Coraline. ParaNorman. Kubo és a varázshúrok. A Laika filmstúdió munkái érzelmek egész tárházát zúdítják az emberre. Egyrészt nem hiszed el, amit látsz - pontosabban nem hiszed el, hogy annak, amit látsz, a túlnyomó részét kézzel csinálták. A hitetlenkedést a rácsodálkozás követi, majd, ami a legfontosabb, az immerzió, annak is igen intenzív érzése, a Laika filmjei ugyanis nem csupán tálalásukkal, de tartalmukkal is benyelnek. Végül pedig, amikor a varázslat véget ér, jön az enerváltság és egy kis szégyenérzet is, mikor szembesülsz azzal, hogy a valóság mennyivel szürkébb, mennyivel üresebb, mint az a világ, amiben az imént lubickoltál, te pedig mennyire kevés vagy ahhoz, hogy ilyet vagy akár megközelítően is hasonlót varázsolj.
Eme sorok írója sokszorosan is megélte ezeket az érzéseket a stúdió eddigi legambiciózusabb filmje, a Wildwood: A tiltott vadon megtekintése során.
A Wildwood Colin Meloy azonos című fantasy regényének feldolgozása. Travis Knight, a Laika stúdió feje és a későbbi filmváltozat rendezője már a 2011-es megjelenés előtt felfigyelt a regényre, nem kis mértékben azért, mert a szülővárosa, Portland melletti erdőkben játszódott. Nagyobb mértékben azért, mert a gazdagon illusztrált regény csordultig volt olyan fantáziával, ami a mozgóképes médium után kiáltott. Mivel Meloy csak animált formában tudta elképzelni a Wildwood filmre vitelét, ezért kapóra jött neki a Laika érdeklődése, amely akkoriban már túl volt első, stop-motion animációs filmjük, a Coraline és a titkos ajtó bemutatóján.
15 évet kellett várni, mire ez a film elkészült. Anno Knight is érezte, hogy még nem áll rendelkezésére az a technológiai felkészültség és gyakorlat, ami egy ilyen monumentális történet megvalósításához kell. Utána pedig azzal szembesültek, hogy eme monumentális történetnek a megvalósítása piszkosul időigényes feladat - főleg ha az ember stop-motion animációban gondolkodik.
Maga Knight is azt nyilatkozta mosolyogva, hogy a stop-motion technológia a legrosszabb, amivel filmet készíthet az ember.
Ez a filmes technika ugyanis megépített helyszíneket és bábokat használ, melyekről az elhelyezést követően fényképeket készítenek, aztán apró mozdulatot eszközölnek rajtuk - legyen szó mimikáról vagy tényleges mozgásról -, hogy utána újra lefényképezzék és újra és újra és újra… A fényképek egymást követő lejátszása pedig azt az érzetet kelti, mintha ezek a bábok mozognának. Egy másodpercnyi film 24 ilyen képkockából áll, 1 percnyi film 1440-ből, 90 percnyi film pedig 129 600-ból. A Wildwood 132 perc hosszú - majd ti kimatekozzátok.
Messze ez a legmasszívabb stop-motion film, ami valaha forgott. Öt éven át készült, ötvennél is több fontos karaktert mozgat 120-nál is több helyszínen, amiket méretarányosan és elképesztő aprólékossággal dolgoztak ki. A legutolsó faforgácsig minden helyszínt megalkottak, a ruhákat méretre szabták, a karaktereknek pedig 3D-s printerek segítségével 142 000 különböző arckifejezést gyártottak le, melyeket a képkockák között cserélgettek attól függően, hogy megannyi érzelem vagy beszédképzés közül épp mit akartak átadni.
Elnézést, tudjuk, már rég arról kéne beszélnünk, miről szól ez a film és miért olyan lélegzetelállító élmény, de már azt is döbbenetes, ahogy megalkották. A báboknak még izmokat is építettek, melyek mozogtak a mesterséges bőrük alatt, sőt, a figurákat még egy úgynevezett "jetpackkel" is ellátták, melyeket újra meg újra felfújták és leeresztették kis szakaszokban, hogy a légzést imitálják velük.
Belegondolni és borzalmas és borzongató, mi munka volt ebben a filmben. Különösen fontos vállalás ez egy olyan korban, amiben a mesterséges intelligencia már olyan szintre fejlődött, hogy sokak szemében nem az szentségtörés, hogy az mások fáradságos munkáját helyettesíti gombnyomásra, hanem az hülyeség, hogy egy ilyen eszköz mellett is képesek egyesek órákat, heteket beleölni egy feladatba.
És megérte? Nem is kérdés. A Wildwood az év eddigi legizgalmasabb moziélményét kínálja.
Története egyszerre univerzális, könnyed, kalandos, kreatív és érett; az a típusú ritkaság, ami legalább annyira magával tudja ragadni a 9 évest, mint a 99 évest. Emlékeztet kicsit a Fantasztikus labirintusra, árnyaltságában viszont már-már hozza A vadon hercegnője című Miyazaki-klasszikus nehezen felérhető szintjét.
A Wildwood főszereplője Prue McKeel, a Portlandben élő tinédzser, aki szülei tiltása ellenére magával viszi csecsemőkorú öccsét a városba, ahol aztán egy csapat varjú elragadja magával a kisdedet. Prue alapvetően magának való lány, de ha a kisöccséről van szó, akkor érte hajlandó tűzbe menni. Mentőakciójára akaratlanul is elkíséri Curtis, a bátortalan, kicsit ügyefogyott kocka, hogy aztán a Portland melletti (majdnem) áthatolhatatlan erdőbe behatolva egy olyan fantáziavilágban találják magukat, ahol emberszerű állatok, vérszomjas banditák és gerinctelen bürokraták élnek, és épp egy olyan fegyveres konfliktusra készülnek, melynek végül Prue is kulcsfigurája lesz.
Jóllehet, "a kívülálló megmenti a világot" történetet már számtalan alkalommal feldolgozták, de a Wildwoodnak nem is elsősorban a cselekménye az, ami felejthetetlen élménnyé teszi azt, hanem hogy majd minden percére jut valami váratlan, valami szédületes, valami magával ragadó. Valami, amitől tátva marad a szád. És legyen szó ravasz papírtologató hivatalnokokról, huszároknak öltözött prérifarkasokról, barbárokra emlékeztető harcosokról vagy egymással viaskodó madárseregekről, ebben a világban mindennek és mindenkinek van helye, mert olyan mágia szövi át - a filmet és az erdőt egyaránt -, amelynek nem lehet nem megadni magunkat.
Ez a világépítés ugyanakkor nem öncélú, nem csak arra szolgál, hogy elvessz benne, hanem egy olyan sodró lendületű kalandnak ad helyet, amiben mindenki megkapja a maga szerepét és indítékát. És ugyan számos típusfigurát is mozgat, azért a fontosabb szereplők árnyaltabbak annál, hogy csak úgy feltegyük őket ilyen-olyan polcokra. Prue a film 130 perce alatt megtanulja, mit jelent a felelősség és a megbocsájtás, Curtis, aki másként kívülálló, mint ő, kvázi férfivá cseperedik, de mindnyájuk közül talán a konfliktusban óriási szerepet vállaló özvegy királyné emelkedik ki a legjobban, akit a tragikus története könyörtelen, de bizonyos szinten mégis érthető tettekre ösztönöz. Olyan antihős ő, akit egy szuperhős-univerzumban felbukkanva valószínűleg még évtizedek múlva is emlegetnénk. Remélhetőleg itt is így teszünk majd.
A film pedig nem riad vissza attól, hogy érzékletesen bemutassa, mit jelent a veszteség és a gyász. Nem degradálja nézőit, nem csapja be őket azzal, hogy elhitesse velük, hogy idővel minden mindenkinek jóra fordul, mert nem így van, és nem is baj, ha a fiatalabb nézők is megértik, hogy a dolgok végesek, főleg ha nem értékeljük őket. Megrémülni nem kell, a mélyebb gondolatokat a film szellemes (és szerencsére messze nem debil) pillanatokkal ellensúlyozza.
Jó, ha fel kéne róni valamit a Wildwoodnak, ha lennénk annyira arrogánsak, hogy egy ilyen vállalkozásban hibát keressünk, az az, hogy minden próbálkozása ellenére egy kicsit azért csak elveszik a saját világában, azaz a rengeteg felvonultatott szereplő közül néhány elsikkad a történetmesélés során. De ne aggódjatok, ha lanyhulna is a figyelem, a film utolsó negyede olyan lehengerlő képsorokat kínál, amivel nehéz lesz versenyezni - animációs és élőszereplős téren egyaránt.
A verdikt
Mit gondoltok, ha egy kritikában minimum öt szó azzal kezdődik, hogy "leg", akkor bárkit is meg kell, hogy lepjen az, hogy a végén olyat merünk mondani, hogy a Wildwood az év (eddigi) legjobb filmje? Mert amúgy az, egy olyan filmélmény, amit szinte fáj otthagyni, amiről azt akarnád, hogy soha ne legyen vége. Szerencsére pazar megvalósításának, elragadó figuráinak és történetének mélységei miatt sokáig veled is marad.
A Wildwood - A tiltott vadon 2026. október 29-től látható a magyar mozikban magyar szinkronnal és felirattal.
