Még a 2010-es évek elején keresgéltem animéket, mert kicsit besokalltam a shonen áradattól, és valami különlegesebbet szerettem volna. Idővel belebotlottam egy sorozatba, ami első ránézésre nem szólt semmiről, de a zene és a vizuális tálalás a képernyőhöz ragasztott. A kezdeti epizódok látszólag különösebb cél vagy indok nélkül kezdték bemutatni a karaktereket, amik feltételezésem szerint csak azért léteztek a világban mert volt egy unatkozó tervező, aki azt gondolta, hogy például menő lesz egy fej nélküli motoros csaj, aki szoros bőrruhában járja Ikebukuro utcáit. Valahol ott hagytam el a koherens történetmeséléssel kapcsolatos igényemet, amikor egy pincérnek öltözött pasas a harmadik epizód 18. percében egy csapással ütött ki egy csávót a ruháiból. A Durarara!! első szezonja sokkal inkább volt jelenség, mintsem történetmesélési élmény, és bár a Dollars banda története összeállt egy idő után, kellett egy kis odaszántság és műfaj iránti szeretet, hogy igazán el tudjak merülni a széria őrületében.
A Cyberpunk: Edgerunners 2. első néhány epizódja után felbugyogott bennem minden emlék Takahiro Omori klasszikusáról, és nem véletlenül: ugyan nem Ikebukuróban vagyunk, de ez már nem is az a Night City, amit David Martinez történetén keresztül megismertünk 2022-ben az első évaddal.
Kell egy csapat
Ha követnénk a Cyberpunk RPG, a Cyberpunk 2077 vagy az Edgerunners első szezonjának nyomvonalát, akkor itt jönne az a rész, ahol elmesélem, hogyan állt össze az új sztori bandája, és ki miért kapott helyet a történetben. A gond az, hogy az Edgerunners 2. szinte mindenben szakít az elődeinek szokásaival. A helyszín még mindig Night City, és továbbra is pár karakter életútját követjük végig, de azt mondani, hogy a főszereplők egy nagy crew tagjai, és közösen harcolnak egy cél eléréséért, az komoly megtévesztési kísérlet lenne. Martinez csapatával ellentétben, itt senki sem meggazdagodni akar vagy bekerülni Night City legendái közé. A valóság az, hogy az Edgerunners 2. főszereplői egytől-egyig tisztában vannak a világuk alapszabályával, ami már jóval azelőtt eloltotta bennük a remény lángját, hogy a főcímdal felcsendült volna:
"Night Cityben nincsenek boldog befejezések".
D elveszített mindenkit, aki fontos volt számára, így a város határain felnőtt nomád netrunner bosszút kergetve érkezik Night City szívébe. Talia az elkerülhetetlen sorsától rohanva szinte mindent mechanikus elemekkel helyettesített testében, és csak próbálja húzni azt a kis időt, ami megadatott neki. King egy legendás edgerunner, aki a sztori elején minden kincsét elveszíti, és a történet maradékában igyekszik rálelni arra a kevéske szeretetre, ami még járhat neki.
A történetet ezen három főszereplő szemszögéből fogjuk átélni, akiknek útjai több okból, több kanyarban is keresztezik egymást, de valójában mindnyájan csak a maguk céljaiért küzdenek. A narratíva folyton ugrál közöttük, de igazából sosem veszünk el a váltások között, köszönhetően a ragasztónak, aki mindent egyben tart: ő Roman Carax, a 12 éves kölyök, aki nagyrészt még mindig egy hús és vér ember, és aki azt szeretné, ha ez így is maradna. Roman sokkal lelkesebb a tradicionális filmezéssel, mint a braindance-szekkel kapcsolatban, ezért kameráival követi történetünk valódi mozgatóit. Gyermeki naivitásának hála, gyorsan belopja magát mindenki szívébe, így amikor a dolgok kezdenek szétesni, mindenki rajta keresztül próbálja megtalálni egymást és önmagát. Roman nem csak a nézőnek mutatja meg, ami történik Night Cityben, de tükörként szolgál a főszereplőink számára is, hogy észrevegyék, mit is művelnek magukkal és egymással.
Egy város, tele történetekkel
Ami a sztori struktúráját illeti, az nem is lehetne különbözőbb az Edgerunners első szezonjához képest. Aki arra számított, hogy majd David csapatának tetteivel fogunk szembesülni, vagy a történet a korábbi epizódokhoz fog kapcsolódni, annak rossz hírünk van. Amikor a bevezetőben azt írtam, hogy ez nem folytatása az Edgerunnersnek, akkor azt komolyan is gondoltam.
Persze ez nem azért történik, mert a Studio TRIGGER megfeledkezett volna a saját animéjének előzményeiről, szimplán átadták a gyeplőt Kai Ikarashinak, és látszólag nem akarták hozzákötözni őt Hiroyuki Imaishi (az Edgerunners korábbi rendezője) alkotói stílusához. Ikarashi pedig pár említésen túl nem különösebben foglalkozik az első évaddal, sőt, az ő szezonja inkább tekinthető a Cyberpunk 2077 játék folytatásának, de az erre vonatkozó spoilereket megtartom magamnak.
A struktúra ahelyett, hogy egy adott karakter drámájával foglalkozna, folyton váltogat a különböző nézőpontok között. Nagyon nehéz sikerre vinni ezt a fajta történetmesélést, pláne, ha nem az a cél, hogy az utolsó részben összehozzuk a karaktereket egy nagy "Bosszúállók, gyülekező!" pillanatra, amikor kiállíthatjuk őket egy külső fenyegetéssel szemben. Azt spoilerek nélkül elárulhatom, hogy ez nem az a sztori, és amikor a főszereplőink összetalálkoznak, az akkor sem úgy fog alakulni, ahogy azt várnánk vagy szeretnénk. A legnagyobb erénye az Edgerunners 2-nek, hogy mindezek ellenére is kielégítő zárást hoz, egy érdekes és (Night Cityre való tekintettel) meglepően szeretetteljes befejezéssel.
A négy főbb karakter közötti dinamika egyébként több okból is különös, és ha van része ennek a felépítésnek, amit kritizálhatok, akkor az D kapcsolata Taliával, amivel az a legnagyobb gond, hogy nem létezik. A sztori két legkülönlegesebb, legfontosabb alakjáról beszélünk, akik sajnos szinte semmi képernyőidőt nem kapnak együtt, és amikor igen, akkor sincs alkalmuk egy velősebb szóváltásra.
Egyébként a történetben rengeteg, meglehetősen fontos mellékszereplő kap még helyet, akik az évad természetétől függetlenül is megtalálják a helyüket a káoszban. Nagy erénye az Edgerunners 2-nek, hogy sosem merült fel bennem a "ki, miért, mit" kérdéskör: ugyan az évadnak nincs erős központi célja (legalábbis az utolsó epizódokig) egy pillanatra sem voltam elveszve egyik szereplővel kapcsolatban sem. Ez mondjuk nagyrészt a parádés rendezésnek, ütemezésnek és tálalásnak köszönhető.
A TRIGGER még mindig nem lő mellé
Ezek a srácok nem tudnak hibázni, és ez már akkor nyilvánvaló lesz, amikor az első képkockák lepörögtek. A vizuális stílus változott valamelyest az első szezonhoz képest, ahol a kiégetett színek, és erős kontrasztok csak akkor voltak jelen, amikor a szükséges érzelmi illusztrációk vagy észvesztő akciójelenetek ezt megkívánták. Az Edgerunners 2. gyakrabban használ erős fényeket és érces kivágásokat, de ez valószínűleg azért is történik így, mert a karakterek, akikkel itt szembekerülünk, már a sztori elejétől kezdve kiüresedett karikatúrái az emberi lényeknek. A stílusváltás ugyanakkor az akciójeleneteknél a legerősebb: a TRIGGER már az első szezonban sem finomkodott, de ezúttal a CD Projekt RED szabadabb kezet adhatott a Kill la Kill alkotóinak, akik minden láncot ledobtak. A tisztább, követhetőbb, "hollywoodibb" akció már a múlté, mert itt bizony éles színeket kapunk, geometriai alakzatokba tömörített mechanikus elemekkel, melyek egymásra rakódva monstrumokat képeznek, amik aztán becsapódnak emberi testekbe és cafatokra szaggatják azokat. Az első szezon sem finomkodott, de amit az Edgerunners 2-ben kapunk az színtiszta TRIGGER annak minden előnyével és hátrányával együtt. Ha nem vagy hozzászokva a tempóhoz, amit a TRIGGER diktál, akkor sok sikert kívánunk az események követéséhez.
Az egyetlen gyenge pontja talán a produkciónak, hogy a zenei aláfestés ezúttal közepesre sikerült. Nem tudok komolyabban belekötni a körítésbe (egyetlen jelenetet leszámítva, ahol őszintén zavaró volt a dalválasztás és úgy egyébként annak beillesztése is), de az Edgerunners első szezonja sokkal erőteljesebb muzikális ütéseket produkált, amikor ott volt az ideje annak. Itt sajnos nem lesz "I Really Want to Stay at Your House" pillanat.
Minden pozitívuma ellenére a Cyberpunk: Edgerunners 2. vegyes érzéseket hagyott hátra bennem. Imádtam mind a 10 epizódot, és biztosan újra is fogom majd nézni idővel, de kétlem, hogy lesz akkora kulturális jelentősége és érzelmi hatása, mint az első szezonnak volt. Ez valójában nem egy Edgerunners 2., "csak" egy újabb történet annak a világában, és bár én ezért nem tudok igazán haragudni, az kétségtelen, hogy keveseket fog ez annyira elvarázsolni, mint David Martinez romantikus legendája.
