Marilyn Monroe-ról sokáig kényelmesebb volt elhinni a Hollywood által gyártott képet, mint megnézni mögötte az embert. A szőke bombázó, a naiv díva, a filmvászon ragyogó, törékeny ikonja mögött ugyanis ott volt valaki, aki folyamatosan tanulni akart, kapaszkodókat keresett, és nagyon sokat olvasott. Gail Crowther friss könyve, a Marilyn and Her Books éppen ezt az oldalt próbálja közelebb hozni, és azt állítja, Monroe olvasási szokásait nem lehet megérteni az imposztor szindróma felől érkező bizonytalanság nélkül. Crowther szerint Monroe nem egyszerűen azért gyűjtött könyveket, mert jól mutattak a polcon, vagy mert műveltnek akart látszani a fotósok előtt. Az olvasás számára önfejlesztés volt, menedék és védekezés. A színésznő attól tartott, hogy a környezete komolytalannak, műveletlennek vagy érdemtelenül sikeresnek látja, ezért újra és újra próbálta bebizonyítani, hogy több annál, amit Hollywood rávetített. Ez a félelem különösen erős lehetett nála, hiszen kevés stabil támogatást kapott, sokszor magára maradt, és a legközelebbi bizalmasai között is gyakran inkább alkalmazottak voltak, nem valódi, régi barátok.
A könyv szerint Monroe könyvtára sokat elárul erről a belső küzdelemről. Nemcsak szépirodalmat tartott otthon, hanem olyan köteteket is, amelyek segítettek eligazodni az élet különböző területein. Volt nála útmutató D. H. Lawrence műveinek olvasásához, etikettkönyv a vendéglátásról, de olyan kiadványok is helyet kaptak a polcain, amelyek kertészkedésről, sziámi macskákról vagy teknősök tartásáról szóltak. Ez elsőre széttartó érdeklődésnek tűnhet, Crowther szerint viszont inkább azt mutatja, mennyire rettegett attól, hogy rosszat mond, rosszul viselkedik, vagy nevetségessé válik mások előtt.
Truman Capote egyszer azt mondta róla, hogy Monroe mindenkinek tetszeni akart. A könyvtára ezt a vágyat is leképezheti: mintha minden könyv egy újabb kapaszkodó lett volna ahhoz, hogy magabiztosabbnak, felkészültebbnek és elfogadhatóbbnak érezze magát. William J. Weatherby, aki később könyvet írt a vele folytatott beszélgetéseiből, szintén észrevette, hogy Monroe még az olvasmányélményeiről beszélve is bizonytalan volt. George Sanders ugyanakkor arra emlékezett, hogy a Mindent Éváról forgatásán verseket olvasott, Norman Rosten költő pedig azt figyelte meg, hogy állandó megerősítésre volt szüksége ahhoz, hogy elhiggye, szeretik.
Az imposztor szindróma nem hivatalos pszichiátriai diagnózis, de az érintettek gyakran érzik úgy, hogy sikereik ellenére sem elég jók, és bármikor lelepleződhetnek. Monroe esetében Crowther szerint ez a belső nyomás összekapcsolódott a perfekcionizmussal, a szorongással és azzal a vággyal, hogy folyamatosan fejlessze magát. A könyvek így nem puszta kellékek voltak körülötte, hanem annak bizonyítékai, hogy komolyan vette saját magát akkor is, amikor a világ sokszor nem akarta.
Különösen fájdalmas, hogy Monroe a naplóbejegyzései alapján attól is tartott, mások azt gondolják, sosem veszi le a könyveket a polcról. Vagyis még az önfejlesztését is beárnyékolta a félelem, hogy azt is póznak, szerepnek, újabb hollywoodi díszletnek látják majd. Pedig a róla fennmaradt visszaemlékezések alapján nagyon is valódi volt az érdeklődése, csak éppen nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy mindig bizonyítania kell. Crowther könyvének egyik legerősebb állítása éppen az, hogy Marilyn Monroe könyvei nem a sztárimázs kiegészítői voltak, hanem egy nagyon emberi küzdelem tárgyai. Egy olyan nőé, akit a világ túl gyakran nézett le, leegyszerűsített vagy tárgyiasított, miközben ő közben Heinéhez, Lawrence-hez, költészethez, etikettkönyvekhez és gyakorlati útmutatókhoz nyúlt, hogy biztosabbnak érezze magát a saját életében.
Monroe egyik naplóbejegyzése szerint tudta, hogy tehetséges, és tudta, hogy tud színészkedni, mégis újra és újra a félelemmel kellett szembenéznie. A félelem attól, hogy nem elég, hogy másoknak kell megfelelnie, hogy azt kell mondania, amit hallani akarnak. Talán ezért olyan fontos ma is másképp beszélni róla. Nemcsak filmikon volt, hanem valaki, aki a könyvekbe kapaszkodva próbált túlnőni azon a képen, amelyet mások rajzoltak róla.
