy néz ki egy nagyobb összecsapást követően, mintha egy kisebb mészárszéket költöztettek volna oda. Logan sem ússza meg, sérülései valós időben láthatók, a ruhája szakad, a teste roncsolódik, majd szépen regenerálódik. Az Insomniac még külön beállításokat is berakott a vér és a csonkolás mérséklésére, ami elég jól jelzi, milyen messze kerültünk a Spider-Man családbarát bunyóitól.
Akadnak lopakodós részek is, de a csendes harc általában csak alternatíva, át lehet kapcsolni vadállat hentelésbe is. Többször egy kék csíkot kell követni a játékban, ez azt jelzi, hogy Rozsomák "szagot fogott", és így követjük le a célpontot. Furán hangzik, de a gyakorlatban teljesen jól működik a dolog.
Kanada, Japán, Madripoor
A Spider-Man-játékok hatalmas New Yorkja után furcsa lehet, hogy a Wolverine ennyire lineáris, de szerintem ez kifejezetten jó döntés volt. Nem minden szuperhősnek kell saját nyílt világ. Rozsomák történetéhez sokkal jobban illik, hogy a játék folyamatosan visz előre, helyszínről helyszínre, és az Insomniac pontosan meg tudja tervezni, mikor érkezzen egy nagyobb akciójelenet, mikor lassítsunk le, és mikor kapjon teret a történet. Közben azért nem egy hosszú folyosón sétálunk. Az egyes pályákon lehet keresgélni, alternatív útvonalakat felfedezni és gyűjtögetni, ráadásul a helyszínek kellően különböznek egymástól. Kanada havas vadonja, Japán szűk utcái és Madripoor Lowtown és Hightown negyedei vizuálisan és tempóban is mást kínálnak.
A sima ellenfeleknél is ügyesen adagolják a változatosságot. Trask emberei mellett ott vannak a Reaverek, később a Kéz nindzsái és más, eltérő harcmodort kívánó csoportok, ezért hiába ugyanarra a néhány alapmechanikára épül minden összecsapás, nem éreztem azt, hogy tizennyolc órán keresztül ugyanazokat az embereket aprítom. Egyedül talán a játék végén, az utolsó harmadban jöttek olyan ellenségek, akiknél felmerült bennem, hogy indokolatlan sok a HP-juk, és a püfölésükkel picit már húzzák az időmet.
Kicsit érdekesebb, hogy ehhez képest főellenfélből nincs különösebben sok, és a bossharcok sem tartoznak a játék legemlékezetesebb részei közé. Nem rosszak, akad köztük látványosabb összecsapás is, és természetesen előkerül néhány olyan név, akivel egy Wolverine-játékban illik összeakasztani a karmokat, de mechanikai szempontból egyik sem ért fel ahhoz, amit mondjuk a God of War bossok tudnak. Ettől nem lesz rosszabb a játék egésze, csak furcsa, hogy pont itt maradt valamivel konzervatívabb az Insomniac.
Ha már lineáris, legalább van mit keresni
Szerencsére a fő történet mellett is akad elég tennivaló ahhoz, hogy ne pusztán egyik nyitottabb térből rohanjunk a másikba. Logan fokozott érzékeivel felkutathatjuk az elrejtett whiskysüvegeket, amelyek nem egyszerű kipipálandó gyűjtögetnivalók, egy részük emlékeket hoz felszínre a múltjából. Az új skinek feloldásához nélkülözhetetlen fejlesztőanyagokat rejtő ládák mellett pedig ott vannak a Nightmare Doorok, vagyis a rémálomkapuk, amelyek külön kihívásokba visznek. Ezekből többféle készült. Van, ahol meghatározott ellenfeleket kell minél gyorsabban elintézni, máshol egymás után érkező hullámokat kell túlélni, és olyan próba is akad, amely gyakorlatilag akadálypályaként működik, vagyis időre kell elérni a célt. Nem ezek miatt fogja bárki megvenni a Wolverine-t, de kellemesen megtörik a történet ritmusát, főleg akkor, ha az ember amúgy is szereti rendesen kipucolni a pályákat.
Még ennél is komolyabb motivációt jelentenek a feloldható jelmezek és karmok. Az Insomniac elképesztő mennyiségű Rozsomák-történetből merített, képregények, filmek és animációs sorozatok ruhái, civil szerelések és különböző korszakokból származó Logan-dizájnok kerültek be, a karmok között pedig ugyancsak találunk többféle formát és anyagot idéző változatot. A Spider-Man játékokkal ellentétben viszont ez csak és kizárólag cicoma, nem adnak a ruhák eltérő extra képességeket. Minél többet oldunk fel azonban belőlük, egyre jobban nő Rozsomák életereje.
Pont elég hosszú
Nálam nagyjából 18 óra alatt pörgött le a Marvel's Wolverine története, és ezt egy ilyen felépítésű játéknál egyáltalán nem érzem kevésnek. Sőt! Manapság, amikor lassan minden második nagy költségvetésű cím azt akarja, hogy hatvan-nyolcvan órán keresztül csak vele foglalkozzál, üdítő volt egy olyan játékot kapni, amely tudja, milyen történetet akar elmesélni, aztán fogja, tényleg el is meséli, és kész, vége. A lineáris felépítés miatt ráadásul ez a tizennyolc óra elég sűrű. Aki pedig ennél többet akar, annak ott van a New Game Plus. Ez nem pusztán arra szolgál, hogy a már összeszedett felszereléssel ismét végigrohanjunk a történeten. Külön, kizárólag itt megszerezhető technikák és további fejlődési lehetőségek is megnyílnak.
Az Insomniac a Marvel's Wolverine-nel végül nem azt csinálta, ami talán egyszerűbb lett volna. Nem pakolt össze egy Spider-Man játékot karmokkal, és nem akarta mindenáron ráhúzni Loganre azt a formulát, amely három korábbi Marvel-címnél már bizonyított. Képes volt helyette egy lineárisabb, sötétebb, felnőttebb és sokkal brutálisabb kalandot megálmodni, amely pontosan azért működik, mert érti, hogy Rozsomák nem Pókember.
A harcrendszer nem kínál annyi különböző eszközt, mint Peter Parker kütyükkel megpakolt repertoárja, a bossok lehettek volna kreatívabbak, a magyar felirat pedig ebben az állapotában egyszerűen méltatlan egy ilyen produkcióhoz. De ezeket leszámítva nehéz komolyabban belekötni abba, amit az Insomniac összehozott. Jó a történet, működnek a karakterek, a látvány gyönyörűséges, Jean Grey és Logan kapcsolata különösen szépen sikerült, a bunyó pedig minden egyes alkalommal pontosan azt az agresszív, mocskos és véres élményt adja, amit Rozsomáktól elvár az ember.
Sokáig vártam arra, hogy a kedvenc képregényhősöm megint saját videójátékot kapjon. Tizenhét év után ez most végre megtörtént, és szerencsére nem is akármit kaptam ilyen hosszú idő után. Ez tényleg egy rohadt jó Wolverine-játék. Ami érti a saját korlátait, és meglepetésemre épp a történetben gurít meglepően nagyot.
