Sok mindenben nem értenek egyet a Life is Strange rajongói, késhegyre menő vitát folytatnak például arról, hogy melyik a legjobb rész az eredeti után, vagy hogy egyáltalán jó ötlet volt-e továbbszőni a szériát a Don't Nod és a Square Enix különválását követően. A legfontosabb kérdés azonban, amely már több mint egy évtizede éket ver közéjük nem egyéb, mint hogy Chloe vagy Arcadia Bay megmentése az egyetlen "helyes" döntés. A fináléban elővezetett villamosdilemma oly mértékben megosztotta a közösséget, hogy maguk az alkotók sem mertek beleállni, és egyértelműen lándzsát törni egyik vagy másik mellett, ezért inkább mindkettőt kanonizálták. Megtehették, mivel a videójátékok médiuma nemcsak interaktivitása, de rugalmassága miatt is előnyt élvez a többivel szemben. Bezzeg az Amazonnál készülő adaptáció készítőinek nem adatik meg ez a luxus, nekik mindenképpen választaniuk kell majd, nem bízhatják a nézőre a döntést úgy, ahogyan a franchise jelenlegi gondnoka, a Deck Nine a 2024-ben megjelent Life is Strange: Double Exposure-ben.
Ezzel egyébként akár sarokba is szoríthatták volna saját magukat a stúdió írói, de úgy csavarták a sztorit, hogy a korábbi, nagy horderejű választástól függetlenül Max Caulfield öribarija/szerelme nem volt már része az életének. A vermonti Caledon Egyetemen és a közeli Lakeportban új barátok és kalandok várták az immáron felnőtt nővé cseperedett Maxet, akit nemcsak az különböztet meg az átlagemberektől, hogy kivételesen jó érzéke van a fényképezéshez, hanem hogy tudja manipulálni az időt. Elképesztő hatalmat jelent ez, még ha vannak korlátai is, ám szilárd jellemének hála nem arra használta, hogy a múltba visszautazva megtegye a nyertes lottószámokat, a hanem segíteni próbált másokon, leginkább a hozzá közelállókon.
Az idővel azonban nem lehet következmények nélkül játszadozni, és Max olyan kemény leckét kapott az univerzumtól, hogy megfogadta, soha többé nem használja az erejét. Egy közeli barátja, Safi halála azonban mindent a feje tetejére állított, és miután ráébredt, hogy át tud lépni egy másik idősíkba, ahol a gyilkosság még nem történt meg, ezt kihasználva nyomozásba kezdett. Végül meghökkentő felfedezést tett, megtudta, hogy nincs egyedül a képességeivel (ez persze a Life is Strange 2 és a Life is Strange: True Colors óta nem újdonság). Amikor pedig újra ahhoz hasonló döntéshelyzetbe került, mint az első rész fináléjában, egy harmadik megoldást választott: egyesítette a két idővonalat, számára is beláthatatlan következményekkel.
"Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon"
Kilenc hónappal a Double Exposure eseményei után Max egy, a fotóskarrierje szempontjából fontos, digitális detoxszal egybekötött hétvégi kiruccanásból tér vissza a Caledonra, ám a szakmai siker felett érzett öröme egy pillanat alatt elillan, amikor borzasztó látvány tárul a szemei elé: az intézmény épületei lángokban állnak, a hatóságok pedig képtelenek kezelni a helyzetet. Bár megpróbál segíteni, már késő, többen életüket veszítik a tűzben, köztük jó barátja, Moses. Max ekkor egy három nappal korábban készült polaroidot használva visszaugrik a múltba, hogy megakadályozza a tragédiát.
Ezúttal nincs idősíkok közötti szabad átjárás, Max a Reunion alcímű epizódban ismét a klasszikus képességekre, elsősorban az idő visszatekerésére támaszkodik. Moses, később pedig a hozzájuk csatlakozó Chloe segítségével több szálon futó, féltve őrzött titkokat is feltáró nyomozás indul azzal a céllal, hogy azonosítsák a tűz keletkezésének okait, és még azelőtt semlegesítsék, mielőtt felcsapnának a lángok. Apropó Chloe… Arra, hogy akkor is felbukkan, ha az első rész végén ő húzta a rövidebbet Arcadia Bayjel szemben, az idővonalak már említett egyesítése a Deck Nine magyarázata, és értelemszerűen sokkal inkább letaglózza a viszontlátás Maxet ebben az esetben, mintha amikor csak egy szakítás választja el őket. Kettejük viszonyának természetét egyébként éppúgy meghatározzuk a játék indításakor, mint azt, hogy milyen mély kapcsolat szövődött Max és a többi potenciális partnere között, ahogy az eddigi életútja fontosabb döntésein is végigmegyünk, létrehozva egy olyan kiindulási pontot, amely számunkra a leginkább rokonszenves. Mivel nincs rá mód, hogy importáljuk a LiS epizódok mentéseit, ez a megoldás is megteszi, és emiatt senki sem érzi azt, hogy olyan választást kényszerítettek rá az alkotók, amellyel nehezére esik együtt élnie.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
Az első néhány óra után tehát Chloe is beszáll a játékba, így több szakaszon is ő lesz az, akit irányítva megpróbálunk hasznos információt kiszedni a Caledon diákjaiból, oktatóiból és az egyetemre okkal neheztelő lakeportiakból. Maxszel ellentétben ő nem tekerheti folyton vissza az időt, amikor kicsúszik a kezéből az irányítás, vagy hogy új értesülések birtokában más megközelítésből indítsa a beszélgetést, ugyanakkor jól pörög a nyelve, és ha kellően figyelmesek voltunk, a verbális adok-kapok során a megfelelő részletekre fókuszálva célt tudunk érni. Azért fontos, hogy jól csináljuk, mert szó szerint életek múlnak azon, hogy a helyes következtetésre jussunk, és még véletlenül se olyasvalakit mószeroljunk be a hatóságoknál, aki az őt gyanúba keverő bizonyítékok ellenére is ártatlan.
"S ont monoton bút konokon és fájón"
A legnagyobb hiba, amit a Life is Strange: Reunion végigjátszása során elkövethetünk, az az, hogy szemellenzősen csak a mindenkori feladatra fókuszálunk. Miként a széria korábbi felvonásait, úgy ezt is arra tervezték, hogy a magas tétek és a cselekvésre sarkalló fenyegetés ellenére lelassítsunk, és élvezzük azt a mi valóságunkban gyökeredző, azzal rengeteg vonáson osztozó fiktív közeget, amit felépítettek az alkotók. A kampuszon és a városban mozogva számos, a sztori szempontjából irreleváns(nak tűnő) karakterrel lehet szóba elegyedni, és még több látnivalót (plakátokat, hétköznapi tárgyakat stb.) szemrevételezni, amelyeket Max és Chloe gondosan kommentál is. Ezek egytől egyig erősítik az immerziót, kontextust rajzolnak a történések köré, valamint hozzájárulnak ahhoz, hogy a Reunion világa életszerűbbé, hihetőbbé váljon. Ugyanígy érdemes megállni, és végighallgatni a podcastokat, vagy csak az arra kijelölt helyeken leülni, és engedni, hogy Max összeszedje a gondolatait, miközben a bőrünk alá kúszó indie dallamok csendülnek fel. És ha már szóba kerültek a ki nem mondott gondolatok, akkor nem szabad megfeledkezni a két hősnő folyamatosan bővülő naplójáról sem, ami szintén Life is Strange-es hagyomány, kiegészülve a modern üzenetküldők játékbeli megfelelőjén zajló csevegésekkel
Külön-külön ezek az apró információmorzsák és benyomások jelentéktelennek tűnhetnek, azonban sokat hozzátesznek az összképhez, kikerekítve az élményt, amely azok szemében, akik nem szerették, utólag is értelmet adhat a Double Exposure létezésének. Ebből következik, hogy a két epizódot voltaképp együtt érdemes végigjátszani, és nem kérdés, hogy a Reunion a jobban sikerült darab. Ez mindenekelőtt Chloe Price-nak köszönhető, mert jöhetett itt Safi, Moses, Amanda, Vinh vagy Diamond, egyikükkel sem működött olyan tökéletesen a kémia, mint a rebellis kék hajú lánnyal, aki időközben zöldre váltott. Csakis ő képes Maxből kihozni a Maximumot és ez fordítva is igaz, és senki más előtt nem tudnak úgy megnyílni, lecsupaszítva, védtelenül, a másik irgalmára bízva magukat. A közös pillanataik jelentik a játék legnagyobb erősségeit, és jár a dicséret a Deck Nine-nak, amiért nem tette egyoldalúvá ezt a kapcsolatot, ehelyett Chloe egyenlő partnere Maxnek még a dialógusokban is, amelyeket hol az egyikük, hol a másikuk szemszögéből tudunk az üdvösnek gondolt irányba terelgetni. A Chloe-centrikus megközelítés hátulütőjeként viszont Moses kivételével mindegyik, a Double Exposure-ből visszatérő szereplő a háttérbe szorul, még Safi történetszála sem kapott akkora figyelmet, mint amekkorát megérdemelt volna. Kár az ilyen malőrökért, mert így már sokadjára is levonhatjuk a következtetést, hogy továbbra sincs veszélyben az eredeti Life is Strange trónja.
Úgy látszik, ez már így marad, amíg a Deck Nine-nak nem sikerül oly módon szőnie a narratívát, hogy ne csak néhány döntésünknek, hanem az összesnek érezzük a súlyát. A következmények pedig igenis taglózzanak le, üssenek gyomron, vagy töltsenek el katarzissal, és ez most nincs mindig így, pontosabban most sincs. A sztori struktúrája is lehetne szerteágazóbb, kevésbé egy irányba mutató, bár az is világos, hogy akkor nem másfél év alatt készült volna el a Reunion, hanem négy vagy öt. A fejlesztést meggyorsította még, hogy kevés új karaktert kellett nulláról felépíteni, ráadásul egyikükkel sem erőltette meg magát a csapat: ahogy a biztonsági szolgálat vezetőjét, úgy a Caledon új igazgatóját, valamint Chloe eddig nem látott tanítványát sem fenyegeti az a veszély, hogy a közönség kedvencévé váljon, ehhez messze nem elég rétegzettek. Ami a helyszíneket illeti, azok nagyobbrészt újrahasznosítottak (még egy módszer, amivel időt spóroltak a fejlesztők), de sokat dob rajtuk, hogy épp az őszi szemeszter idején zajlanak az események, így minden sárgában, aranybarnában és vörösben úszik. A romantizált ősz elevenedik meg a képernyőnkön, minek láttán a költők lelke szárnyra kap, a festők hirtelen legyőzhetetlen vágyat éreznek arra, hogy ecsetet ragadjanak, a szobrászok pedig verik a fejüket az előttük heverő márványtömbbe, mert az ő képzőművészeti águk az iméntieknél kevésbé alkalmas az évszak szellemiségének megragadására.
A hangulat hibátlan, és szerintem nemcsak a környezet miatt érdemel vállveregetést a stúdió, hanem azért is, mert már nem először találja meg az egyensúlyt a stilizált és a valósághű karakterábrázolás határmezsgyéjén. Mindehhez a már megszokottnak számító, remek alakítások társulnak, amelyek közül ismételten kiemelkedik Hannah Telle, mint Max, de fel tud nőni hozzá a Chloét a Life is Strange: Before the Storm óta szinkronizáló Rhianna DeVries is. Egyszer sem kísértett meg a gondolat, hogy elnyomja a párbeszédeket. Nem mintha az elejétől a végéig világbajnok lenne minden dialógus, de az átéléssel előadott színészi játék képes ellensúlyozni a sutább mondatokat és ügyetlenebb poénokat is. De hogy ne csak dorgáljam az írókat, fontosnak tartom megjegyezni, hogy örvendetes, mennyire nyitott szemmel járnak-kelnek a valóságunkban, és hogy a személyes tapasztalataikat, amelyek bizonyára sok játékoséval is megegyeznek, engedik átszüremleni a LiS világába. Amellett, hogy oda-odaszúrnak a techbróknak, élcelődnek a ChatGPT-hez hasonló chatbotok használatán, a caledoniak és a lakeportiak között húzódó feszültséggel a politikusok, a közösségi média és a véleményvezérek által a végletekig kiélezett társadalmi ellentéteket is beemelik a Reunionba. Ettől nyilván nem húzódik őszinte mosolyra a szánk, mint egy kedves, visszafogott kikacsintástól a Life is Strange 2-re, de még inkább átélhetővé válik a természetfelettivel kokettáló kaland, bármennyire kellemetlen is a hasonlóság.
"Óh, múlni már, ősz! Hullni már eresszél!"
Ha jóhiszemű (és egy kicsit naiv) akarnék lenni, akkor azt feltételezném, hogy a Deck Nine mindent pontosan így tervezett, és a Double Exposure-rel csak megágyazott a Reunionnak, ám erős a gyanúm, hogy ez inkább egy apologetikus gesztus, amellyel a stúdió a csalódott rajongókat szeretné kiengesztelni. (Megjegyzem, sikerülni látszik.) Az utóbbi feltételezést erősíti az is, hogy az előző rész végén belengetett marvelesedés elmaradt, legalábbis egyelőre, miközben arra is kaptunk utalást, hogy milyen irányba haladhat tovább a Life is Strange, és legfőképp ki állhat a következő kaland élére.
