A világnak vége, de a kamera forog tovább: 10 posztapokaliptikus film, amit neked is látnod kell

|

Pulitzer-díjas regény adaptációja, videojátékokat is megihlető alkotások és a műfaj megkerülhetetlen alapköve mellett még egy animációs film is helyet kapott a listán.

Hirdetés

Számtalan lehetséges módon bekövetkezhet az apokalipszis, mint oly sok alkalommal, úgy ezen a területen is bizonyította határtalanságát az emberi fantázia, de függetlenül attól, hogy atomháborút robbantunk ki, földönkívüliekkel szemben maradunk alul, vírust szabadítunk magunkra egy laborból, vagy pusztán a természet orrol meg ránk, válik barátból ellenséggé, abban mind egyetérthetünk, hogy a túlélőknek nagyon rossz lesz, gyötrelmes megpróbáltatások várnak rájuk, míg a többieket az vigasztalhatja a túlvilágon - már ha van ilyen -, hogy legalább hamar túlestek a nehezén. Addig viszont nincs gond, amíg mindez csupán fikció, és nem a valóságban kell végignéznünk, hogy miként fordulnak egymás ellen az emberek, amikor az utolsó babkonzerv vagy egy korty víz már többet ér a szomszéd életénél. Elgondolkodtató, de a maga borzongató módján szórakoztató is egyben. Nem véletlenül dolgozza fel a témát számos alkotó mozifilm, sorozat, videojáték és regény formájában.

Az elmúlt hetekben készítettünk már ajánlót posztapokaliptikus sorozatokról és játékokról is, most viszont a filmek következnek, amelyekre ugyanaz érvényes, mint az imént linkelt cikkekre: szubjektív szempontok alapján válogattunk a szerkesztőség kedvenceiből, a címek pedig betűrendben követik egymást, azaz szó sincs semmiféle képzeletbeli rangsorról.

Hirdetés

A majmok bolygója (Planet of the Apes)

Elgondolkodtató, hogy a francia sci-fi író, Pierre Boulle regényéből táplálkozó franchise reneszánsza (épp most megy a mozikban a legújabb rész A majmok bolygója: A birodalom címmel) ugyanúgy egy globális válságidőszakkal esik egybe, mint az első hullám felfutása a hidegháború árnyékában. A kor legnagyobb félelmére, a mindent elpusztító atomháború veszélyére reflektált a forrásművel csak laza kapcsolatot ápoló 1968-as feldolgozás is, amely a filmtörténelem egyik leghatásosabb befejezése miatt akkor is örökre beleégett volna az emlékezetünkbe, ha az odáig vezető 110 perc merő unalom lenne. De nem az, ugyanis A majmok bolygója Franklin J. Schaffner rendezésében nem mindennapi kalandok részesévé tesz néhány asztronautát, akik 1972-ben elindulnak az Orion csillagkép harmadik legfényesebben ragyogó csillagához, a Naprendszertől 300 fényévnyire található Bellatrixhez. Hibernációban töltött útjuknak több mint kétezer évvel később egy baleset vet véget, ám a túlélők szerencséjére a bolygó, amire lezuhannak, belélegezhető levegővel, iható vízzel várja őket.

Robinzonádjuk azonban váratlan fordulatot vesz, amikor primitív emberekkel találkoznak, ezt pedig még megrázóbb sokk követi: beszélő, lőfegyvereket használó majmok vadásznak rájuk. Egyedül a küldetés parancsnoka, az Oscar-díjas Charlton Heston által megformált Taylor vészeli át többé-kevésbé sértetlenül a fogságot, hogy aztán az ő szemszögéből megismerhessük az intelligens főemlősök társadalmát, melyben a különböző fajok eltérő szerepeket töltenek be: a gorillák alkotják a hadsereget és felelnek a rendfenntartásért, az orangutánok kezében összpontosul a vallás és a kormányzás, míg a csimpánzok területe a tudomány. De nem csak Taylor világról alkotott képét állítja a feje tetejére a találkozás a majmokkal, hanem rájuk is nagy hatást gyakorol a beszélni tudó ember felbukkanása, hiszen sosem találkoztak még hasonlóval.

A korabeli kritikusok számos üzenetet véltek felfedezni az anyagilag is roppant sikeres sci-fiben az Egyesült Államok kritizálásától kezdve a rasszizmus kérdéséig, de ha a mögöttes tartalomtól eltekintünk, akkor is egy kimondottan élvezetes, tudományos-fantasztikus kalandfilmet kapunk, a kor lehetőségeihez képest egészen kiváló majomjelmezekkel.

Az ember gyermeke (Children of Men)

Léteznek filmek, amelyek vetítéseire anélkül is milliószám tódulnak a nézők, hogy bármi érdemlegeset kapnának a pénzükért cserébe túl azon, hogy két-három órácskára nyugodtan a ruhatárban felejthetik az agyukat, míg más alkotásokat abszolút megérdemelten emel piedesztálra a kritika a mondanivaló, a színészi alakítások és a megvalósításban tetten érhető bravúrok okán, mégis elhasalnak a pénztárnál. Ez utóbbi halmazba tartozik Alfonso Cuarón 2006-os rendezése, Az ember gyermeke is, mely P. D. James azonos című regényéből született. A Clive Owen főszereplésével forgatott film 2027-be repít, amikor már egy generáció óta nyögi az emberiség azt a súlyos csapást, amely megfosztotta minden reményétől: több mint 18 éve egyetlen gyermek sem született.

A tudat, hogy pár évtizeden belül nem marad élő ember a Földön, a civilizáció majdnem teljes összeomlásához vezetett, a legtöbb ország káoszba süllyedt, és csak kevés helyen, például az Egyesült Királyságban sikerült megőrizni a rendet. Ám a brit társadalom ezért súlyos árat fizetett, mivel a fasizálódó rezsim a totalitárius rendőrállamok teljes eszköztárát beveti, a bevándorlókat téve meg bűnbaknak és minden probléma forrásának. Ebben a kilátástalan, jövőkép nélküli helyzetben az aktivista múltját hátrahagyó Theo (Owen) akaratán kívül válik egy fiatal nő védelmezőjévé, aki magában hordozza a csodát, a remény talán utolsó szikráját, és akit el kell juttatnia a meddőség ellenszerén dolgozó tudóscsoporthoz.

Cuarón filmje nem csupán posztapokaliptikus drámaként domborít nagyot, azoknak is érdemes megnézniük, akik kedvelik a gondosan megkomponált, perceken át tartó, mégis realisztikus akciójeleneteket, amelyeket vágás nélkül rögzített Emmanuel Lubezki, a Gravitáció operatőrének kamerája.

Az éhezők viadala (The Hunger Games)

Mióta a hollywoodi producerek az alsónadrágjukat kívül hordó, emberfeletti képességű hősökre fogadnak a legnagyobb tétekben, jóval kevesebb olyan film kerül a mozikba, amelyek alapját a young adult műfajba sorolható regények vagy regényfolyamok képezik. Pedig nemrég még szerelmes vámpírok, zombik és varázslóinasok uralták a filmvásznat, nem is beszélve a fiatal szereplők köré felhúzott posztapokaliptikus alkotások hosszú soráról A beavatott franchise-tól Az útvesztő szériáig. Az utóbbiak közül is kiemelkedett Az éhezők viadala, melynek írója, Suzanne Collins a közhiedelemmel ellentétben nem nyúlta le Takami Kósun Battle Royale című regényének alapötletét, hanem a vetélkedésre épülő valóságshow-kból, az iraki háborúról készült felvételekből, a római gladiátorharcokból és a görög mitológiából merített inspirációt. Katniss Everdeen karakterét például, akinek megformálása a filmes feldolgozásban Jennifer Lawrence-ből sztárt faragott, a Minótauroszt legyőző Thészeusz ihlette.

A tavaly előzményfilmmel bővült filmsorozat eseményeinek a diktatórikus berendezkedésű Panem (az elnevezés a latin "panem et circenses", azaz "cirkuszt és kenyeret" kifejezésből ered) ad otthont, a központi szerepet betöltő Kapitóliumból és 13 körzetből álló államalakulat, amely az ökológiai katasztrófák és pusztító háborúk következtében széthullott civilizáció romjain jött létre Észak-Amerikában. Az elnyomás és a társadalmi egyenlőtlenség miatt érzett elégedetlenség hamar lázadásban öltött testet, majd polgárháborúba fordult át, amit a Kapitólium erői nyertek meg, és hogy a renitens körzetek lakói sose feledjék el bűnüket, minden évben fel kell ajánlaniuk két, sorsolás útján kiválasztott tinédzsert (egy lányt és egy fiút), akik aztán életre-halálra küzdenek egymás ellen, aminek minden percét kamerák közvetítik Panem legtávolabbi zugaiba is.

A történet hőse, a mindössze 16 éves Katniss Everdeen (Lawrence) a nála négy évvel fiatalabb kishúga helyett önként jelentkezik a 74. viadalra, ahol leleményessége és az elveihez való állhatatos ragaszkodása révén nemcsak a rá váró megpróbáltatásokkal sikerül megküzdenie, de másokra is inspirálóan hat, olyannyira, hogy az már kényelmetlenné válik a Donald Sutherland alakította Snow elnök számára, aki hosszú idő óta először érzi veszélyben a hatalmát. Míg az első film Katniss túlélésére fókuszál, a folytatások egyre csak növelik a tétet, az arénák és a játékmesterek világát fokozatosan lecserélve a Panem jövőjéért folytatott harcra.

Nem akarsz lemaradni semmiről?

Rengeteg hír és cikk vár rád, lehet, hogy éppen nem jön szembe GSO-n vagy a social médiában. Segítünk, hogy naprakész maradj, kiválogatjuk neked a legjobbakat, iratkozz fel hírlevelünkre!


Az út (The Road)

Nem minden posztapokaliptikus történet írója véli szükségesnek, hogy elmagyarázza, miért lett vége az általunk ismert világnak, s habár ez elsőre lustaságnak tűnhet, valójában része a misztikumnak. Az okoknál pedig ebben a műfajban mindig fontosabbak a következmények, vagyis hogy miként reagálnak az egyes emberek, illetve kisebb-nagyobb közösségek a kialakult helyzetre, átveszik-e az uralmat a farkastörvények, és csak azok maradnak talpon, akik erősek, vagy képesek magukat erős szövetségesekkel körbevenni, míg a gyengéket egyszerűen megeszik, olykor akár szó szerint is. A számos nagy hatású regény, köztük a Nem vénnek való vidék tavaly elhunyt szerzője, Cormac McCarthy sem magyarázkodik Az út című, Pulitzer-díjas könyvében, amelyből John Hillcoat (Az ajánlat, Fékezhetetlen) forgatott megrázó erejű filmet 2009-ben Viggo Mortensennel és Kodi Smit-McPheevel.

Miközben végigkövetjük a kietlen északról az élhetőbbnek tűnő délre haladó apa és fia megpróbáltatásokkal teli útját, nem kapunk választ arra, hogy mi vezetett a teljes növény- és állatvilág kipusztulásához. De igazából nem is érünk rá ezzel foglalkozni, mert a páros szinte minden lépésénél - amihez az ingóságaikat tartalmazó bevásárlókocsi kerekeinek nyikorgása szolgáltat disszonáns háttérzenét - szembesülünk azzal, hogy mivé korcsosult az emberi faj rövid idő alatt, és folyton azt kérdezgetjük magunktól, hogy vajon már előtte is ilyenek voltunk, vagy csak azután lett az ember az ember farkasává, hogy eljött a vég. Akár olvassuk, akár filmként nézzük, a The Last of Us alkotóira is nagy hatást gyakorolt történet kíméletlenül emlékezteti az éghajlatváltozás hatásait évről-évre egyre erősebben érző emberiséget, hogy rettenetes lesz számára a létezés egy bioszféra nélküli világban.

Hang nélkül (A Quiet Place)

Minden várakozást felülmúlóan nagyot szólt a mozikban John Krasinski és Emily Blunt 2018-as horrorja, de úgy is mondhatjuk, hogy zajos sikert aratott a Hang nélkül, amelynek előzményeként a Földet teljesen vak, ugyanakkor hihetetlenül kifinomult hallású, és ami ennél jóval nagyobb baj, áthatolhatatlan természetes páncélzattal rendelkező idegen lények rohanták le. A nézők már azután kapcsolódtak be az eseményekbe, hogy a hadsereg próbálkozásai egytől egyig kudarcot vallottak, az emberi populáció túlnyomó része pedig az étlapon végezte. Aki életben maradt, hamar megtanulta, hogy a további túlélés egyetlen záloga, ha nem csap zajt, és lehetőleg akkor sem ad ki semmilyen hangot, ha sikerült mezítláb belelépnie egy méretes szegbe, vagy épp szülési fájdalmak gyötrik.

Ilyen körülmények között próbálják felnevelni gyermekeiket a valóságban is egy párt alkotó Krasinski és Blunt karakterei, akik a hangszigeteléstől a jelnyelven történő kommunikációig számos trükköt bevetnek, hogy túljárjanak a földönkívüliek eszén. Folytatásához és a mozikban hamarosan debütáló előzményéhez hasonlóan a Hang nélkül nagyobb valószínűséggel találkozik az intellektuális horrora és a legjobb thrillereket megidéző feszültségre vágyó nézők ízlésvilágával, mintsem azokéval, akiknek az elégedettsége a forgatáson felhasznált művér mennyiségével egyenesen arányos.

A folytatáshoz lapozz a következő oldalra!

Oldalak: 1 2

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd az értesítéseket, cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)