Van úgy, hogy az ember téved, olykor ráadásul meglehetősen nagyot. Két éve még úgy fogalmaztam a V generáció első évadáról szóló kritikámban, hogy bár a sorozat részben az anyaszéria, vagyis a The Boys következő etapjának felvezetésére szolgál, ettől függetlenül Eric Kripkéék nem akarnak és nem is fognak belesétálni a Marvel-féle csapdába, és bár ügyesen használják az univerzumépítés eszközeit, azért nincs szó arról, hogy önmagában ne legyen élvezhető a spin-off, és az átlagos nézőnek elég lesz csak ezt a produkciót néznie, ha érteni akarja a cselekményt. Nos, tévedtem, a The Boys negyedik évada teljesen felforgatta ennek az univerzumnak a világrendjét, és bizony az a helyzet, hogy a V generáció második évada kénytelen masszívan foglalkozni ezekkel a fejleményekkel, közben pedig a gyakorlatban az elsődleges feladata a hamarosan érkező utolsó, ötödik évad felvezetése. Azon predikcióm tehát, hogy egy saját lábán is megálló, független mellékágat kapunk, vágyálom maradt csupán.
A The Boys világa lassan minden határt lebont, és ezzel a Gen V második évada is kénytelen szembenézni. Eric Kripke szatirikus szuperhős-univerzuma már a negyedik évadra világosan kijelölte a finálé irányait, de a spin-offnak most lehetősége lett volna új irányt venni, ha hagynák neki. Hát, nem hagyták. Sajnos a Gen V-t továbbra is foglyul ejti az anyasorozat öröksége, és bár próbálkozik a saját hang megtalálásával, végül ismét csak a The Boys végjátékának előszobájában reked meg.
Újra a suliban
A második évad már eleve súlyos terhet cipel: a The Boys negyedik szezonjának következményei mellett meg kell birkóznia a sorozat egyik kulcsszereplőjét alakító Chance Perdomo tragikus halálával is. Az alkotók azonban mindent megtettek, hogy a veszteség ne bénítsa meg a történetet, hanem érzelmi erőt adjon neki. Andre halála nem pusztán egy újabb tragédia, hanem a szezon morális tengelye: a V generáció végre elmerészkedik oda, ahová a The Boys ritkán, a gyász, a bűntudat és a szuperhősi lét személyes ára felé. És ezért mindenképpen be kell írnunk a sorozatnak egy ceruzás piros pontot.
A történet hónapokkal az első évad fináléja után veszi fel a fonalat. Azt várhatnánk, hogy Marie (Jaz Sinclair), Jordan (Derek Luh és London Thor), Emma (Lizze Broadway) és a már említett Andre a "rehabilitációs" pokolban, az Elmira intézetben kezdik az új szezont, azon a helyen, ahonnan csak kevesen térnek vissza ép ésszel. Nem így lett, Marie már az évadnyitó előtt megszökött, Andre életét vesztette egy szökési kísérlet során, Jordan és Emma pedig már az első részben, nagyjából öt perc után a falakon kívül kerültek. A sötét, zárt környezet remek terep lehetett volna egy merészebb, pszichológiai irányú évadhoz, de a sorozat gyorsan visszatáncol ebből a lehetőségből, és a Godolkin Egyetem falai közé menekül, oda, ahol minden ismét ugyanúgy működik, mint eddig. Minden, kivéve az új rektort, aki egy csapásra életet lehel a széria kissé elhasznált struktúrájába.
Hamish Linklater Rejtjele igazi telitalálat: karizmatikus, kiszámíthatatlan, egyszerre tanár, manipulatív zseni és karakán vezető. Ő az évad motorja, az a karakter, aki miatt egy pillanatra úgy tűnik, a V generáció tényleg elszakadhat a The Boys árnyékától. Rejtjel új alapokra helyezi az egyetemet, átszervezi az intézményt, kizárva az ember tanárokat és teljes szupi-hierarchiát építve. Minden mozdulata, minden szava Hazafi szellemiségét idézi, és pont ez a dermesztő benne: mintha a diktatúra új formája épp az oktatásból nőne ki.
Marie és Rejtjel pedig elég hamar különös kapcsolatba kerülnek. A lány, akit eddig a The Boys-univerzum egyik leginkább elpazarolt karakterének tarthattunk, most végre megkapja azt a fókuszt, amit megérdemel. A vérirányítás képessége, amely eddig csak látványelem volt, most sokszorosan is szintet tud lépni. Rejtjel mentorálása alatt Marie valódi hőssé kezd válni, de nyilván ott a kérdés a háttérben, miszerint mi lesz, ha épp egy új Hazafi születik általa. Ez a dinamika az évad legizgalmasabb szála, és egyúttal a legnagyobb ígéret arra, hogy a V generáció több is lehet, mint egy véres tinidrámába csomagolt politikai szatíra.
A többi karakter személyes narratívája már kevésbé erős. Jordan és Marie kapcsolatának árnyalása ugyan érzékeny és őszinte, de a forgatókönyv túl gyakran esik vissza a korábbi évadok ismételt drámáiba. Emma és Sam szerelmi viszonya egyszerre tragikus és túljátszott, miközben a sorozat továbbra is csak kényszeresen próbálja összehangolni a groteszk humort az érzelmi pillanatokkal. A V generáció erőssége mindig is az volt, hogy képes volt ironikusan reflektálni a saját világára, de most mintha maga is kicsikét belefáradt volna a szatírába. Az "aktuális" politikai áthallások, a radikális Hazai Pályások és a Csillaggyújtók közötti kvázi háború, vagy az influenszerek paródiái, már nem ütnek akkorát, mint pár éve.
Pedig a potenciál továbbra is megvan a sorozatban. A The Boys világának egyetemi környezetbe helyezése eleve lehetőséget adna arra, hogy a hatalom, a befolyás és az identitás témáit új szögből vizsgálják. És amikor a V generáció ezt teszi, amikor nem a túlzó vérengzéssel vagy testnedves gegekkel próbál sokkolni, hanem tényleg a fiatal szuperhősök morális útkereséséről szól, akkor működik is a dolog. Ezek a pillanatok azok, amikor Marie, Jordan vagy Emma valódi személyiségekké válnak, nem pedig a The Boys statisztáivá. De sajnos ezek a pillanatok ritkák. A legtöbb rész még mindig úgy épül fel, mintha egy mellékes előzmény lenne egy nagyobb eseményhez, amelyet majd a fő sorozat mesél el.
Rém durva ez a rektor
Rejtjel figurája azonban mindent megváltoztat. Ő az, akinek jelenléte végre súlyt ad a történetnek, akinek manipulációja, intellektusa és karizmája emlékeztet arra, mitől lehetne a V generáció önállóan is erős. Az ő és Marie kapcsolatában benne rejlik a The Boys-univerzum megújulásának kulcsa, csak kérdés, hogy lesz-e bátorságuk a készítőknek megfogni, ha máshol nem is, akkor az anyasorozat ötödik szezonjában. Linklater játéka egyszerre idézi meg a klasszikus X-Men-dinamikát és a Harry Potter-féle "kiválasztott" toposzt, miközben valahol mélyen a saját torz erkölcsi kódexét írja újra. Viszont óriási hiba, hogy a sorozat legnagyobb csavarját már nagyon-nagyon korán sejteni lehet, és amikor az ember rájön erre, joggal gondolhatja azt, hogy rendben, egy fordulatot könnyen ki lehetett találni, de teljesen biztos, hogy az évadzárók környékén az alkotók előhúznak majd a semmiből egy újabb váratlan, agyeldobós revelációt - ez azonban nem történik meg, minden oda fut ki, ahová az évad elejétől sejtjük, hogy ki fog.
A gond pedig tényleg az, hogy a széria még mindig nem tud elszakadni anyasorozatától. A cameók ismételt erőltetése csak emlékeztet arra, hogy a V Generáció és a The Boys világa mennyire kicsi. Minden történetszál végül Hazafi kapcsán fut össze, és ez megfosztja a spin-offot attól a szabadságtól, ami nélkül képtelen felnőni. A sorozat nagy tragédiája, hogy miközben új hősöket akar teremteni, folyton visszazuhan a régiek árnyékába.
A V generáció második évada tehát egyszerre fejlődés és kudarc. Érettebb, érzelmesebb, mint az első, de még mindig nem elég önálló produkció. Kripke hátralépése és Michele Fazekas irányítása persze elég komolyan érződik: ez egy karakterközpontúbb, földhözragadtabb évad, amelyben a személyes történetek előtérbe kerülnek, de az univerzum egésze nem engedi kibontakozni őket. Minden szép pillanatot rögtön elfojt egy cameo, egy túlzó poén, vagy egy újabb utalás a The Boys negyedik szezonjára.
Ideje felnőni
A sorozat legnagyobb érdeme ugyanakkor az, hogy a felvázolt káosz ellenére sem lesz unalmas. A színészek mindent beleadnak, a hangulat sötétebb, az érzelmi tét nagyobb, és Rejtjel belépésével a franchise ismét kapott egy olyan karaktert, akire tényleg érdemes volt figyelni. De a V generáció mindeközben továbbra is identitásválságban szenved. Egy olyan sorozat lett, amely tudja, mit akar mondani, de nem meri kimondani azt, mert fél, hogy akkor talán nem illeszkedik egy nagyobb rendszerbe.
Ha a The Boys valóban a végéhez közeledik, akkor eljött az idő, hogy a V generáció is felnőjön. Az új évad megmutatta, hogy képes lenne rá, most már csak hinni kellene benne. Azt teljesen bizonyosan tudjuk, hogy a The Boys véget fog érni az ötödik évaddal, és a háttérben már folynak az újabb spin-off szériák előkészítési munkálata, ha minden igaz, akkor érkezik majd a Vought Rising című prequel, egy '50-es években játszódó előzmény, amelyben visszatér Jensen Ackles, mint Katonasrác, és Aya Cash, mint Szabadság, avagy Viharfront, illetve Diego Luna és Gael García Bernal főszereplésével készül a The Boys: Mexico, de egyelőre nem tudni, a V generáció folytatódik-e. Eric Kripke mindenesetre elég világosan fogalmazott: szerinte a második szezon nézettségi mutatóin fog múlni, hogy a stúdió berendeli-e a harmadik évadot, ő mindenesetre meg szeretné csinálni azt a csapatával, és elég konkrét ötletei is vannak arra vonatkozóan, hogy miről szólhatna a V generáció következő felvonása. Ugyanez lesz a helyzet egyébként az említett Vought Risinggal is, ha jól teljesít az első évad, akkor érkezni fog a második is.
Teljesen őszintén én csak remélni tudom, hogy az Amazon Excel-suttogói kielégítőnek találják majd a matekot, mert a The Boys ötödik évados fináléja után gyakorlatilag korábban soha nem látott lehetőségek nyílnának meg egy esetleges harmadik V generáció szezon előtt, hiszen most először nem az anyasorozat következő fejezetét kellene felvezetnie egy új etapnak, hanem teljesen új, saját úton járhatna, és önnön végjátékát írhatná meg. Így pedig végre valahára kibontakozhatna a szériában rejtőző össze potenciál. Csak remélhetem, hogy végül így lesz.
