Az elmúlt években az egyszerű moziba járó úgy érezheti, remek időszakát éli a magyar film. A finanszírozási hátterek és konfliktusok persze más lapra tartoznak, és az elkészült alkotások egy része kapcsán is lehetett fanyalogni, ez ízlés dolga, de mostanában tényleg mindenki találhatott számára kedves darabot a kínálatból. 2024-ben Herendi Gábor Futni mentemje robbantott talán senki által nem várt mértékben kasszákat, de a Fekete ponttal Szimler Bálint a szerzőiesebb hangvételre vágyó mozinézőket is jócskán kiszolgálta.
A moziműsorból kiemelkedett népszerűségével a nosztalgiahúrokat megpendítő jukebox musical, a Hogyan tudnék élni nélküled?, a magyar ifjúsági filmet újra naggyá tenni akaró Véletlenül írtam egy könyvet, de láthattuk a Lefkovicsék gyászolnakot, lenyűgözhetett minket a Kék pelikan, adhatott gyomrost a KIX és... nos, hát volt egy Most vagy soha! is. 2025-ben két Oscar-díjas rendező is új filmmel érkezett, Deák Kristóf az Egykutyát, Nemes László pedig Az árvát hozta el nekünk, de ebben az évben olyan megosztó kuriózumok is készültek, mind a Sárkányok Kabul felett, mely Dyga Zsombor és Horvát Áron háborús akciófilmje volt. Mindezek azt eredményezték, hogy az NFI adatai szerint történelmi rekordok dőltek meg a magyar film kapcsán, 1 milliós nézőszámokról és 2 milliárdos bevételekről adtak hírt.
És úgy néz ki, 2026-ban sincs lassítás. Februárban nagyot ment az Itt érzem magam otthon, és amúgy jelen állás szerint idén is nagyjából 25 magyar film kerül a hazai mozik vásznaira, és ennek ötöde - ezért mondjuk, hogy az október igazi magyar filmünnep - ebben a hónapban. Azt aligha kell megemlítenünk, hogy természetesen az idén negyed évszázados nagyszerű Moszkva teret is el lehet csípni, ha olyan csalamádés hamburgerre vágynánk, ami nem eszi meg az agyunkat, de az e havi premierek közül is bátran ajánlhatunk többet is nektek.
Földszint
Reisz Gábort aligha kell bemutatni a hazai filmrajongóknak. Ahogy Bulgakov vagy Gabriel Garcia Marquez mágikus realizmusát a magyar irodalomba Lázár Ervin könnyedebben, Krasznahorkai László pedig egészen sötét módon ültette át, úgy itthon a mozivászonra ugyanezt az egyik legjobb módon Reisz Gábor adaptálta. A reiszgáborizmus egy humorral teli, helyenként színes-szagos realista rögvalóság mozgóképes adaptációja lett, egy stílusirányzat, melyet a rendező teremtett és immáron négy nagyjátékfilm óta tökéletes arányérzékkel és következetességgel alkalmazza igen változatos, generációs társadalmi problémák feldolgozása kapcsán.
Az összetevők változnak, a végeredménnyel viszont mindig elégedettek lehetünk. A 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a 2018-es Rossz versek párkapcsolati problémákkal és a fiatal felnőttkor kálváriájával foglalkozik, miközben szó szerint beleláthatunk a főszereplő képzeletébe varázslatos vágásokkal, Szomszédok omázzsal és olyan tragikomikus pillanatokkal, mint amikor egy karakter azon bosszankodik, hogy kétszer fizette be a KATA-t. A Magyarázat mindenre ehhez képest realisztikusabb történet volt, kevésbé élt a mozgóképes tech-mágia eszközeivel, viszont 2023-ban tökéletesen fogta meg a (második?) rendszerváltás előtti Magyarország közhangulatát.
És most megérkezett a Földszint, mely tematikájában inkább Reisz előző filmjéhez áll közelebb, megvalósítás szempontjából viszont örömmel konstatálhatjuk, hogy a rendező első filmjeihez is visszatér kicsit. A történet szerint Kristóf (Tompa Ádám) egy egyszervolt festőművészből lett bürokrata, aki a szinte közhelyes budapesti társasházi lakásában épp aznap talál egy hatalmas penészfoltot, amikor megtudja párjától (Józsa Bettina), hogy apa lesz. Kristóf ekkor úgy dönt, egyetlen nap alatt próbálja megoldani a kialakult válsághelyzetet, mely során szimbolikusan a világot, vagy akár Dante poklát jelképező lépcsőház szintjeivel és a ház társadalmi reprezentációkként funkcionáló lakóival kell megküzdenie. A legfelső emeleten élő közös képviselő (Crespo Rodrigo), egyszersmind kiskirály talán túlságosan direkt módon is az országok tetején pöffeszkedő vezetők metaforája, melyből adódik a kérdés, mennyiben lenne más, ha a Földszintet nem a jelenlegi politikai környezetben nézhetnénk.
2026 őszén a film ugyan kordokumentum, de egyelőre inkább egy izgalmas kikacsintás és nem egy fájdalmas sóhaj, mint mondjuk megjelenéskor a Magyarázat mindenre volt. Mindez, talán a helyenként túlzó didaktikusságát leszámítva, természetesen nem róható fel az új Reisz filmnek. A szimbólumrendszer működik, az allegória a karakterek szintjén és a filmen túlmutató metaüzenetként is működik. A tenyérbemászó közös képviselőt, aki sokszor egyértelműen elviszi a show-t, szívből meg tudjuk vetni, a tudálékos szomszéd kellőképpen bosszant, miközben a társadalom perifériájára szoruló kisemberrel őszintén tudunk empatizálni. Hiszen bizonyosan mindenkinek megvan a maga története arról, hogyan kellett volna hurráoptimistaként tapsolnia valami számára drága szükségtelenségnek, épp, mint egy földszinti lakónak a lift beszereléséhez.
A Földszint kapcsán időnként érezni kis meglassulást, talán az eddigi Reisz filmekhez képest is túlságosan bezárt környezet miatt, de végig fenntartja a figyelmet, a penész eredete iránti nyomozás helyenként kifejezetten izgalmas, az igényes burleszkbe hajló tetőponti (és tetőtéri) üldözési jelenet pedig annyira szórakoztató, amennyire csak egy ennyire kisköltségvetésű alkotás esetén lehetséges.
A film a 83. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált még nyáron, október elsejétől pedig már mi is megnézhetjük a hazai mozikban.
Mommy Blue
Ha a Földszint a mágikus realizmus, a Mommy Blue a tündérmesétől mentes keserédes rögvalóság. Mayer Bernadette első nagyjátékfilmje egy olyan alkotás, amivel a legtöbb rendező szeretne büszkélkedni. Egy csendes szerzői film, melynek szavai és mondatai halkak, mégis világot betöltően visszhangozhatnak mindannyiunk gondolatai között.
Krisztina (Für Anikó) egy cukorbetegség szövődményeként látáscsökkenéssel, majd teljes vaksággal küzdő, korábban szívvel-lélekkel tanító művészettörténész, akinek új élethelyzetében egyetlen támasza Máté (Vilmányi Benett), az éppen újdonsült apává váló fia. Ugyan kettejük játékához kiválóan asszisztál Máté felesége, az animációs filmekkel foglalkozó Eszter (Waskovics Andrea), Krisztina anyja (Hámori Ildikó) és egy újdonsült szoros ismerős (Znamenák István), mégis az ő kapcsolatuk az, ami meghatározza, és nem is akárhogy, a Mommy Blue-t. Legyen szó csak a mindkettőjük életét egyre jobban felforgató helyzet bonyodalmáról, az őszintén boldog pillanatokról vagy a szívszaggató drámáról, a Für és Vilmányi páros a lelkük teljes tartalmát öntik a vászonra, mely miatt a film az első pillanattól az utolsóig kisebbfajta mozgóképes csoda. Könnyfakasztó, de nem tolakodó módon, humoros, de nem közhelyesen.
A vak anya és a helyette látó fia múzeumi látogatása során épp úgy csordulnak ki a könnyeink, mint amikor Krisztina dühében képtelen megütni a fiát, aki, hogy ebben is segítse az anyját, egy lépést tesz előre a szimbolikus szülői arculcsapásért. A vakság nem csak egy ötlet, hanem szereplője a Mommy Blue-nak, leginkább talán akkor érezzük ezt, amikor két látó és két vak ember ül a családi asztal körül, és az ebéd közben így az egyszerre két szinten is zajló metakommunikáció egyszerre megható és kifejezetten vicces is.
A Mommy Blue viszont nem a felszín miatt annyira könnyen empatizálható bárki számára. Az újdonsült apa, aki hirtelen saját gyermeke mellett anyjának apjává is válik, egy olyan ember, akit a kegyetlen világ egy nem kívánt szerepbe kényszerített. Az ezzel járó küzdelem pedig sajnos mindannyiunknak ismerős lehet.
A filmet október 8-ától nézhetjük a mozikban, és őszintén azt gondoljuk, érdemes is ezt megtenni.
Extázis Uncut
Bongor az utóbbi évek hazai rapzenéjének kimagasló alakja. Pályája minden egyes kiadott dalával egyenletes ível felfelé, egy látszólag hatalmas teherbírással rendelkező szorgalmas művész. Az önkifejező zsenije mögött viszont elkerülhetetlennek látszott, hogy kiderüljön, bőven van mivel megküzdenie. Erre reflektor először 2025 őszén irányult, amikor Bongor kiadta harmadik stúdióalbumát, az Extázis című high concept nagylemezét. Már ez is egy zenei anyaghoz mérten "filmszerűen" szerkesztett anyag volt, melyet egyben meghallgatva pszichoterápiás ülések momentumaival keretezve ismerhettük meg Bongor alkoholfüggőségéig és az onnan elfelé vezető útját. Őszintén hallhattunk az előadó belső démonairól, szorongásairól, apjával való kapcsolatáról vagy épp párjával, ma már gyermeke anyjával, Cserihannával való, az alkohol okozta konfliktusairól. Bongor azóta megannyi klubkoncerten és már egy Budapest Parkot megtöltő eseményen is túl van, azóta is nehéz szomorkás felhangok nélkül meghallgatni a Hol voltál? című dalt, meghatottság nélkül átélni az Apát vagy épp elégedett mosoly nélkül énekelni a Hála sorait. Bongor pedig mindannyiunk szerencséjére úgy döntött, egy maradandó vizuális élmény is szükséges saját traumafeldolgozásához.
Polgári nevén Berta Csongor ugyanis, nincs mit szépíteni, alkoholista. Most is. Nem iszik alkoholt a film forgatása idején már több, mint 300 napja, de attól még beteg. Függő. A mindennapi tüskéjét elfogyasztó, a kocsmát második (vagy időnként első) otthonának tekintő "pistabácsiktól" csak (és azért ez egy hatalmas "csak") annyiban különbözik, hogy felismerte a függőségét, megszemélyesítette azt, és bátran szembefordult vele. A csatája tart, és bár neki áll a zászló, tudja, bármikor fordulhat a széljárás. Bongor küzdelme során pedig mindannyiunk örömére és nem mellesleg tanulságára eszközként használja az Extázis Uncutot is.
A félig dokumentarista, félig fikciós, félig videóklipszerű film során láthatóan a matek nem jön ki, az élmény viszont mind az előadó és az album rajongójának, mind a zenés filmeket kedvelő mozinézőnek, mind pedig az alkoholizmusban valamiféle módon érintett embernek garantálható. A zenék természetesen adottak voltak, egyetlen szám sem vesztett az egy évvel ezelőtti megjelenése óta az erejéből, vizuális eszközeivel viszont a film határozottan egy következő szintre emelte őket. A függőség átélhetőbb, Bongor pedig a személyes történetei miatt minden eddiginél szimpatikusabbá válik, pedig eddig is kedveltük.
Ha nem lenne mindez elég, mellékszerepekben feltűnik a filmben többek között Thuróczy Szabolcs, Znamenák István, a terapeuta szerepében Hámori Gabriella, de a rajongókat megörvendezteti természetesen Cserihanna és Sisi is. Az Extázis Uncut annyira tele van kedvességgel, őszinteséggel, és Bongor olyan csupaszív módon meséli el a történetét, hogy még a valószínűleg extrém rövid forgatási idő okozta botlásokat is képesek vagyunk megbocsátani. Ilyenek például a Fenevad megjelenítésének sutasága vagy épp az, hogy ugyan tudjuk, Zacher Gábort mindenki szereti, annyira megszokottá vált a témában, hogy Bongor személyes történetének szerintünk egyszerűen nem volt rá szüksége.
Az Extázis Uncut október 8-ától nézhető a mozikban.
Az örökség
Az október pedig magyar filmes szempontból még mindig messze nem ért véget, sőt, egy tradicionális zsánerfilm is befut a végére, ugyanis a leginkább kiváló drámaíróként jegyzett Tasnádi István filmje, Az örökség, a thrillerek rajongóinak lehet igazi csemege. Tasnádinak a műfaj természetesen nem ismeretlen terep, hiszen tévés vonalon a Terápia mellett az Aranyélet vezető írója is volt.
Az örökségben, hasonlóan Deák Kristóf 2022-es filmjéhez Az unokához, az idős emberek ellen elkövetett csalások állnak a középpontban. Papusról (Mucsi Zoltán) ugyanis fiai (Lengyel Tamás és Molnár Áron) számára kiderül, hogy egy fiatal lányra (Staub Viktória) költi a megtakarítását. A kérdőre vonások és értetlenkedések közepette pedig egy izgalmas thriller bontakozik ki a néző szeme előtt. És Az örökség nagyjából olyan lett, mint amilyen egy alapvetően színházas alkotótól ebben a felállásban elvárható.
Feszült, fordulatos, nagyrészt egyhelyszínes kamaradráma, melyet a főszereplők visznek el a hátukon, de kicsit túl van erőltetve a humor, mint a színházban, hogy a zsöllye utolsó sorából is jól látszódjon. Nehéz rá haragudni, mert alapvetően egy egyenesvonalú, egyenletes mozgást végző zsánerfilmről van szó. Bár a fordulatok és jellemváltozások időnként látszólag légbőlkapottak, az alapfelvetés sajnos annyira a mindennapok részévé vált mára, hogy meg lehet bocsátani mindent, amin felhúznánk a szemöldökünket. Ezekkel az eszközökkel csak a szomorú valóságot próbálták az alkotók feldobni - bár a végére úgy, hogy a vásznon kibontakozó őrületben látszólag nem csak papus, de az egész stáb gyógyszere elgurult. Staub Viktóriát pedig könyörgünk, foglalkoztassák bátrabban a filmesek!
Az örökség október 22-én kerül széles körben is a mozikba, de elővetítéseken már elcsíphető.
Október a magyar film hónapja. Pont.
Ez volt tehát az a négy magyar film, amit őszintén tudunk ajánlani az októberi mozis felhozatalból. A hazai alkotások szempontjából viszont az év még messze nem ért véget. Többek között az első film rajongóinak jön novemberben a Hogyan tudnék élni nélküled 2., érkezik a mozikba Hartung Attila izgalmasnak ígérkező thrillere A pokol élővilága, és láthatjuk a bár francia színekben mozikba kerülő, de mégiscsak Nemes László-rendezést, a Moulint is. Decemberben pedig még magyar karácsonyi filmet is kapunk, ekkor ugyanis Herendi Gábor próbálja majd megmutatni, hogy készülhetnek még ebben a speciális, soha máskor nem értékelhető ünnepi zsánerben is remek darabok - reméljük, a Karácsonyra megjövök legalább kategóriájában lesz olyan jó, mint néhány éve a Nagykarácsony volt. Mi nagyon szurkolunk neki is!
