Peter Heller 2012-ben megjelent regénye mintha előre látta volna a jövőt: az emberiséget megtizedelő szuperinfluenzát, az egymástól egyre inkább elidegenedő társadalmat, az életbenmaradásért magányosan küzdő embereket.
A Covid nem járt olyan súlyos következményekkel, mint az influenza a könyvben felvázolt világban, de nem nehéz beleképzelnie magát az embernek, hogy könnyűszerrel juthattunk volna mi is erre a sorsa.
A regény először 2013-ban jelent meg magyar nyelven a Maxim Kiadó gondozásában, most pedig filmes borítóval lehet elcsípni a könyvesboltok polcain, ugyanis Ridley Scott forgatott az alapanyagból egy nem túl lenyűgöző filmet. Pedig az alapanyagban bőven volt potenciál, nem hiába került fel a múlt heti könyvajánlónk listájára is.
A történet szerint főhősünk, (Big) Hig egy repülőtéren tengeti posztapokaliptikus mindennapjait egy Jasper nevű kutya, és egy Bangley nevű fegyvermániás pszichopata társaságában. A könyv első felében az ő mindennapjaikat, belső ellentéteiket és a túlélési stratégiájukat ismerhetjük meg, de aztán valami megváltozik. Egy napon Hig különös rádiójelet fog be, ami aztán nem hagyja nyugodni, így felkerekedik, hogy utánajárjon. Az útja végén pedig nem éppen azt találja, amit remélni mert.
A regény felépítése egészen egyedi, hiszen teljes mértékben hiányoznak belőle a gondolatjelek. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek benne párbeszédek, de azt el kell ismerni, hogy meglehetősen kevés akad.
Nagyon formabontó ez a struktúra, tetszik az egyedi látásmód, ugyanakkor el kell ismerni, hogy ettől kissé nehezen olvashatóvá válik a könyv, hiába próbálták szembarát módon tagolni a bekezdéseket.
De még így is megérte, hiszen egy olyan különleges formanyelvi eszközöket bevető kötetet forgathatunk, amilyen biztosan nem jön szembe minden sarkon.
A sztori nagy részében Hig belső, filozofikus gondolatairól fogunk olvasni, amik nagyon próbálnak mondani valamit, és egyszer-kétszer el is lehet csípni magvas tanulságokat, de többnyire nem tud, vagy egyszerűen nem mer elég mélyre menni az író. Pedig a felszín alatt nagyon sok lapul: az, hogy az emberiség nagy része kihalt, és ahelyett, hogy a maradék összefogna, inkább a bizalom teljes hiányában egymás gyilkolászásába kezd, iszonyatosan depresszív jövőkép. És sajnos túl könnyű elhinni, hogy valóban ez történne. Hig az egyetlen, aki még próbál hinni benne, hogy van értelme felvenni a kapcsolatot másokkal, hogy nem szabad megölni mindenkit, de ahogy haladunk előre, ő is egyre jobban megtörik.
Pedig az emberiség nagy része kipusztult, ellátmány bőven akad mindenki számára, és csak a közös összefogással lehetne újjáépíteni a világot.
Ez azonban nem egy utópisztikus, pozitív hangvételű regény, ez meg akarja ragadni a szívünket és kitépni a helyéről, hogy az emberiségbe vetett utolsó hitünket is porrá zúzza. És bizony sikerül is neki.
A csontig hatoló, végtelenül izgalmas harcjelenetek, ahol az ember abban sem biztos, kinek is kéne szurkolnia, már csak pont az i-re. Ilyenkor kerülnek elő a morális dilemmák: mi van, ha békével jönnek? Ha nem akarnak ártani a hőseinknek? Akkor is elfogadható, hogy a biztonságuk érdekében ők lőnek előbb? E sorok írója hosszú perceket töltött a plafon bámulásával egy-egy hosszabb olvasási szeánsz után, ezeken a gondolatokon rágódva.
A Kutya csillagkép nem fog felkerülni életünk legjobb könyvei közé. A struktúrája miatt nehézkesen olvasható, a mélyenszántó gondolatokba nem mer elég mélyen belemenni, de közben annyira utánozhatatlan hangulata van, hogy az majdnem minden hiányosságot feledtet. A befejezés, hogy nincsenek egyértelmű válaszok, hogy kétségek között marad az olvasó, hogy nem erőlteti mindenképp a happy endet, ezek mind-mind kiváló húzások. Kár, hogy más pontokon nem mert ilyen bátor lenni az író. Ebben példát vehetett volna Colleen Hoovertől, aki a Verityt írta meg néhány éve, és szintén ajánlottuk már nektek.
