Ha valaki megpróbálná videójátékként adaptálni a lo-fi zenei műfaj egészét, akkor ezen kísérlet eredménye a Coffee Talk sorozat lenne. Alapvetően egy visual novel szériáról beszélünk, ahol a főszereplő egy kis kávézót üzemeltet egy modern fantasy világban, de a keverékben pont annyi tényleges játékmechanika van, hogy az kellemes törést hozzon a beszélgetésekbe és az események folyamába. Az első epizód még 2020-ban jelent meg, amit két újabb követett, én pedig abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a tokiói mellékágat "munka" néven pörgethettem.
A májusban érkezett harmadik epizód Tokió városába repít bennünket, ahol ismét egy kis kávéház főnökeként kell a pult mögött ácsorognunk. A beérkező vendégek elmesélik ügyes-bajos dolgaikat, majd rendelnek tőlünk valamit, amit a legjobb tudásunk szerint kell elkészítenünk. Egy másik életben szívesen vállaltam volna ezt a szerepet a valóságban is, mert kellemetlenül sokat tudok a különböző kávébab fajtákról, a forró italok elkészítésének megfelelő hőmérsékletéről, és hogy mekkorára kell állítani a darálót egy kellemes, nyári, jegeskávé összeállításához. Épp emiatt élvezem a Coffee Talk játékok elejét, ahol még technikailag nem tudjuk az italok összeállításának módjait (később minden eredményünk ott lesz a receptkönyvben). A kuncsaft rendel tőlünk egy édes italt, valami ízesítéssel és cuki kis latte arttal, de hogy ez mit jelent, azt nekünk kell összematekoznunk a kávégép előtt hümmögve. Ha eltaláljuk a különböző hozzávalókat, és azt adjuk a megrendelőnek, amit kért, akkor minden megy tovább a lehető legjobb módon, de ha elbaltázzuk a dolgot, akkor szépen lassan elkezdünk araszolni a rosszabb befejezések felé. Egy rossz kávé elronthat egy egész napot, és egy rossz napból nagyon gyorsan kerekedhet egy egész balszerencsés időszak.
A Coffee Talk Tokyo nem piszkálja nagyon a széria mechanikai elemeit: maradt a gyönyörű pixelart körítés, a hibátlan lo-fi zenei aláfestés, és minden más, ami emlékezetessé tette a korábbi epizódokat. Tokióban teljesen új karakterekkel fogunk találkozni, akiknek problémái sokszor fognak emlékeztetni minket a Japán társadalmi helyzet nehézségeire. Az izoláltság, az előítéletek és a túl kemény munkatempó terhei mind lecsapódnak a vendégeinken, akik előszeretettel menekülnek a kávézónkba a mindennapi problémák sorvasztó veszélyei elől. Maguk a karakterek egyébként nem csak szokványos nyugati fantasy lények "modernebb" változatai, hanem japán folklore szüleményei. A boldogtalan tini szellem, a démoni énekes és a helyi ördögűző mind olyan karakterek, melyek eredetei visszavezethetők a legősibb japán mondákhoz, ami nekem, a kultúra rajongójának egy nagyon kellemes mellékízt tett hozzá az egészhez. A vendégeink történetei között akadnak nagyon vészterhes utak is, melyek megkönnyítéséért mi csak annyit tehetünk, hogy elszenvedőjének lefőzzük a lehető legjobb kávét.
Ami a körítést illeti ezúttal is beleolvashatunk a világ helyzetéről jelentő napilapba, és a mobilunkon keresztül figyelhetjük egyes karakterek helyzetét. A Tomodachill 2.0 egy, a játék világában üzemelő Twitter, ahol folyton történik valami, és itt követhetjük azokat a szereplőket is, akik az adott napon épp nem jelentek meg a kis szentélyünkben. A többiek persze személyesen fognak majd mesélni a történetük alakulásáról, a dialógusok pedig ezúttal is pörgősek, viccesek és szurkálósak, ahogy azt megszokhattuk a Toge Productions csapatától. A drámaibb párbeszédek megkapják azt a súlyt, amire szükségük van ahhoz, hogy nyomatékosíthassák az események fontosságát, de sosem fordul át a mese melodrámába, ami nagyon fontos egy ilyen játék tempójának fenntartásához.
Az egyetlen komolyabb kritika, amit fel tudok hozni a Coffee Talk Tokyóval szemben, hogy ezen a ponton számomra ez elég volt. Ez a harmadik játék a szériában, és sajnos mechanikailag egyik sem volt elég innovatív ahhoz, hogy fenntarthassa az újabb epizódokkal kapcsolatos lelkesedésem. Nagy öröm volt Tokióban is baristát játszani, és ha a jövőben a Toge ismét munkába állítana, akkor biztosan nem mondanék nemet arra sem. A következő részhez azonban érdemes lenne kicsit szétszedni a játék alapjait, és megvizsgálni, hogy hol lehet hatásosan felfrissíteni azt. A Coffee Talk tökéletes a maga egyszerűségében, de ha tovább akarja bővíteni a franchise-ot a csapat, akkor negyedszerre ez már nem lesz elég.
Azt viszont továbbra is értékelem, hogy a 70 eurós, túlzsúfolt, nyílt világú monstrumok között a Toge és partnere, a Chorus Worldwide szerények maradtak. A Coffee Talk Tokyo még mindig csak egy 10 órás mese, amit 15 euróért zsebre lehet vágni, és ha a soundtrackre is vágysz, akkor azt pár extra euróért szintén behúzhatod. A játék ráadásul tökéletesen működik Steam Decken, ahol még a képarányból származó fekete sávok sem jelentenek zavaró tényezőt. Egy darabig minden estémet azzal zártam, hogy lehúztam egy napot a kedvenc új kávézómban, és remélem, hogy nem ez lesz az utolsó időszak, amikor ezt megtehettem. Szeretném, ha kapnánk még hasonló meséket, csak közben azt is, hogy a Toge talál majd még elemeket, melyekkel megújíthatja a már fáradó szériát.
