A Mission: Impossible széria egyike azoknak az filmsorozatoknak, melyektől nem szabadulunk. Ám más hasonló, rekordhosszú életet megélt franchise-szal ellentétben, mint például a Halálos iramban, ezek a filmek többnyire elnyerik a közönség tetszését. Ez nagyban köszönhető annak, hogy Tom Cruise (minden magánéleti hercehurcát félretéve) bizony komolyan veszi a dolgát, ami a kaszkadőrmutatványokat és az akciót illeti. Ezen túl az sem árt, hogy minden abszurditást félretéve, alapvetően csavaros, izgalmas történetekről van szó. De hogy sikerült a legújabb alkotás?
Hol is tartottunk?
Hollywood fenegyereke már 2019-ben bejelentette, hogy az Utóhatás című installáció után a széria következő része két részletben kerül majd a mozikba, mely két részt egyszerre forgatnak majd. 2023-ban meg is érkezett a Leszámolás, mely egy igencsak aktuális tematikát dolgozott fel, még ha kicsit leegyszerűsítő módon is: a mesterséges intelligencia térnyerésének veszélyeit. Az eredeti terv végül nem valósulhatott meg, főként a pár évvel ezelőtti sztrájkok miatt, így a történet befejezésére egy kicsit várni kellett, megérkezett viszont Ethan Hunt ezen fejezetének második fele, A végső leszámolás.
A mesterséges intelligencia, mint antagonista különös hatással van a filmre, hiszen nem egy hagyományos értelemben vett fizikai fenyegetésről van szó, így jelenléte a film legnagyobb része alatt szinte egyáltalán nem érződik. Persze felmerül az a konfliktus, hogy megsemmisíteni, vagy inkább irányítani kellene-e az algoritmust, ami emberek által képviselt akadályokat is gördít Hunt elé, ám ez mind eltörpül amellett, hogy mi történik, ha az Entitás megszerzi az irányítást a világ összes atomhatalmának nukleáris arzenálja fölött. Nyilván semmi jó.
Így hát a mindenféle kormányok önös érdekeivel szembe menve a hős Ethan Hunt egy célt tűz ki maga elé: minden áron meg kell semmisíteni a programot, mert ekkora hatalom fölött senki, egyetlen ember sem rendelkezhet. Ugyan az előző filmben már sikerült megszereznie azt a kulcsot, mely lehetővé teszi ezt, arra még mindig szüksége van, amit a kulcs kinyit. Egy olyan eszközre, mely a program forráskódját tartalmazza, így felhasználható a viselkedésének módosítására és csapdába ejtésére. Ez pedig hol máshol lenne, mint egy több mint 10 évvel korábban megfeneklett tengeralattjáró fedélzetén.
A rendezői és írói székbe ezúttal is Christopher McQuarrie ült, aki a 2015-ös Titkos nemzet óta vezényli a széria darabjait. Körülbelül éppen azt a szintet hozta, amit megszokhattunk tőle, noha a Végső leszámolás talán a gyengébb alkotások közé tartozik azok közül, melyeket ő készített. Ennek okaira egy kicsit később visszatérünk.
A szupercsapat
Az idő múlását Tom Cruise hajának hossza tökéletesen szemlélteti, ezen kívül róla nehéz olyat mondani, ami korábban ne hangzott volna már el. Alapvetően az alakítása is oké, viszont ember legyen a talpán, aki ezt a rengeteg futkározást, ugrálást, mászkálást és más egyéb veszélyes dolgokat meg tudja csinálna, főleg az ő korában. Rajta kívül visszatér Benji szerepében Simon Pegg és Ving Rhames, mint Luther, az alapcsapat dinamikája pedig ezúttal is tökéletesen működik. Ebbe a társaságba csatlakozik ismételten a Hayley Atwell által megformált Grace, aki ott van, szép és nagyon aggódik, amikor valami feszült dolog történik. Szintén az előző részből tér vissza a Pom Klementieff által megformált Paris, aki egy hideg tekintetű, rideg, de ebben a részben már együttműködő és a maga módján barátságos figura. Nyilván ebből leszűrhetitek, hogy meglehetősen sztereotíp karakterekről beszélünk, de az tény, hogy a csapat tagjai közötti interakciók szórakoztatóak voltak. Attól, hogy valami klisé, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz is, elvégre nem véletlenül lett belőle "kaptafa".
Ami miatt viszont a legtöbben kíváncsiak lesznek erre a filmre, az értelemszerűen az akció, Cruise pedig ezúttal is kitett magáért ezen a téren. A produkció ezen aspektusára abszolút nem lehet panasz, minden akció izgalmas, látványos és magával ragadó, a legemlékezetesebb jelenetek viszont minden bizonnyal a mélytengeri búvárkodás és a repülős üldözés lesznek, melyeken érződik, hogy ide összpontosult a legtöbb figyelem. Személy szerint a búvár szekvencia volt a legizgalmasabb pusztán azért, mert van valami elképesztően nyomasztó abban a kiszolgáltatottságérzésben, amint Hunt kutatását látjuk a tengeralattjáróban. A repülős üldözés is elképesztően látványos volt, viszont az előző filmből visszatérő, Ethan múltjából, mint a kalapból előrángatott nyúlként felbukkanó Gabriel egy meglehetősen gyengén megírt ellenlábas, legyen szó mind motivációiról, mind megszólalásainak nagy részéről. Ezen túl talán egy picit túl hosszú is volt maga az üldözés, ami miatt a végére vesztett egy keveset a jelenet a parafaktorából.
Ez a harc lesz a végső?
Az előző rész, a Leszámolás - Első rész címe feltételezte, hogy ez majd Leszámolás - Második rész címet fog viselni, ehelyett a cím Végső leszámolásra változott, melynek kapcsán jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vajon a széria utolsó részéről van-e szó. Nos, erre a kérdésre a film megtekintése után sem tudunk válaszolni, minden bizonnyal a bevételek fogják eldönteni, hogy lehet-e erről szó, az viszont biztos, hogy sok szempontból úgy épül fel, mint valaminek a lezárása. Ez leginkább abban nyilvánul meg, a széria korábbi filmjeinek egyes elemei is olyan plusz jelentéstartalmat nyernek, melynek eredményeként olyan érzetet kelt ez a rész, mintha ténylegesen minden ide vezetett volna. Sokak számára valószínűleg azon áll vagy bukik majd a film, hogy hogyan értékelik ezt az aspektust, hiszen ez retroaktívan a széria korábbi részeit is más kontextusba helyezi. Szerintem viszont ezek az elemek, noha néhol kissé erőltetettek voltak, alapvetően jól működtek, különösen egy olyan esetben, ahol egy fontos tárgy kapott úgy nagyobb jelentőséget, hogy mindeddig nem lehetett tudni, mi is volt az egyáltalán. Ezáltal a kontinuitáson nem esik csorba, mi több, visszanézve valószínűleg ez a történet is másképp fog lecsapódni, noha azt a spoilerek elkerülése végett nem áruljuk el, hogy melyik részről van szó.
Hogy ezek után szükség van-e még következő filmre, az már egy tejesen másik kérdés. Noha Tom Cruise valószínűleg nagyon sokféle színes-szagos mutatványt ki tud még találni, ezek akkor lesznek igazán érdekesek, ha közben egy olyan tét is van a háttérben, ami nyomást helyez a karaktereinkre és ezáltal növeli a feszültséget, nem pedig pusztán Ethan Hunt testi épségéért aggódunk. Ez a film viszont e tekintetben már-már komikusan magasra tette a lécet. Elvégre mégis csak azzal fenyeget egy irányíthatatlan mesterséges intelligencia, hogy kilövi az összes atomrakétát és ezzel elpusztítja az emberiséget. Ez a tét már annyira magas, hogy mindenféle, emberi tényezőből származó fenyegetés eltörpül mellette, ebből kifolyólag pedig úgy szedeget elő a zsebéből mindenki 5-6, vagy épp 10 megatonnás bombákat, mintha a közértben lehetne beszerezni a hozzávalóit. Emiatt személy szerint úgy vélem, ez egy megfelelő végpont a történet számára, ami ráadásul egy kissé klisés, de alapvetően fontos üzenetet is megfogalmaz: hogy a döntéseink tesznek minket azzá, akik vagyunk, ezért úgy érdemes ezeket meghoznunk, hogy később semmit ne bánjunk meg.
Ezen kívül a film egy kissé túl hosszú. Akciófilm ellenére meglehetősen sok benne az üresjárat, egy jó 10-15, de lehet, hogy 20 percet is lehetett volna vágni belőle. Ráadásul az expozíciónak is egy nagyon furcsa módját választotta, ami miatt az első felvonásban a narratíva is egy picit nehezen volt követhető néhány esetben, olykor meglehetősen furcsán különült el egymástól, hogy mi visszaemlékezés, és mi játszódik a jelenben. Ha már visszaemlékezések, a film első harmadában olyan sok van belőlük, hogy szinte már mintha egy Naruto epizódot nézne az ember. Amint viszont ezen átrágjuk magunkat, remek akciók, szórakoztató karakterdinamikák és egy feszült, izgalmas cselekmény tárul elénk, még akkor is, ha a főgonosz és a bombái néha kicsit már túlzásnak érződnek, és talán a tényleges végső leszámolásként szolgáló repülős üldözés esetében is élhettek volna a kevesebb több elvével az alkotók.
