A The Boys negyedik kötete elsőre talán kevésbé hangos állomásnak tűnik, mint a korábbi részek. Nincs benne akkora szuperhősös leszámolás, mint a Revans-szálban, és nem annyira hírhedt, mint a Hősgazmus. Mégis nagyon fontos kötet, mert Garth Ennis itt végre hosszabb idő erejéig tényleg Hughie-ra figyel. Arra a srácra, akit az első részben belerángattak egy olyan háborúba, amelyhez sem ereje, sem gyomra, sem megfelelő háttere nem volt. A negyedik kötet arról szól, mi történik vele, amikor már túl sokat látott, túl sokat hazudott, és közben az egyetlen tiszta pontnak hitt kapcsolata is darabokra hullik.
A Szukits kiadása a The Boys 39-47. számait, valamint a Highland Laddie 1-6 részes minisorozatot tartalmazza. Ez szerkezetileg két nagy egységet jelent. Az első részben Hughie a Hiper-szuper nevű fiatal szupercsapat körül kezd nyomozni, majd jön a Hit Expo, a Vought vallásos köntösbe öltöztetett szuperhősös rendezvénye, ahol Annie és Hughie kapcsolata végleg válságba kerül. A második rész, a Highland Laddie már egy sokkal személyesebb kitérő. Hughie hazamegy Skóciába, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét, csak persze hamar kiderül, hogy a múlt sem olyan egyszerű hely, ahová büntetlenül vissza lehet menekülni.
A Hiper-szuper szál esetében Ennis nem a legerősebb, legundorítóbb vagy legveszélyesebb szupikat állítja középpontba, hanem azokat, akik első ránézésre inkább ártalmatlannak tűnnek. A csapat tagjai nem világuralomra törő pszichopaták, nem Hazafi-szintű fenyegetések, és nem is önelégült celebhősök. Inkább sérült, zavaros, konkrétan gyerekesen működő figurák, akiket a Vought gépezete ugyanúgy felcímkézett és piacra dobott, mint mindenki mást. Hughie ezen a ponton először találkozik olyan szupikkal, akiket nem egyszerű gyűlölni. Ez pedig nagyon jót tesz a történetnek.
A The Boys egyik visszatérő gondolata az, hogy a szuperképesség ebben a világban nem áldás, hanem termék. A Hiper-szuper csapat ennek egy szomorúbb változata. Ezek a fiatalok nem gonoszak, inkább csak rossz kezekbe került esendő emberek. Ennis persze itt sem finomkodik, és sokszor alpári poénokkal, szándékosan kínos helyzetekkel dolgozik, de a történet mélyén most van egy ritkább hang is, némi sajnálat. Hughie pont azért alkalmas erre a szálra, mert még képes ezt észrevenni. Butcher valószínűleg csak célpontokat látna. Hughie viszont embereket is. Malkimista behozása pont ezért fontos. Ő már az a fajta szupi, akire sokkal könnyebb ráhúzni a szokásos The Boys-képletet. Ő ugyanis tényleg egy visszataszító, erőszakos, hatalmaskodó alak, aki tökéletesen megmutatja, mi történik, ha valaki képességet kap, de semmilyen erkölcsi féket nem mellékelnek hozzá. A Hiper-szuper tagjai mellette még kiszolgáltatottabbnak tűnnek. Ennis itt nagyon egyszerű, de hatásos kontrasztot használ. Nem minden szupi ugyanolyan, de a rendszer, amelyben élnek, szinte mindenkiből valami rosszat hoz ki. Vagy áldozatot, vagy ragadozót.
A tévésorozattal összevetve ez az egyik olyan rész, amelynél különösen látszik, mennyire más utat választott az adaptáció. A Hiper-szupernek nincs igazán közvetlen megfelelője az Amazon-sorozatban. A Gen V és a negyedik évad egyes elemei ugyan foglalkoznak fiatal szupikkal, Vought-intézményekkel és a szuperhősök utánpótlásával, de a képregény Hiper-szuper szála más hangon szól. Sokkal nyersebb, sokkal groteszkebb, és kevésbé akar trendi egyetemi szatíraként működni. Számomra a tévés világ ebből a témából jobb, korszerűbb drámát tudott csinálni, de a képregényben erősebb az a kellemetlen érzés, hogy ezekkel a fiatalokkal senki sem törődött igazán.
A Hit Expo rész már megint más miatt érdekes. Itt Ennis a vallásos tömegrendezvények és a szuperhősmarketing összefonódását veszi célba. A Vought világában a hit sem szent dolog, hanem újabb csatorna, amin keresztül hősöket, sztorikat és hamis példaképeket lehet eladni. Ez a szál könnyen lehetne puszta vallásellenes poénkodás, de ennél kicsit több van benne. A Hit Expo megmutatja, mennyire jól tudja a Vought kisajátítani azokat a nyelveket, amelyekben az emberek amúgy kapaszkodót keresnének. A hősök itt nem megváltók, hanem programfüzetbe rendezett termékek. A sorozatban a Hit Expo már az első évadban fontos állomás volt, főleg Annie miatt. Ott Csillagfény nyilvános szereplése, a vallásos közeg és Hughie titkolózása sokkal korábban kerül elő, és a jelenetek főleg Annie hitének, csalódásának és önállósodásának adnak súlyt. A képregényben a Hit Expo másképp lett összerakva. Mocskosabb (Óh Atya esetében egészen brutálisan mocskos, még akkor is, ha csak utalnak a szörnyűségekre), cinikusabb, és sokkal inkább a Vought nagyüzemi képmutatásáról szól. A tévéváltozat emberibb, a képregényváltozat sokkal-sokkal dühösebb. Mindkettőnek megvan a maga ereje, de én Annie szempontjából a sorozat megoldását tartom erősebbnek.
Hughie és Annie kapcsolata viszont a képregényben is nagyon fontos. A negyedik kötet egyik központi törése az, hogy Hughie megtudja, Annie valójában Csillagfény, vagyis a Hetek tagja. Ez nem egyszerű "jaj, hazudtál nekem" típusú szerelmi dráma, mert Hughie addigi teljes élete erre a kettősségre épült. Nappal a Fiúkkal dolgozik a szupik ellen, közben pedig beleszeret valakibe, aki pont abból a világból jön, amelyet elvileg gyűlölnie kellene. Annie titka ezért nem csak a kapcsolatukat robbantja szét, hanem Hughie önképét is. Mindezt csak tetézi, amikor megtudja, hogy Annie egészen pontosan mit kellett, hogy megtegyen a csapatba való bejutásért.
Butcher szerepe itt különösen fontos. Ő ugyanis nemcsak vezető, hanem olyan ember, aki pontosan tudja, hogyan lehet másokat a saját háborújához igazítani. Hughie sérülése, Annie múltja és a Hetekhez való kötődése számára nem emberi probléma, hanem eszköz. A negyedik kötet egyik legjobb része, hogy egyre világosabbá teszi: Butcher ugyan a "jó oldalon" áll, de ettől még nem lesz jó ember. A sorozat ezt a vonalat sokkal hosszabban és árnyaltabban bontja ki, de a képregényben is erős, mert Hughie nézőpontján keresztül látjuk, milyen nehéz különbséget tenni igazság és megszállottság között.
A Highland Laddie ezután elsőre nagy váltás. Hughie hazamegy Skóciába, a saját kis tengerparti szülővárosába, és a történet hirtelen lelassul. Ez a lassítás viszont kell is. A The Boys addigra annyi vért, szexet, hazugságot és szuperhősös mocskot pakolt Hughie nyakába, hogy a karakternek szüksége van egy külön történetre, ahol nem csak reagál, hanem végre saját magával is kezd valamit. A Highland Laddie pont ezt adja meg, nem egy mellékes kitérő, hanem Hughie lelki nagytakarítása. A skóciai részben az a legjobb, hogy Ennis nem csinál Hughie múltjából nagy tragédiát. Inkább megmutatja, milyen volt az a közeg, ahonnan ez a fiú jött: család, régi haverok, helyi furcsaságok, gyerekkori emlékek, kínos beszélgetések, félbehagyott életek. Hughie kapcsán itt ismételten a szánkba rágják, hogy átlagos ember volt, akit egy teljesen abnormális világ ledarált. A történet néha komótosabb, néha túl sokáig időzik a helyi figurákon, de közben sokat hozzátesz ahhoz, hogy Hughie ne csak Butcher csapatának lelkiismerete legyen, hanem önálló főszereplő.
A tévésorozat itt megint teljesen más irányt választott. Hughie amerikai karakter lett, a családi háttere más, az apja és az anyja szála pedig egészen eltérő szerepet kapott. A sorozatban Hughie családja főleg az érzelmi sérülékenységét és a kötődési problémáit erősíti. A képregényben a skóciai háttér inkább identitáskérdés. Hughie visszamegy oda, ahonnan elindult, és megpróbálja kitalálni, maradt-e még bármi abból az emberből, aki régen volt. Szerintem ez a minisorozat pont emiatt fontos, még akkor is, ha nem minden része pörög ugyanúgy, mint a főszál. És cseppet sem mellékesen ez a szál rakja újra irányba Hughie és Annie kapcsolatát is, ebből a szempontból pedig kihagyhatatlan.
Rajzban a kötet változatosabb, mint a korábbi részek. Darick Robertson koszos, részletes világa továbbra is jól áll a fő sorozatnak, mert nála a The Boys nem csillogó szuperhősparádé, hanem izzadt, rossz szagú, túlzsúfolt világ. Russ Braun és John McCrea munkája más ízt ad a kötet egyes részeinek, főleg a Highland Laddie-nél. A skóciai kitérő vizuálisan sem akar ugyanaz lenni, mint a Vought-központú főszál, és ez jó döntés. Érezni kell, hogy Hughie most kilépett abból a darálóból, amelyben addig mozgott.
Van azonban olyan aspektusa is a kötetnek, ami nem klappol. Ennis néha még mindig túl hosszan magyaráz el egy-egy poént, vagy túl sokáig nyom egy provokatív ötletet. A Hit Expóban és a Hiper-szuper szálban is vannak olyan pillanatok, amelyek ma már nem azért erősek, mert bátrak, hanem inkább azért fárasztóak, mert nagyon ennisesek - már ha értitek, hogy mire gondolok. A Highland Laddie pedig helyenként túl kényelmesen bolyong. Ugyanakkor ezeket a hibákat most könnyebb elnézni, mert a kötetnek van érzelmi súlya. Ezúttal nem csak azt nézzük, milyen rothadt a Vought világa, hanem azt is, mit tesz ez egy alapvetően normális emberrel.
A The Boys - A Fiúk 4. kötete ezért nem a leglátványosabb, nem a legbotrányosabb és nem is a legfeszesebb rész, de az egyik legfontosabb Hughie szempontjából, így összességében pedig az eddigi legváratlanabb váltás is. A Hiper-szuper megmutatja, hogy nem minden szupi született szörnyeteg. A Hit Expo megmutatja, hogyan tudja a Vought még a hitet is üzleti eszközzé alakítani. Annie és Hughie törése személyessé teszi a háborút. A Highland Laddie pedig végre megállítja a történetet annyi időre, hogy lássuk, mi maradt Hughie-ból.
Ez a kötet nem sokkolni akar, hanem csendesebben rombol. Amikor Hughie rájön, hogy Annie nem az, akinek hitte, amikor azt látja, hogy a Hiper-szuper tagjai nem gonoszok, csak elveszettek, vagy amikor hazamegy, és mégsem tud igazán visszarázódni a régi életébe. A sorozat sok ponton elegánsabban, modernebben és emberibben dolgozta fel ezeket az alapanyagokat, de a képregénynek itt is megvan a maga nyers ereje. A negyedik kötet pont azért érdekes, mert a nagy szuperhősös mocsok közepén végre nem a legerősebb ember számít, hanem az, aki még mindig próbál ember maradni.
