A Digimon Story Time Stranger egy furcsa bejegyzés azon JRPG-k listáján, melyeket volt szerencsém tesztelni. Ugyan sem a karakterek, sem a történet, sem a játékmechanikák működése nem nyűgözött le, de a teszt leadása után azon kaptam magam, hogy újra és újra letöltöm a mókát a Steam Deckemre, hogy egy új mentésbe toljak pár órát, mert volt valami könnyed és szórakoztató abban, ahogy összeállt az egész. A Time Stranger messze van bármitől, amit prémium kategóriás élménynek éreznék, de esténként bejárni a digitális és valódi világot, digimonokkal lófrálni, és a kedvenceimet erősíteni elég kellemes volt ahhoz, hogy az első végigjátszáson túl is lekössön. A gond a platformmal volt, mert bár a Steam Deck képes valahol 40-60fps között tartani a játékot az alacsonyabb beállítások mellett, de ha fellépünk a közepes-magas opciók környékére, akkor hamar 30 és az alatt találjuk magunkat.
Ez persze nem egy sorsdöntő nehézség, hiszen egyrészt a Time Strangert nem a szépségéért szeretjük, ráadásul egy körökre osztott RPG esetén nem a frameszám lesz a döntő faktor. Ettől függetlenül egyértelmű volt, hogy bár kielégítő tud lenni a cucc a Decken is, nem annak kereteire szabták a játékot. A Nintendo Switch 2 verzió ezért is volt egy vonzó alternatíva, főleg azon ígéretek után, amiket a fejlesztők tettek a port bemutatkozásánál: a 4k/30fps Quality Mode és 1080p/60fps Performance Mode nem számít ritkaságnak a nagyobb konzoloknál, de a hibrid esetében nem kifejezetten gyakori ez a felállás.
A tisztánlátás kedvéért érdemes azért megjegyezni, hogy több NS2 port is próbálkozott hasonló opciókkal. A Divinity: Original Sin 2 esetében, ha dokkolva játszunk, akkor a framerate felszökik 30-ról 60-ra, a Persona 3 Reloadnál szintén, a Cyberpunk 2077 pedig egy 40fps-es Performance Mode-ot kínál, még ha nem is éri el azt sokszor. Egyre több az olyan átirat, ahol van opció valamilyen emelt fps-t ígérő alternatív megoldásra, de a Digimon Story Time Stranger nem kéri a dokkból származó extra erőforrásokat: akár handheldben vagyunk, akár a TV előtt, a játék azt ígéri, hogy stabilan szállítja a 60-at. Az ígéretét nagyrészt sikerült is betartania, de nem véletlenül és nem áldozatok nélkül.
A port jelentősen megvágott textúra részletességgel dolgozik a PC-s változathoz képest, de a fejlesztők ügyesen spóroltak az erőforrásokkal. Nagyrészt a háttérelemeken fogjuk tetten érni a büdzsétudatos renderelést, mert a karakterek és az előtérben lévő tárgyak élesek maradtak, míg a nagyobb környezeti elemek és távoli tárgyak elnagyoltan mutatkoznak. A fény-árnyék hatásokon is sokat spóroltak, de ezt el is várjuk már a Switch 2-es portoktól. A legfurcsább választások azonban a Quality Mode-nál történtek, mert a két grafikai opció esetén tényleg csak a felbontás és a HDR jelenléte adja a különbséget. Az előbbi haszna magától értetődő, hiszen ha van otthon egy 4K képernyőnk, akkor a Time Stranger egy éles és szép képet ad, de ha nincs, és így is úgy 1080-as kijelzőkön játszanánk, akkor szinte semmi különbséget nem fogunk észlelni a két prezentációs lehetőség között. A HDR lesz a legnagyobb változó, amit valamiért kötelezően bekapcsol a Quality Mode, ami azt jelenti, hogy ha nincs HDR képes TV-nk vagy monitorunk, akkor jelentősen problémás színkezeléssel találkozunk: ha valami például árnyékban van, akkor abból semmit sem fogunk látni. Ez persze a technológia velejárója, de éppen ezért nem lenne baj, ha mondjuk Quality Mode-ban is lehetőségünk lenne ezt kikapcsolni vagy legalább finomítani.
Ami viszont az fps-t illeti, az mindkét opció esetén tartja a reklámozott értékeket. A Time Stranger ettől lesz sokkal élvezhetőbb Switch 2-n, mint a Steam Decken, ahol ugyan a bőségesebb grafikai opciók miatt jobban finomhangolhatjuk a látványt, de az mindenképpen le fogja húzni a teljesítményt és az ingadozó 40-60-at én személy szerint bármikor szívesen lecserélem egy stabil 30-ra. A Bandai Namco remek munkát végzett az optimalizációval, így még a játék sűrűn lakott Central Townjában is gördülékeny élményt kapunk. Ennek köszönhetően a Digimon Story Time Stranger tökéletes új otthonra talált a Nintendo platformján, ami természetes partnere lesz minden digivégzetesnek.
Ez egyébként a játékstruktúrából is fakad, mivel alapvetően egy szörny gyűjtögetős RPG-ről beszélünk. A Digimon játékok nincsenek nagyon messze a Pokémontól, de a sötétebb, felnőttebb tematikai szálak, az erősebb karakterizáció és a komplexebb körökre osztott mechanikák sikerrel megkülönböztetik a szériát a Nintendo sorozatától. A Time Stranger rögtön bedob minket egy elkerülhetetlen katasztrófa közepébe, ahonnan visszarángat minket a múltba. A jövőt elodázandó fel kell derítenünk a történések okait, és meg kell fejtenünk, hogy a sztori szereplői miért kötnek ki ott, ahol, mi közük van a katasztrófához, és hogyan keverednek az egészbe a digitális szörnyecskék. Ahogy a főhőst terelgetve nyomozunk, úgy meglátogatjuk majd a digimonok világát, egyre több vezetővel pacsizunk le és a sztori úgy 40 órája alatt több tucat szörnyecskét adunk majd hozzá a harcosaink felhozatalához. Maga a harcrendszer nem kifejezetten bonyolult, de a digimonok különböző statisztikái és képességei megadják azt a komplexitást, amitől egy sakkjátszámnak érződik majd minden későbbi viadal. Ha pedig jelentősen túlszintezzük egy helyszín ellenfeleit, akkor egy gombnyomásra azonnal kivégezhetjük őket még azelőtt, hogy a csataképernyő felbukkanna.
Mindent összevetve a Time Stranger egy nagyon mókás kis kaland lehet azoknak, akik új Persona, új Pokémon vagy új körökre osztott Final Fantasy nélkül maradtak és valami frissre vágynának. Ha a PC-s és nagy konzolos variánsai eddig kimaradtak neked, akkor a Nintendo Switch 2 verziót nem érdemes kihagynod, már ha rendelkezel a kis hibriddel. A Bandai remek munkát végzett a portolással, ami így a platform harmadik féltől származó felhozatalának egyik legjobbjává vált.
