Aligha akad olyan, aki ne hallott volna a Tini Nindzsa Teknőcökről. Leonardo, Raffaello, Donatello és Michelangelo évtizedek óta a popkultúra meghatározó szereplői, akik számtalan rajzfilmsorozatban, mozifilmben, videójátékban és képregényben bukkantak fel. A legtöbben valószínűleg az 1987-ben indult animációs sorozatból ismerik őket, amelyben a négy mutáns teknős pizzát falatozva, egymást ugratva és látványos bunyók közepette védte New Yorkot. Az eredeti képregény azonban egészen más közönségnek készült. Kevin Eastman és Peter Laird 1984-es történetében a teknőcök jóval komorabb, erőszakosabb világban éltek, ahol az ellenfelek nem feltétlenül élték túl az összecsapásokat, és a bosszú sokkal fontosabb szerepet kapott, mint a későbbi feldolgozásokban.
Az egész meglehetősen szokatlanul kezdődött. Eastman és Laird eredetileg a korszak népszerű szuperhősképregényeit akarták kifigurázni, elsősorban Frank Miller Daredevil-történeteit, de az X-Men és a New Teen Titans hatása is felismerhető az alapötletben. A négy harcművészetben jártas mutáns teknős első hallásra valóban inkább viccnek tűnt, mint egy komolyan vehető képregény főszereplőinek. Az alkotók azonban annyira jól eltalálták a figurákat és a hozzájuk tartozó világot, hogy az eredetileg mindössze 3275 példányban, saját kiadásban megjelent első füzet váratlan sikert aratott. A folytatásokkal pedig megszületett az egyik legsikeresebb képregényes márka.
A RetroHun gondozásában megjelent Tini Nindzsa Teknőcök - Mi folyik a csatornában? különlegessége éppen az, hogy most magyarul is megismerhetjük azokat a legelső történeteket, amelyekből később ez az egész világjelenség kinőtt. A 172 oldalas, keménytáblás kiadvány az eredeti sorozat első három füzetét, valamint a Raffaellóra koncentráló 1985-ös különszámot gyűjti össze, borítógalériával, alkotói interjúval és kommentárokkal kiegészítve. Vagyis nem egy újabb modern újraértelmezést kapunk, hanem magát a kezdetet, minden erényével és kezdetlegességével együtt.
Az első füzet már néhány oldal után világossá teszi, hogy itt egészen más szabályok érvényesek. A teknőcök egy New York-i sikátorban fegyveres bűnözőkkel csapnak össze, és egyáltalán nem bánnak kesztyűs kézzel az ellenfeleikkel. A harc után hazatérnek Szecska mesterhez, aki elmeséli nekik a származásuk történetét, valamint azt is, miért képezte őket éveken keresztül harcosokká. Kiderül, hogy egykor Hamato Yoshi házi patkánya volt, aki gazdáját megfigyelve sajátította el a harcművészet alapjait. Yoshi és szerelme azonban egy véres leszámolás áldozatává vált, a gyilkosságért pedig Oroku Saki, vagyis a később Zúzóként ismert nindzsa volt felelős.
Ez rögtön egy fontos eltérés a legismertebb rajzfilmes változathoz képest. Szecska itt nem egy mutálódott ember, hanem valóban egy patkány, aki a különös vegyi anyag hatására változott meg. Ráadásul a teknőcök felnevelésének sem pusztán az volt a célja, hogy megtanítsa nekik a túlélést és az önvédelmet. Szecska bosszút akar állni egykori gazdája haláláért, és a négy növendékét készíti fel arra, hogy leszámoljanak Zúzóval. Ez már önmagában is egészen más megvilágításba helyezi a figurát, aki a későbbi feldolgozásokban elsősorban bölcs, szerető apafiguraként jelent meg.
Az első történet legnagyobb meglepetése azonban az, hogy milyen gyorsan lezárul a Zúzó elleni küzdelem. Az ellenfél, akit a rajzfilmek és a filmek rendszeresen visszatérő főgonoszként kezeltek, már az eredeti képregény legelső füzetében végzetes vereséget szenved. Ennis vagy Miller sötétebb történeteihez szokott olvasóként persze nem feltétlenül sokkoló ez a fordulat, de a Teknőcök jól ismert világához képest mindenképpen szokatlan. A harc valóban életre-halálra megy, és Eastmanék nem próbálják egy könnyed poénnal feloldani a következményeket.
Az első füzet kifejezetten erős kezdés, bár a történetvezetésén azért érződik a tapasztalatlanság. A teknőcök eredetét és Hamato Yoshi tragédiáját viszonylag rövid idő alatt mesélik el, majd szinte azonnal következik a nagy leszámolás. A mai képregények gyakran több füzeten keresztül vezetnek fel egy hasonló összecsapást, Eastman és Laird viszont negyven oldalba sűríti az egészet. Ez a tempó egyfelől nagyon lendületessé teszi a történetet, másfelől viszont kevés idő marad arra, hogy igazán megismerjük a szereplőket. A négy teknőc személyisége ekkor még korántsem különül el annyira, mint később. Leonardo vezető szerepe már felismerhető, de Michelangelo, Donatello és Raffaello között egyelőre jóval kisebb a különbség.
A második történetben már érezhetően magabiztosabban mozognak az alkotók. Itt mutatkozik be April O'Neil és Baxter Stockman, aki apró, rendkívül veszélyes robotokat fejlesztett ki a patkányok irtására. A Rágcsálóirtóknak nevezett gépek természetesen hamar sokkal nagyobb problémát okoznak, mint aminek a megoldására eredetileg készültek. Baxter ugyanis bűncselekményekhez használja a találmányait, April pedig rájön a titkára, ezért az élete is veszélybe kerül. Végül a teknőcök mentik meg, ezzel pedig kezdetét veszi egy olyan barátság, amely később a sorozat meghatározó részévé válik.
Itt is érdekes megfigyelni, mennyit változtak a szereplők a különböző feldolgozások során. April az eredeti képregényben nem televíziós riporter, hanem Stockman munkatársa, aki maga is részt vett a robotok programozásában. Nem egyszerűen egy bajba jutott nő, akit a teknőcöknek rendszeresen meg kell menteniük, hanem intelligens, talpraesett szereplő, aki a képességeivel is segíteni tud nekik. Nekem kifejezetten tetszett ez a változat, mert April már a legelső találkozásuk során fontos tagjává válik a csapatnak.
Baxter Stockman története ugyanakkor nem tartozik a kötet legjobban kidolgozott részei közé. A tudós terve meglehetősen egyszerű, a motivációja pedig különösen gyenge. Lényegében azért akar pusztítást okozni, mert szórakoztatja a gondolat. Az akciók viszont jól működnek, a Rágcsálóirtók elleni küzdelmekben pedig végre Donatello műszaki tudása is nagyobb szerepet kap. A teknőcöknek ezúttal nem elég az ellenfeleiket egyszerűen legyőzniük, hanem észre és találékonyságra is szükségük van.
A harmadik füzet már tovább bővíti a történet világát. Szecska eltűnése miatt a teknőcök ismét bajba kerülnek, miközben egy rendőrségi üldözésbe is belekeverednek. A történet végére ráadásul egy titokzatos kutatóintézet és az ott rejtőzködő idegen lények is előkerülnek. Itt kezd igazán látszani, hogy Eastman és Laird nem akart megmaradni a New York-i alvilágban zajló nindzsakalandoknál. A tudományos-fantasztikus elemek egyre hangsúlyosabbá válnak, ami később az egész sorozatot meghatározta.
Ezt a váltást már kevésbé éreztem egyenletesnek. Az első történet még egy viszonylag egyszerű bosszúdráma, a második egy őrült tudós találmányai köré épülő akciókaland, a harmadik pedig már földönkívüliekkel foglalkozik. Önmagában egyikkel sincs problémám, de a kötet rövidsége miatt kissé hirtelen követik egymást az újabb ötletek. Ugyanakkor pontosan ez a szabadság tette lehetővé, hogy a Teknőcök világa később ennyire sokféle történetnek adhasson otthont. Eastman és Laird láthatóan nem akarta saját magát korlátozni, és az eredmény még akkor is szórakoztató, amikor a történetvezetés kissé esetlegessé válik.
A gyűjtemény egyik legjobb darabja szerintem a Raffaellóra koncentráló különszám. Az 1985-ben megjelent történet azért fontos, mert itt mutatkozik be Casey Jones, a hokimaszkot viselő igazságosztó, aki később a Teknőcök egyik legismertebb szövetségese lett. A találkozásuk azonban korántsem kezdődik barátságosan. Casey brutális módszerekkel lép fel a bűnözők ellen, Raffaello pedig megpróbálja megállítani, mert úgy gondolja, hogy az alkalmazott erőszak egyáltalán nincs arányban az elkövetett bűncselekményekkel.
Ez különösen érdekes helyzet, hiszen Raffaello maga is a csapat leglobbanékonyabb tagja. A történet elején még a saját testvérére is rátámad dühében, vagyis aligha nevezhető a higgadtság mintaképének. Casey viselkedésével szembesülve azonban kénytelen elgondolkodni azon, mennyire veszélyes lehet, ha valaki képtelen uralkodni az indulatain. Kettejük összecsapása így nem pusztán egy látványos bunyó, hanem Raffaello személyiségét is sokkal jobban megmutatja.
Szerintem ez a különszám azért is működik jobban az első három füzet bizonyos részeinél, mert végre egyetlen szereplőre koncentrál. Eastman és Laird itt nem próbálja egyszerre bemutatni az egész világot, és nem is akar minden oldalon újabb meglepetéssel előállni. Egyszerű, jól érthető konfliktusra építenek, amelynek valódi jelentősége van a főszereplő számára. Casey pedig már első megjelenésekor emlékezetes figura, akinek az erőszakos igazságérzete egyszerre szórakoztató és nyugtalanító.
A kötet rajzai külön figyelmet érdemelnek, mert itt mutatkozik meg talán a legjobban, mennyire eltér az eredeti Teknőcök hangulata a későbbi feldolgozásokétól. Eastman és Laird fekete-fehér képei tele vannak sűrű árnyékolással, erőteljes vonalakkal és aprólékosan kidolgozott hátterekkel. New York sikátorai, a csatornák és a sötét épületek sokkal fenyegetőbbnek hatnak, mint a színes rajzfilmekben. A teknőcök megjelenése is nyersebb. Nem olyan kedves, könnyen szerethető figurák, mint amilyeneket a későbbi gyerekeknek szóló változatokból ismerünk, hanem valóban különös, ember és állat közötti teremtmények.
A fekete-fehér ábrázolásnak ráadásul komoly szerepe van a történet hangulatában. A sötét háttérből előbukkanó alakok, a kontrasztos árnyékok és az erőszakos összecsapások jól illenek ehhez a keményebb világhoz. Különösen a harcjeleneteknél érezni, hogy Eastman és Laird mennyire szerette volna megmutatni a nindzsák mozgását, gyorsaságát és erejét. Az akciók lendületesek, a szereplők folyamatosan ugrálnak, vetődnek és támadnak, így sokszor szinte megállás nélkül követik egymást az ütések.
Persze negyven év távlatából a rajzok hiányosságai is könnyen észrevehetők. Az emberi szereplők arányai időnként furcsák, egyes képkockák túlságosan zsúfoltak, és a harcjelenetek sem mindig követhetők első pillantásra. Néha vissza kellett lapoznom, hogy pontosan megértsem, ki merre mozdult, vagy hogyan került egyik helyszínről a másikra. Ezeken a problémákon a technikailag kiforrottabb későbbi képregényekhez szokott olvasók valószínűleg hamar fennakadnak majd. Nekem azonban sokkal többet adott a rajzok lendülete és részletgazdagsága, mint amennyit ezek a hibák elvettek az élményből.
A történeteket olvasva az is világossá válik, hogy a Teknőcök már azelőtt túlnőttek az eredeti tréfán, mielőtt igazán világhírűvé váltak volna. Az alkotók ugyan továbbra is előszeretettel alkalmaznak túlzásokat és humoros helyzeteket, de közben egyre komolyabban veszik a szereplőiket. A bosszú, a testvéri kapcsolat, a hűség és az önuralom visszatérő témák, amelyek különösen Raffaello történetében kapnak nagyobb hangsúlyt. A későbbi rajzfilmek ezeket az alapokat sokkal könnyedebben dolgozták fel, de már itt felismerhető, miért lehetett ennyi különböző történetet építeni erre a négy figurára.
A RetroHun kiadását azért is tartom fontosnak, mert az eredeti Teknőcök-képregények eddig nem tartoztak a magyar olvasók számára könnyen hozzáférhető klasszikusok közé. Ráadásul a történelmi jelentőségük mellett ma is akad bennük bőven élvezhető tartalom. Az első füzet meglepően kemény eredettörténet, a második a későbbi mitológia több fontos szereplőjét is bemutatja, a harmadik kitágítja a világot, Raffaello különszáma pedig azt bizonyítja, hogy a négy teknőc önálló történeteket is elbír.
A kiadvány értékét tovább növeli a borítógaléria és az alkotói háttéranyag, hiszen ezekkel jobban megérthetjük, milyen körülmények között született meg a sorozat. Egy olyan képregénynél, amelynek első füzetét még két fiatal alkotó jelentette meg saját pénzből, különösen érdekes visszatekinteni a kezdetekre. A 172 oldalas terjedelem ugyanakkor nem túl bőséges, és az eredeti történetek közül több is nyitva hagy bizonyos kérdéseket, így a kötet végén alighanem sokan azonnal folytatnák az olvasást.
Összességében a Tini Nindzsa Teknőcök - Mi folyik a csatornában? szerintem nem pusztán azért érdemel figyelmet, mert egy világhírű sorozat kezdetét mutatja be. A történetek ma is szórakoztatóak, a rajzoknak sajátos hangulatuk van, és különösen érdekes látni, hogyan alakultak ki azok a szereplők és kapcsolatok, amelyeket később generációk szerettek meg. Az első füzeteken még érződik Eastman és Laird tapasztalatlansága, de a lelkesedésük és a kreativitásuk is. Nem állítanám, hogy ez minden szempontból jobb képregény, mint a későbbi Teknőcök-történetek. A szereplők még nem annyira kiforrottak, a cselekmény néha kapkod, a párbeszédek pedig időnként meglehetősen egyszerűek. Mindezek ellenére kifejezetten élveztem visszatérni oda, ahol minden elkezdődött. Az eredeti Tini Nindzsa Teknőcök ugyanis nem csupán egy később gyerekbaráttá alakított ötlet kezdetleges változata, hanem egy önálló, sötétebb hangulatú akcióképregény, amelynek megvannak a maga erényei. Az pedig, hogy két fiatal rajzoló egy ennyire képtelen alapötletből több évtizeden át sikeres sorozatot teremtett, még ma is egészen lenyűgöző.
