A GABO-féle Zöld Lámpás Intergalaktikus rendfenntartó az a kötet, amit akkor érdemes leemelni a polcról, ha egyszerre vágysz Hal Jordan klasszikus űrrendőr szerepére és arra az élményre, amikor egy történet nem rág meg mindent helyetted. Már az első oldalak alapján világos, hogy ez nem egy biztonságos, kezdőbarát belépő a Zöld Lámpások világába, hanem egy sűrű, ötletekkel telepakolt, néha szándékosan zavarba ejtő visszatérés a karakter sci-fi gyökereihez. Grant Morrison itt tényleg nem a legegyszerűbb utat választja. A történetben van intergalaktikus összeesküvés, áruló a Zöld Lámpás Alakulaton belül, eltűnő Föld, és egy Hal Jordan, aki olyan helyzetbe kerül, ahol a szabályok betartása nem mindig opció. Morrison úgy írja meg ezt az egészet, mintha egy űrbéli rendőrségi aktát lapoznánk, csak közben minden második oldalon előkerül egy új fogalom, egy új szervezet, egy régi, évtizedekkel ezelőtti utalás a DC-univerzumból. Nem áll meg hosszasan magyarázni. Bedob egy nevet, egy frakciót, egy különös lényt, és már halad is tovább. Ez egyszerre frissítő és fárasztó élmény. Ha rá tudsz hangolódni, kifejezetten izgalmas, mert folyamatosan azt érzed, hogy egy hatalmas, élő univerzumba csöppentél. Ha viszont azt várod, hogy lépésről lépésre vezet be mindenbe, könnyen elveszettnek érezheted magad.
A kötet egyik nagy erénye és egyben kockázata is az, hogy nem lassít le a kedvünkért. Morrison láthatóan élvezi, hogy elővesz régi ötleteket, karaktereket, fogalmakat, és új környezetbe helyezi őket. Nem poros emlékként kezeli a múltat, hanem élő, veszélyes részként, ami bármikor beleszólhat a jelenbe. Az egésznek van egy enyhén nyugtalanító hangulata, mert folyamatosan ott lebeg a kérdés, hogy mennyire megbízható az a rendszer, amelynek Hal az egyik képviselője. A Zöld Lámpás Alakulat itt nem egy makulátlan intézmény, hanem egy hatalmas, bürokratikus szervezet, amelyen belül ugyanúgy lehetnek titkok és árulások.
A történet szerkezete kicsit olyan, mint egy éjszakai műszak az űrben. Vannak különálló ügyek, amelyeket Hal egy-egy részben old meg, de ezek lassan összeérnek, és kirajzolnak egy nagyobb fenyegetést. Ettől a kötet változatos marad. Az egyik fejezet inkább krimi, a másik közelebb áll a kozmikus horrorhoz, a harmadik pedig tiszta, klasszikus űrkaland. Morrison bátran váltogat hangulatot és műfajt, ami izgalmassá teszi az olvasást, de azt is jelenti, hogy nem egy egyenes vonalú, könnyen követhető sztorit kapunk. Néha tényleg olyan érzés, mintha első napos gyakornokként csöppennénk be egy intergalaktikus rendőrőrsre, ahol mindenki természetesnek veszi, hogy már mindent tudunk.
Liam Sharp rajzai sokat segítenek abban, hogy ez a világ működjön. Az ő munkája nem egyszerűen illusztráció, hanem valódi világépítés. A kozmikus terek hatalmasak, részletgazdagok és sokszor kifejezetten nyugtalanítóak. Egy-egy oldalon annyi vizuális ötlet zsúfolódik össze, hogy az ember hajlamos hosszabban időzni rajtuk. Sharp képes grandiózus, szinte monumentális képeket rajzolni, de közben nem fél attól sem, hogy bizonyos jeleneteket egyszerűbbre vegyen. Ez a váltakozás jól illik a történethez, mert erősíti azt az érzést, hogy az univerzum nem egységes és nem kiszámítható. A színezés külön figyelmet érdemel. A zöld itt nem egyetlen árnyalat, hanem hangulatjelző eszköz. Van, amikor élénk és reményteli, máskor hideg és barátságtalan. Néha kifejezetten kellemetlen érzést kelt, mintha a törvény fénye túl erősen világítana rá olyan dolgokra is, amelyeket inkább nem szeretnénk látni. A látványvilág annyira erős, hogy könnyű benne elveszni. Ez nem az a képregény, amit gyorsan végiglapozol, mert a rajzok folyamatosan visszatartanak és arra késztetnek, hogy újra megnézz egy-egy részletet.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
A magyar kiadásnál a fordításnak sem könnyű dolga volt. Morrison szövege tele van szójátékokkal, technikai kifejezésekkel és olyan párbeszédekkel, amelyek egyszerre hangzanak rendőrségi zsargonnak és sci-fi halandzsának. Itt nagyon könnyű lett volna túlságosan leegyszerűsíteni a szöveget, vagy épp ellenkezőleg, túl bonyolulttá tenni. A kötet akkor működik igazán jól, amikor Hal Jordan karaktere megmarad annak, aki: egy magabiztos, néha vakmerő figura, aki előbb cselekszik, és csak utána kezd el gondolkodni.
A kérdés végül persze az, hogy kinek ajánlható ez a képregény. Annak mindenképp, aki szereti, ha a Zöld Lámpás valódi sci-fi közegben mozog, furcsa lények, idegen világok és hatalmas összeesküvések között. Annak is, aki nem riad vissza attól, ha egy történet nem magyaráz el mindent azonnal, és hagy teret a bizonytalanságnak. Ugyanakkor aki egy teljesen lineáris, könnyen követhető, minden részletében világos sztorit keres, annak ez a kötet nehezebb élmény lehet. Az Intergalaktikus rendfenntartó nem azt akarja bizonyítani, hogy az univerzum egyszerűen érthető. Inkább azt mutatja meg, hogy Hal Jordan képes helytállni benne akkor is, ha a szabályok néha inkább akadályok, mint kapaszkodók. A végére összeáll egy sajátos, kicsit nyugtalan, de nagyon karakteres hangulat: egyszerre űrbéli krimi, klasszikus sci-fi kaland és modern mítosz, amely nem mindig kényelmes, viszont sokáig veled marad.
