Zach Cregger, horror enfant terrible-je
Ott még nem tartunk, hogy Zach Cregger nevét hallva egy átlagembernek azonnal beugorjon, kiről van szó. A színész-író-rendező éveken át leginkább vígjátékokban utazott, és azokból sem a legnépszerűbbekben. Habár tény, hogy az általa összehozott The Whitest Kids U' Knownak van egy igen kitartó rajongótábora. De ha esetleg ti még nem hallottatok róla - sem Creggerről, sem a fenti sorozatról -, akkor a hibát ne magatokban keressétek. Ez viszont hamarosan megváltozhat.
Jordan Peele vagy például az Emmy-díjakkal frissen elhalmozott Widow's Bay példája jól mutatja, hogy mostanában a komikusokból lesznek a legjobb horrorfilmesek, és ezt a sort Cregger is gyarapítja. Első zsánerfilmje, a Barbár ugyan még csak kisebb port kavart, nálunk például be sem mutatták moziban, a Fegyverek című, több szálon futó filmje viszont egyenesen az Oscar-díjig jutott, nem mellesleg a 2026-os év egyik legsikeresebb horrorfilmjévé lett.
Mindkét produkció emlékezetes, de a rendezőnek a harmadik filmje lehet az igazi dealbreaker. Ezzel kerülhet be a nagyok közé. Cregger ugyanis Resident Evil-filmet forgatott, és azok a rajongók, akik a rendező nevét és a játékokat is ismerték, izgatottan várták, hogy mit hoz ki az alkotó a témából, hogy aztán az első képeket és trailereket látva szépen lassan leradírozódjon a mosoly az arcukról.
Cregger ugyanis nem akart szolgai adaptációt készíteni. Nem akarta Claire-t, Jillt, Leont és a többi ismert karaktert újra végigkísérni azon az úton, amit a játékokban már bejártak. Nem akarta újra elmesélni, hogy kényszeríti térdre a T-vírus Raccoon City lakosságát.
Ennél sokkal izgalmasabb ötlete támadt, és mint az izgalmas ötletek sokszor, így ez is sok rajongónál kiverte a biztosítékot. Már előzetesen is. Nézték a promóció részeként kiadott dolgokat, és nem látták benne a Resident Evilt, csak egy amúgy egészen érdekesnek tűnő horrorsztorit egy szervfutárról, aki zombik meg egyéb rondaságok elől menekül egy hófödte világban. Ez a megelőlegezett kritikahullám a rendezőt is elérte, aki egy ideig bizonygatta, hogy márpedig ez egy Resi-film, aztán mikor ráeszmélt arra, hogy a filmet promótáló sajtókörútból lassan bocsánatkérő turné lett, inkább feladta a dolgot, és azt mondta, hogy naiv volt, amikor azt gondolta, hogy a rajongók majd beállnak a filmje mögé. Hát, ez van, a rajongók már csak ilyenek.
Na, de milyen film lett a Resident Evil?
Röviden: ha rajongói szemszögből nézzük, minimum megosztó, de mint közönségfilm, kiemelkedő. Nézzük előbb a könnyebb részt! Cselekményében a Resident Evil nem kínál semmi váratlant, semmi frisset, semmi olyat, amit ne láttunk volna még a zsánertől, viszont amit nyújt, azt rendkívül szórakoztatóan teszi.
Egy lebilincselő hullámvasút
A film főhőse egy esetlen fickó, Bryan, aki szervfutárként dolgozik, de akár pizzafutár is lehetne, ennyire tűnik ambiciózusnak. Barátnője terhes, de éretlenségét bizonyítandó még ennek felelőssége alól is kibújna. Aztán úgy alakulnak a dolgok, hogy megkapja élete legfontosabb megbízatását, és még csak nem is azért, mert az a csomag, amit el kell szállítania Raccoon City kórházába, olyannyira fontos lenne, hanem mert olyan dolgok történnek vele, melyek elindítják a felnövekvés útján. Többé-kevésbé.
Ennyi a film sztorija: Bryannek el kell jutnia A-ból B-be, miközben egy zombijárvány közepén találja magát. Ennek okairól túl sokat nem árul el a film, legalábbis eleinte, de nem is baj, mert így a főhőssel együtt szembesülhetünk azzal, hogy mi vár ránk. És igazából ez a film legfőbb hajtóereje: olyan, mint egy eszeveszett hullámvasút, aminél nem lehet tudni, hogy melyik fordulóban mi vár ránk, ugyanis egyszer sem szakadunk el Bryan szemszögétől. Nem kapunk külső felvételeket lázasan dolgozó tudósokról, üvöltöző katonákról, menekülő tömegekről, a szépen lassan összeomló társadalomról. Végig azt látjuk, amit Bryan, és hősünk gondoskodik róla, hogy egy pillanatig se unatkozzunk közben.
Zach Cregger pedig nem viccelt, mikor azt mondta, hogy olyan intenzív élményt akar nyújtani, amit a játékoktól kaphatunk. Ennek érdekében remek érzékkel nyúlt az eszközeihez, illetve ahhoz, amit több évtizednyi játéktörténelemtől eltanulhatott. A Residenet Evil ugyanis szinte végig olyan, minta egy játékkal játszanánk, vagyis mintha azt néznénk, ahogy valaki játszik a játékkal, és ezt még véletlenül sem negatív értelemben kell érteni; ugyanis az író-rendező eléri, hogy az élmény így is immerzív legyen.
Meg tényleg olyan, mint egy játék. Egy igen jó csőjáték. Útja során Bryan mindig egy új helyszínen találja magát, amiket szinte mindig csak egy irányban jár be: előre nyomul és közben leküzdi a rá váró kihívásokat. Ahogy azt az előzetesekben is láthattuk, megfordul elhagyott tanyákon, rosszul megvilágított utcákon, dohos csatornákban, és így tovább. És ezeket úgy fedezi fel, mintha csak egy TPS figurája lenne. A kamera gyakorta beáll mögé, hogy azt pásztázza, amit a hősünk lát, aki mindig a továbbjutás kulcsát keresi: zárakat nyit ki, elé tornyosuló akadályokat győz le, és közben fertőzöttekkel szembesül, méghozzá rengeteggel.
Creggerék pedig alaposan elengedték a fantáziájukat, és nem is restek átlépni olyan határokat, amiket kevés horror mer. Groteszk lények, testhorrorokat idéző kreatúrák, félelmetes szörnyetegek manifesztálódnak a film igen feszes másfél órája során, és ugyan ezeket gyakorta CGI segítségével hívják életre, mert máshogy nem is lehetne, de a praktikus effektusok rajongói sem maradnak kielégítetlenül.
Talán utoljára a 2006-os Silent Hill volt az a film, amely olyan volt, mintha azt néznéd, ahogy valaki egy játékkal játszik, de a Resident Evilben még ez az érzés is filmszerűbb, ugyanis Cregger jobban bánik a terekkel, az eszközökkel, a dinamikával és a tempóval. Már-már a természetességgel kokettál közben, Bryan ugyanis nem csupán olyan banális hibákat vét, mint pánikhelyzetben bármelyikünk, de cselekedeti még a filmes közhelyekről is visszapattannak. A lakatokat nem lehet csak úgy ellőni, az ajtók pedig nem úgy nyílnak, mint a filmvásznon. Cregger rá is játszik ezeknek a közhelyeknek a kifigurázására, hogy ezzel oldja az amúgy konstansan jelenlévő feszültséget.
Rajongók rémálma?
És ezzel el is jutottunk ahhoz, hogy a rajongóknak mi szúrhatja majd a szemét a filmmel kapcsolatban. Az, ami az átlagnézőnek felengedés lehet, azaz hogy a film nem mindig veszi komolyan magát, azt a rajongók szembeköpésnek érezhetik. Mert hogy engedheti meg magának ez a Cregger, hogy kifigurázza a Resident Evil-univerzumot! Nem elég, hogy egy teljesen önálló történetet mesél el, amiben a környezetre se lehet ráismerni és egyetlen ismerős szereplő sem tűnik fel benne (maximum egy olyan, aki magában egyesíti a tulajdonságaikat, hogy aztán azokat is kikarikírozza), de még viccelődni is van mersze velük! Ez elfogadhatatlan - gondolhatják.
És meg lehet érteni őket. A film tényleg túl vicces, vagy ami még rosszabb: vicceskedő. Ebben az a legmeglepőbb, hogy Cregger azt nyilatkozta, hogy a humor jelentős részétől megszabadultak a vágószobában, miután a tesztközönséget ez zavarta. Képzelhetitek, milyen lehetett akkor az első vágás! Mert az hagyján, hogy hősünk minden botladozása ellenére meglehetősen könnyen veszi és szellemes megjegyzésekkel kommentálja azt a rengeteg szörnyűséget, amivel szembesülni kényszerül, még a cselekménybe helyenként becsatlakozó figurákon sem látszik, hogy különösebben traumatikus élményként élnék meg azt, hogy körülöttük feltárultak a pokol kapui.
Ez pedig felerősítheti azokat az ellenérzéseket, amit sokan megelőlegeztek a filmnek, pedig a Resident Evil amúgy tele van játékos utalásokkal, olyan ügyesen vagy hálásan elhelyezett easter eggekkel, melyekre a mémes Leonardo DiCaprióként lehet mutogatni. És ezek soha nincsenek túlságosan az orrunk alá dörgölve, szóval egy átlagnéző nem fogja hülyén érezni magát, mert nem érti a referenciát: talán fel sem fog neki tűnni, hogy most épp azzal van dolga. Amúgy is túlságosan jól szórakozik ehhez.
A verdikt
A Resident Evil horrorfilmnek már-már tökéletes: azonnal felpörög és egy pillanatra sem enged, soha nem ül le, ha kell, ijesztő, ha kell, gyomorforgató, de végig érdekfeszítő. Ugyanakkor humorban talán kicsit lehetne visszafogottabb is, és annak ellenére, hogy átadja egy horrorjáték élményét, a Capcom univerzumának rajongói jó eséllyel nehezen fognak megbarátkozni vele. És mégis, ez az egyik legjobb film, ami egy játék alapján készült.
