Vízió több mint egy évtizede része a Marvel Moziverzumnak, de eddig meglehetősen kevés történet szólt ténylegesen róla. Az Ultron korában ugyebár megszületett, a következő filmekben beleszeretett Wandába, majd a Végtelen háborúban néhány perc alatt kétszer is meg kellett halnia. A WandaVízió, vagyis az MCU első tévésorozata már sokkal többet kezdett vele, ugyanakkor ott alapvetően még mindig Wanda gyásza állt a középpontban. A fináléban aztán az újjáépített, fehér változata visszakapta régi emlékeit, és huss, elrepült. A Marvel pedig jó darabig ránk hagyta, hogy találgassunk, mégis mi a fenét kezdett magával ezek után.
A VízióKüldetés sorozat most ezt a történetet folytatta, és közben a WandaVízióval, illetve a Mindvégig Agathával tulajdonképpen egy trilógiává állt össze. A három sorozatot a széthullott család, a veszteségek és az ezekkel együtt élni próbáló szereplők kötötték össze, miközben mindegyik másfelől közelített ugyanahhoz a történethez. Wanda után Agatha és Billy került előtérbe, most pedig Vízió és a család másik fiúgyermeke következett. Terry Matalas sorozata ráadásul kellően furcsa lett ahhoz, hogy méltó helye legyen az előzményei mellett, még ha időnként bele is gabalyodott a saját ötleteibe.
Bár a VízióKüldetés még csak most startolt el a Disney+-on, mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a Disney-nek hála az egész évadot megnézhettük, így egy teljes kritikát tudunk nektek szállítani, természetesen spoilermentesen.
Az emlék még kevés
A kiindulópont kifejezetten hálás. Vízió emlékszik a korábbi életére, de az ahhoz tartozó érzések már hiányoznak belőle. Tudja, kit szeretett, mi történt vele, és kiket veszített el, csakhogy mindez nagyjából annyira személyes számára, mintha valaki más életéről olvasna egy különösen részletes beszámolót. A WandaVízió végén előkerült Thészeusz hajójának dilemmája így nagyon is gyakorlati problémává válik: hogyan lehetne folytatni egy életet, amelyet nem érez a sajátjának? Ha nem lenne meg, mi a jó franc az a Thészeusz hajója, gyorsan elmagyarázom. Ez egy klasszikus filozófiai gondolatkísérlet, amely az önazonosság kérdését vizsgálja, egészen pontosan azt, vajon egy tárgy ugyanaz marad-e, ha az őt alkotó összes alkatrészét egyenként kicserélik az idő múlásával.
Nos, Vízió ezzel a bizonytalansággal a szintetikus kobakjában húzza meg magát Edinburgh-ban, ahol egy kocsmában dolgozik, és igyekszik elkerülni a feltűnést. A nyugalom persze addig tart, amíg fel nem bukkan két figura: az őt üldöző fejvadász, Paladin, illetve Thomas, aki azt állítja magáról, hogy ő Tommy, Vízió és Wanda fia. Az alaphelyzetből egyszerre rögtön két irányba is elindul a sztori. Az egyik nyilván maga a menekülés, a másik pedig egy kényelmetlen apa-fiú ismerkedés. Víziónak úgy kellene felelősséget vállalnia valaki másért, konkrétan a fiáért, hogy még önmagát sem érti igazán.
Paul Bettany remekül érezte, mennyire kell idegenné tennie ezt az ismerős figurát. Megmarad karakterében a választékos beszéd, az udvariasság és a sajátos humor, de hiányzik mögülük az a melegség, amely korábban annyira szerethetővé tette Víziót. A színész apró reakciókkal érzékelteti ezt a távolságot, és arra is van lehetősége, hogy megmutassa a karakter ridegebb oldalát. Kifejezetten jót tesz a sorozatnak, hogy az új Vízióval szemben időnként nekünk, nézőknek is újra kell építenünk a bizalmat.
Furcsa, fejbéli társaság
A VízióKüldetés egyik legjobb húzása az, ahogyan megmutatja főhőse belső világát. Vízió egy egész házat rendez be az elméjében, ahol a korábbi Marvel-filmekből ismert mesterséges intelligenciák emberi alakban élnek együtt. Az egykori segédprogramok saját feladatokkal, szokásokkal és egymástól jól elkülönülő személyiséggel működnek, a közös jeleneteikből pedig meglepően szórakoztató családi komédia kerekedik.
James D'Arcy J.A.R.V.I.S.-a hozza a kifogástalan modorú komornyikot, Orla Brady F.R.I.D.A.Y.-e az óvatosabb, aggodalmaskodóbb társasági tagot, Emily Hampshire E.D.I.T.H.-je pedig a féktelen lelkesedést. Ez utóbbi különösen sok jelenetet tesz emlékezetessé, a vidámsága és a fegyverrendszerekhez fűződő kapcsolata együtt már önmagában elég bizarr párosítás. A két szerelő, D.U.M.-E és U tovább erősíti ennek a kissé bolond háztartásnak a hangulatát. Jó volt látni, hogy az alkotók ennyire eltérő karaktereket tudtak kibontani olyan figurákból, amelyekre korábban többnyire egy-egy hangként vagy gyakorlatikag ügyetlen robotkarként emlékeztünk.
Ez a vizuális nyelvezet azért működik ilyen jól, mert az informatikai folyamatokat is átfordítja érthető, eljátszható helyzetekre. Egy hozzáférési korlátozásnak vagy a rendszer feletti irányításért folyó vitának ebben a házban tényleg helye van. Ráadásul az AI-ok hamar túlnőnek a nekik kiosztott feladatokon. Lehet szeretni a különcségeiket, bosszankodni rajtuk, és érdekelni kezdi az ember, mi történik velük. Enélkül az egész könnyen megmaradhatott volna egy látványos, de gyorsan kifulladó ötletnek, de szerencsére nem így lett.
Vizuálisan is ezekben a részekben talál leginkább magára a sorozat. A gondosan berendezett, otthonosnak szánt terek és az ezekbe beszivárgó furcsaságok helyenként nagyon szépen idézik meg a WandaVíziót. Ott Wanda a tévés családi idillben keres menedéket, itt Vízió hoz létre egy belátható, elvileg irányítható belső világot, amely szándékosan hordozza magában az AI által gyártott grafikák sajátosságait. A képek összekötik a két sorozatot, miközben az új széria szabadon játszhat a saját szabályaival. Ezekben a jelenetekben van meg igazán az a kreativitás, amely miatt annak idején annyira izgalmasnak tűnt, hogy a Marvel televízióban is kísérletezni kezdett.
Az apádat nem választhatod meg
A ház legproblémásabb lakója természetesen Ultron, James Spader visszatéréséért pedig különösen hálásak lehetünk. Az Ultron kora annak idején csak töredékét használta ki annak, ami ebben a karakterben és a színészében benne volt. Most végre jut idő a sértettségére, a hiúságára, és arra a kellemetlen tulajdonságára is, hogy olykor nagyon meggyőzően tud érvelni. Spader mindehhez a saját arcát is adja, és láthatóan lubickol az ezzel együtt járó lehetőségben. Egy hangsúllyal is gond nélkül eléri, hogy nevessünk rajta, a következővel pedig emlékeztet rá, miért volna óriási hiba megbízni benne.
Ultron és Vízió viszonya már a 2015-ös filmben is többet ígért egy egyszerű hős-gonosz szembenállásnál. Ultron ugyebár részt vett Vízió megalkotásában, így apaként tekint magára, ehhez pedig rögtön hozzácsapja az igényt is, hogy beleszólhasson "fia" életébe. A sorozat ebből a felállásból hozza ki talán a legtöbbet. Ultron egyszerre vágyik elismerésre és akarja irányítani Víziót, aki közben pontosan tudja, milyen következményekkel járhat, ha enged neki. A ragaszkodás és a manipuláció annyira összekeveredik közöttük, hogy sokszor egy kedvesnek szánt mondatban is ott bujkál valami fenyegető.
És éppen ettől lesz érdekes Thomas megjelenése. Vízió egyszerre kerül a fiú és az apa helyzetébe, az egyik kapcsolatában szabadulni próbál a rá erőltetett elvárásoktól, a másikban neki kellene biztos pontot jelentenie. A sorozat szépen végigviszi a párhuzamot, hogy miközben valaki felismeri saját apja hibáit, attól még egyáltalán nem tudja ösztönösen, hogyan lehetne jobb szülő nála. Víziónak ráadásul az is gondot okoz, hogy egyáltalán mit jelent számára ez az apaság.
Ruaridh Mollica Thomasában közben elég düh, bizonytalanság és szeretetéhség van ahhoz, hogy ez a kapcsolat ténylegesen működjön. A fiú olykor idegesítően viselkedik, de érthető marad az, hogy miért kapaszkodik ennyire egy család lehetőségébe. Bettanyval különösen jók azokban a jelenetekben, amikor teljesen eltérően közelítenek ugyanahhoz a problémához. Vízió magyarázatot keres, Thomas pedig azt szeretné érezni, hogy végre számít valakinek. Itt a sok különös eredettörténet mögött nagyon egyszerű és ismerős emberi igények jelennek meg. Az, hogy valaki létrehozott egy másik lényt, még semmit sem mond arról, képes-e gondoskodni róla.
A Marvel múltjában még akadt meglepetés
Ebben a közegben kap helyet T'Nia Miller Jocastája is, akiről tényleg érdemes minél kevesebbet mesélni. Annyit viszont nyugodtan el lehet mondani, hogy az alkotók ötletes, a képregényektől eltérő hátteret adtak neki, és ezzel a régi olvasók számára is érdekessé tették a megismerését. Miller a fenyegető jelenlét mellé fokozatosan sebezhetőséget is társít, így Jocasta indítékai legalább annyira fontossá válnak, mint az, hogy mire képes. Kifejezetten jót tesz a történetnek, hogy újabb önálló személyiséggel és saját sérelmekkel rendelkező szintezoid csatlakozik ehhez a társasághoz.
A képregényes kapcsolódások pedig meglepően messzire vezetnek. Bizonyos történetszálak egészen a képregényes aranykorig, a Marvel legkorábbi gyökereiig nyúlnak vissza. Nevekkel és konkrét megfeleltetésekkel itt kár lenne elrontani a felfedezés örömét, de régi képregényrajongóként különösen jólesett ez a figyelem az alkotók részéről. Ráadásul a felidézett múlt segít tágabb összefüggésbe helyezni a sorozat mesterséges lényeit is, mivel a történetük jóval régebbre vezet annál, mint amit az utóbbi Bosszúállók-filmek alapján gondolhatnánk.
Tony Stark öröksége is a helyére kerül. Az itt szereplő intelligenciák életét alapvetően meghatározzák a létrehozásuk körülményei és a feladatok, amelyeket rájuk bíztak. Vízió családi problémái ezen keresztül egy nagyobb kérdéshez kapcsolódnak: mennyi felelőssége marad az alkotónak azért, amit a teremtményeivel tett? A sorozat ebből a személyes oldalból tudja a legtöbbet kihozni. Sokkal érdekesebb figyelni, hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a lények, mint általánosságban hallgatni arról, mitől válhat emberivé egy gép.
Néha túl sok mindent akart elmesélni
A VízióKüldetés legnagyobb hibája az, hogy mindehhez még jó néhány külön történetet is hozzá akar csapni. Nyolc részben kellett helyet találni az üldözésnek, az új ellenfeleknek, az eredettörténeteknek és a családi konfliktusoknak, és ez időnként már érezhetően soknak bizonyult. Az évad második felében a csavarok és magyarázatok néha éppen azoktól a csendesebb jelenetektől veszik el az időt, amelyekben a szereplők igazán közel kerülhetnének hozzánk.
Todd Stashwick Paladinja például szórakoztató figura lett, de a fejvadászos szál ritkán olyan izgalmas, mint ami Vízió és Ultron között történik. Az akció elvégzi a feladatát, a sorozat viszont ezekben a hagyományosabb helyzetekben könnyebben belesimul az MCU megszokott világába. Amikor visszatérünk a furcsa háztartáshoz vagy a kényelmetlen családi beszélgetésekhez, rögtön érződik, mennyivel több saját ötlete van az alkotóknak ezen a területen.
Az előzmények ismerete pedig erősen ajánlott. A WandaVízió és a Mindvégig Agatha nélkül már a családi viszonyok kibogozása is komoly feladat lehet, és az újabb magyarázatok sem mindig könnyítik meg a néző dolgát. Aki régebben kiszállt ebből az univerzumból, annak ez aligha lesz a legkényelmesebb visszatérési pont. A következetes építkezésnek itt tehát ára van, még ha a kapcsolódások többsége valóban hozzá is ad a szereplőkhöz.
A verdikt
Minden hiányossága ellenére bőven szerettem annyira a VízióKüldetést, hogy megbocsássam a túlzsúfoltabb részeit. A WandaVízió eredetiségét nem érte utol, viszont Bettany végre kapott egy olyan saját történetet, amely több oldalról is megmutatja ezt a figurát, Spader pedig bebizonyította, mennyi lehetőség maradt még Ultronban. A trilógia harmadik darabja akkor talál igazán célba, amikor hagyja, hogy ezek a sokszor egészen emberien elrontott kapcsolatok vezessék a történetet. Víziónak már rég kijárt ez a figyelem, és a végeredmény alapján kár volt ilyen sokáig várni vele.
A VízióKüldetés első két része már elérhető a Disney+-on, a követhező hetekben dupla epizódok érkeznek, a hetedik és nyolcadik részt viszont már egy hét eltolással kapjuk meg.
