1967-ben mutatták be a mozik a Diploma előtt című dramedy-t, ami nem csupán a Simon & Garfunkel-dalok miatt lett emlékezetes, de egyik napról a másikra sztárt csinált az akkor még kvázi nóném Dustin Hoffmanból, akinek alakítását mindjárt Oscarra is jelölték.
Hoffman egy végzős főiskolás diákot játszik Mike Nichols 7 Oscarra jelölt filmjében, aki egyszerre folytat viszonyt egy lánnyal (Kathrine Ross) és annak anyjával (Anne Bancroft). A film csak Amerikában több mint 100 millió dollárt keresett, ami anno elképesztő összegnek számított. Hoffmant karrierje során összesen hétszer jelölték Oscarra, amiből kettőt szoborra is váltott. Ez a film jelentette számára az ugródeszkát, mégis borzasztó élményként emlékszik vissza rá. Erről a The New Yorkernek írt esszéjében számolt be:
"Első perctől kezdve kényelmetlenül éreztem magam, méltatlannak. Ott álltam a főszerepet játszva egy Mike Nichols-filmben - aki akkoriban a legkeresettebb rendező volt [ő dirigálta a Nem félünk a farkastól című drámát is - a szerk.] -, de úgy éreztem, nincs jogom ott lenni. Szörnyű élmény volt leforgatni ezt a filmet, ami végül megváltoztatta az életemet."
Hoffman bevallotta, hogy szorongásának nagy része abból fakadt, hogy attól tartott, Nichols "dühös rám, vagy azért, mert valamit rosszul csináltam, vagy azért, mert rájött arra, amit mindenki más már régóta tudott: hogy rosszul választotta ki a film főszereplőjét."
A színész így folytatta: "Amikor az ügynököm azt mondta, hogy Mike érdeklődik irántam, még csak el sem akartam menni a meghallgatásra. Elolvastam azt a Charles Webb-regényt, amit Mike adaptálni készült, és nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem vagyok alkalmas Benjamin szerepére. Sztáratléta, kitűnő tanuló, a vitakör vezetője - ez egy jómódú, tipikus amerikai srác volt, akinek a vezetékneve "Braddock" volt. Miért választanának egy olyan etnikailag jellegzetes kinézetű embert, mint én, hogy eljátsszon egy ilyen nagymenőt? Ennek egyáltalán nem volt értelme."
Az ügynöke végül rábeszélte, hogy menjen el a meghallgatásra és meg is kapta a szerepet. Hoffman végig úgy érezte, hogy a rendező sokszor mogorva volt a forgatáson és állandóan attól tartott, hogy mindjárt kirúgják. Mi több, némi szadizmust is felfedezni vélt benne, amit aztán a saját bőrén is megtapasztalt.
"Volt egy jelenet, amelyben Katharine Rossnak pofon kellett volna vágnia, és Mike ezt huszonhétszer felvetette velünk. A jelenetben Benjamin az esőtől csuromvizesen beront Elaine szobájába, hogy elmondja neki, viszonya volt egy idősebb nővel; Elaine pillanatok alatt rájön, hogy ez a nő az anyja. Mike csak hajtogatta Katharine-nek, hogy csapjon pofán, csapjon meg jó erősen. Katharine attól tartott, hogy fájdalmat okoz nekem, én pedig azt mondtam neki: 'Semmi baj. Csak a fülemet ne bántsd!' Sajnos párszor elvétette az ütést. A nap végére már szédültem, és Mike végül nem is használta fel azt a pofont a filmben."
Másnap Hoffmannek egy merülős jelenetet kellett felvennie, melyben jó ideig víz alatt is kellett maradnia.
"Amikor néhány felvétel után feljöttem levegőért, vér csordogált a fülemből. Az előző napi pofonok és a medence alján uralkodó víznyomás hatására megrepedt a dobhártyám" - írta.
Nichols és Hoffman soha többet nem dolgozott közös filmen.
Forrás: The New Yorker.
