1820-ban találták meg a valaha volt első Spinosaurus leletet: egy fogat, melyről akkoriban azt gondolták, hogy egy krokodilhoz tartozott eredetileg. Közel egy évszázaddal később viszont újabb felfedezések születtek, melyek révén sikerült beazonosítani, hogy bizony egy dinoszauruszról van szó. Egy igencsak különös lényről ráadásul, mely hatalmas hátvitorlával rendelkezett, az állkapocs és a fogazata alapján pedig egyértelműen ragadozóként azonosították. Csontváza viszont nagyon hiányos volt, így csak tippelni lehetett, hogy pontosan hogyan nézhetett ki ez a hatalmas állat. Sokáig gyakorlatilag egy tarajos T-rexként ábrázolták, míg a későbbi felfedezések során teste súlyközéppontja fokozatosan egyre előrébb került, így alakult ki a kilencvenes évekre az az ábrázolás, melyet a Jurassic Park 3-ban láthattunk.
Azóta viszont további leletek kerültek napvilágra, melyek nyomán az a kép kezdett kialakulni a tudósokban, hogy a Spinosaurus valójában nem két, hanem négy lábon járt, lábujjai között úszóhártya feszült, és elsősorban a vízben élt. Az utóbbi időben szinte évről évre megváltozik a tudomány álláspontja azzal kapcsolatban, hogy mégis mi a fészkes fene lehetett a Spinosaurus. A jelenleg elfogadottnak tekinthető álláspont szerint jellemzően négy lábon közlekedett, de képes volt két lábára is felállni, kétéltű volt, hátvitorlája pedig egészen a farkáig tartott, amolyan gőtés megjelenést tulajdonítva neki. Egy viszont biztos: a Spinosaurus egy meglehetősen nagy népszerűségnek örvendő őslény, tudományos ábrázolása viszont hol eltér, hol közelít ahhoz a képhez, ami miatt a legtöbb spinorajongó, mint jómagam, eredetileg megszerettük. Ez gyakorlatilag ugyanígy elmondható magáról a Jurassic filmszériáról is.
Átalakuló ökoszisztéma
A nagy 2015-ös visszatérés a Jurassic World egészen jól sikerült, máig elismertebb film, mint az eredeti alkotás két folytatása, ám hamar kiderült, hogy a modern időkben sem sokkal könnyebb érdemleges második, vagy akár harmadik részt készíteni ebben a szériában. Az új trilógia színvonala hasonlóképpen esett, mint az eredeti filmeké, csak épp a kiindulópont nem volt olyan magasan. A 2018-as Bukott birodalom ráadásul egy egészen érdekes ponton ért véget: a dinók kiszabadultak, a belengetett végső konfliktus a trilógia zárására pedig az a kérdés lett volna, hogy vajon hogyan lehetnek képesek az emberek együtt élni az őshüllőkkel egy ökoszisztémában, illetve képesek-e egyáltalán. Erre a harmadik film, a Világuralom szinte teljesen megfeledkezett erről a kérdésről, behozott egy teljesen más bonyodalmat a sáskákkal, az eredeti kérdésre pedig csak a film legvégén tért vissza, igazából konklúzió nélkül, mondván, hát, majd csak megoldjuk valahogy.
A Jurassic World: Újjászületés ezzel szemben tagadhatatlanul foglalkozik a kérdéskörrel: megszünteti azt. A film elején kiderül ugyanis, hogy a dinók hosszútávon nem voltak képesek alkalmazkodni a Föld jelenlegi klímájához, és az egyenlítői övön kívül mindenhol máshol kihaltak. A kormányok be is tiltották az embereknek az ideutazást, aki meg már eleve itt él, az bizony így járt. Most abba inkább ne menjünk bele, hogy a valóságban milyen mértékű migrációs hullámot indítana el egy ekkora terület ilyen szintű izolációja, maradjunk inkább a dinóknál. A Rupert Friend által alakított Martin Krebs egy csapatot verbuvál, akiknek a feladata az lesz, hogy titokban bejussanak erre a területre és genetikai mintát szerezzenek három élő dinoszauruszból, egészen pontosan a legnagyobb vízi (Mosasaurus), szárazföldi (Titanosaurus) és repülő (Quetzalcoatlus) dinoszauruszoktól, hogy ezekből egy olyan szívgyógyszert lehessen létrehozni, mely akár két évtizeddel is meghosszabbíthatja az emberek várható élettartamát.
Fekete Özvegy és a soha nem volt Penge
A csapat legfontosabb tagjai Zora Bennett (Scarlett Johansson) és Duncan Kincaid (Mahershala Ali), akik a biztonságért felelnek, illetve dr. Henri Loomis (Jonathan Bailey), a dinoszaurusz szakértő. Van tehát egy pénzemberünk, aki bármit feláldozna a profit érdekében, két "katonánk" és egy agytrösztünk, akik között a csapatdinamika egyébként egészen jól működik. A pénzeszsák kivételével mind kifejezetten szerethetők, múltjukról épp csak annyit tudunk meg, aminek következtében együtt tudunk érezni velük és tudunk szurkolni nekik, az interakcióik pedig elég szórakoztatóak ahhoz, hogy ne unjuk el a filmet, amíg épp az embereket kell nézni és nem a gyíkocskákat.
Csak hogy véletlenül se gondolhassa azt a néző, hogy a film nem lesz túlzsúfolva karakterekkel, hozzájuk csapódik még egy család, akik hajótörést szenvednek és véletlenül kerülnek bele az események forgatagába. Amikor először tűntek fel a vásznon azonnal fogtam a fejem, mert az ilyen "egyszerű civilek belesodródnak valami olyanba, amibe nem kellene" történetszálak jellemzően csak az időhúzást és a cselekmény haladásának az akadályozását szokták szolgálni, itt viszont nem erről volt szó. A faterból, kislányból, nagylányból és a nagylány pasijából álló társaság csaknem ugyanolyan szórakoztató volt, mint a fő történetszál, a film néhány kifejezetten emlékezetes jelenete is hozzájuk köthető. Ráadásul olyan szempontból okos volt a forgatókönyv, hogy egy ponton különválasztotta őket Fekete Özvegyéktől, ezáltal nem hátráltatták a küldetés megvalósulását, hanem egy párhuzamos történetszálban követhettük őket, amint megpróbálnak eljutni az előzetesen megbeszélt kivonási pontra. A David Iacono által megformált Xavier szolgáltatja ráadásul a legtöbb poént is, mely elsőre kicsit erőltetettnek hatott, a végére viszont egészen kedvelhetővé vált a figura, és megszólalásai is egyre szellemesebbé váltak a film előrehaladtával (noha ebben minden bizonnyal nem mindenki fog egyetérteni).
Unalmasak a dinók?
Már a 2015-ös első Jurassic Worldben bejött az az eszement gondolat, hogy a közönségnek már nem elég érdekesek a "sima" dinoszauruszok, ezért mindenféle fajok közötti keresztezés, génmódosítás segítségével nagyobb, izgalmasabb, félelmetesebb lényeket kell előállítani. Mindez elég hihetetlenül hat, inkább csak kellett egy ok a filmnek arra, hogy valami félrecsússzon és megint jöjjön a futás meg a sikítás, másrészt meg azért, hogy az alkotók szabadjára engedhessék a fantáziájukat a különböző hibrid dinók megalkotásával (nem mintha eddig a tudományos pontosság egy annyira elsődleges szempont lett volna például a pulyka helyett nagyra nőtt strucc méretű Velociraptorokkal). Az eddigiek közül talán ez a film csavarja ezt a maxra, ugyanis a sziget, mely otthont a cselekmény oroszlánrészének, eredetileg egy kutatólabor volt, melyet az ehhez hasonló genetikai mutánsok kifejlesztésére használtak. Azokat pedig, amelyek nem lettek elég szépek, csak úgy ott hagyták. Mindez évekig zajlott, míg egy csintalan csokipapír miatt (ez nem vicc, tényleg) a "D-Rex" nevet viselő ocsortány förmedvény ki nem szabadult és vágott rendet az őrült tudósok soraiban.
Ebben a filmben érződött leginkább az, hogy sok esetben mennyire erőltetett ez a dolog, mert itt már megmosolyogtatóan ötlettelen megoldásokkal is találkozunk, ami a keresztezett fajokat illeti. Az egyik ilyen ráadásul az eredeti, első Jurassic Park egyik legikonikusabb jelenetére próbál rálicitálni, viszont pont ez a fajta megalománia az, ami miatt nem teljesen éri el a kívánt hatást. Az imént említett D-Rex pedig egész egyszerűen egy szörnyű dizájn, úgy néz ki, mintha egy gyerekrajzot keltettek volna életre fullos CGI-jal.
Amikor viszont a jól ismert, kedvenc lényeinket látjuk a vásznon kiegészülve néhány új, nem a filmhez tervezett, hanem tényleg létező dinoszaurusszal kiegészülve, az valami fenséges látványt nyújt, e tekintetben remek munkát végzett a rendezői székben Gareth Edwards. A gyermeki rácsodálkozás érzését csak tovább fokozza John Williams ikonikus taktusainak újbóli felcsendülése, melyet kellő tisztelettel használt fel ezúttal Alexander Desplat, bár a kifejezetten filmhez készült nem túl emlékezetes dallamok csak még szürkébbnek hatnak az örökzöldek mellett.
Na de mi született újjá?
Összességében véve a Jurassic World: Újjászületés elég vegyes felvágott. A karakterek alapvetően szerethetők, a közöttük lévő interakciók lekötik a nézőt, a dinók (legalábbis az "igaziak") marha jól néznek ki, a zene még mindig könnyet csal az ember szemébe, és a sztori is egészen vállalható. Lássuk be, a hetedik filmre nehéz már igazán újat kitalálni egy olyan filmsorozatban, ami alapvetően arról szól, hogy gazdag emberek még gazdagabbak akarnak lenni a dinoszauruszokból, majd futkároznak előlük emberek. Ugyanakkor a Bukott birodalomban felvázolt és soha ki nem bontott konfliktus, mely ténylegesen új ízt adhatott volna a szériának eddig csak ignorálva volt, most pedig gyakorlatilag megsemmisítve, ezen kívül pedig a génkutyulmányokat is most először vitték talán igazán túlzásba.
A film címe igencsak erős túlzás. Nem született itt újjá semmi, a széria legalábbis biztosan nem, és a cselekmény szempontjából sem sok értelme van ennek a mondásnak, de egy alapjaiban véve szórakoztató alkotásról beszélünk, mely sokkal rosszabb is lehetett volna, ha abból indulunk ki, milyen szörnyen szoktak elsülni azok a trópusok, amik itt is felbukkannak. Ráadásul a dinókat sem cserélték sáskára, csak a Spinosaurust új, gőteszerű megjelenésére, de az a helyzet, hogy még így is a legmenőbb.
