Óriási hibát követtem el. Elolvastam Levente popcorntesztjét - nem, nem ez volt a hiba, hanem hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és amikor beültem a Bálnahullás vetítésére, vételeztem magamnak egy adaggal, hogy ezt aztán hamarosan megbánjam. A vetítés után az étel jelentős része a kukában végezte, és ez nem a Cheetos, nem is a popcorn és még csak nem is a film hibája volt, hanem kizárólag az enyém.
Ritkán kezdek kritikát a fogyasztási szokásaim ecsetelésével, de ezúttal talán mégsem rugaszkodom el túlzottan a témától, ugyanis a Bálnahullás maga is a táplálkozásról szól. Egyészt arról, hogy egy ámbráscet lenyel egy fickót. Másrészt meg arról, hogy ennek a fickónak a lelkét felemészti a gyász. Tudjátok, ez ilyen allegorikus történet. Annak viszont elég gyomorforgató.
Gyomorforgató klausztrofóbia
Mondjuk, nem is értem, mit gondoltam: hogy egy cet gyomra minimum "elfogadható" minősítést kapna a booking.com-on? hogy van hová leülni, lepakolni a cuccokat és úgy elmélkedni azon, hogy jussunk ki innen? hogy az egész nem egy klausztrofóbiás horrorélmény lesz, ami során a főhőst szép lassan megrágják és megemésztik?!
Az Austin Abrams által játszott fiatal srác ezzel a lehetetlen felismeréssel szembesül, meg azzal, hogy az időnként rázáruló gyomor megropogtatja a csontjait, itt-ott el is töri azokat, kisajtolja belőle a levegőt és mintha az agya is elkezdene kifolyni a fülén keresztül. Ha meg odébb cuccol eggyel - egy ámbráscetnek ugyanis négy egymást követő emésztőszerve van -, akkor ott meg komposztálódik. És ha ez nem lenne elég, mindössze egy órája van arra, hogy megszűnjön pocaklakónak lenni, mielőtt elfogy a levegője.
Hogy mindezt tetézze, még azt is megidézi, milyen szar volt a kapcsolata a faterjával. Mármint mielőtt meghalt. A Josh Brolin által erőből hozott figura anno mindent megtett annak érdekében, hogy átragassza a természetért és a tengerért érzett szenvedélyét fiára, aki viszont menekülni akart attól a tehertől, amit az apja elvárásai helyeztek a vállára. Meg hát attól, hogy soha nem lesz ő is ilyen kőkemény motherfucker, mint a fater.
Hát most átélheti a bátorság és a kitartás próbáját. Kár, hogy a kettejük viszonyát a film rettentően szentimentális flashbackek formájában, apró cukorbombákra osztva tálalja, hogy ezzel még egyet csavarjon a bálna gyomrában töltött percek amúgy is kloákaszűkítő pillanatain.
Ezek a visszaemlékezések aztán szimbolikus méretűvé dagadnak, a rendezés és az írás kiragadja őket a múltból, hogy a főhőssel együtt a nézőt is jól megrágják, aztán kiköpjék, hogy nesze, emészgesd ezt a metaforát, amit az apa, a fiú meg a bála közé feszítettünk. Éld meg te is a gyász minden fokozatát, mindezt úgy, hogy szép lassan meghalsz.
Megrág és kiköp
Brian Duffield korábban is rendezett allegorikus történetet, amely ráadásul szintén egyszemélyes túlélősztori volt, melynek hátterében egy múltbéli trauma húzódott, de a Nincs, aki megmentsen sokkal jobban csúszott, mivel az ott felhasznált összetevők nem csordultak túl.
A Bálnahullásban minden egy kicsit túl sok. A szenvedés és a szenvelgés egyaránt. Meg amikor megpróbál kicsit humorizálgatni ebben az eszement helyzetben. Mert hát Abrams hozza azt a figurát, amit a Zach Cregger-filmekből láthattunk tőle: egyszerre szerencsétlen és élelmes, igazából egy átlagos balfék, akivel azért lehet rezonálni emberi esendőségében. Rajta nem múlik semmi.
A megvalósításon sem. A valóságérzeten ugyan nem sokat segítenek, de a fények vagy azok hiánya, a tenger helyenként sötét űrként való ábrázolása bámulatos látványvilágot teremtenek, és ezek a művészeti döntések arra késztetnek minket, hogy még jobban elfogadjuk a történet szimbolikáját és ne kössünk bele abba, hogy ez az egész nem történhet meg. Tény: az ámbráscetek táplálkoznak óriáskalmárokkal. Tény: egy óriáskalmár meg tudna ragadni egy embert. Tény: egy ember elfér egy ámbráscet gyomrában. De röhejesen kicsi a sansz arra, hogy ezek mind megtörténjenek, annak esélye pedig, hogy odabent még egy óráig életben maradjunk, gyakorlatilag nulla.
De el kell fogadni, hogy ez ebben a filmben így történik. És itt jönne az, hogy ez az elfogadás azért kell, hogy átadjuk magunkat a klausztrofóbiás, minden pillanatában életveszélyesnek tűnő túlélőtörténet izgalmainak, de sajna a már említett szentimentalizmus alaposan aláássa mindezt.
Kicsit olyan ez a film, mintha megfordítanánk az Ad Astrát: Brad Pitt abban a filmben elmerült a sötét űrben, hogy megtalálja a kapcsolatot az apjával, hogy ezt a melankolikus, merengő történetet rendre megszakítsa egy-egy odaszigszalagozott akciójelenet. Na, ennek itt pont az ellenkezője igaz.
Azt már említettem, hogy a popcorn elveszítette a harcot: a jelentős része a feledésbe merült, ez viszont magáról a filmről - minden hibája és narratív buktatója ellenére - nem elmondható. Vannak olyan képei, melyek örökre belém égtek, helyenként pedig tényleg hat az izgalmi faktor, és ekkor mintha a moziszék is úgy összeszűkülne, mint a cet gyomra. Mindenesetre nem most fogok búvárórákat venni. Vagy sajtos popcornt.
A verdikt
A túlcsorduló szentimentalizmust és néhány megmosolyogtató megoldást bevállalósan klausztrofób pillanatok és meglepően szép képek ellenpontozzák. De stílusában a film annyira csapongó és túlcsorduló, hogy kicsit megfeküdheti az ember gyomrát.
A Bálnahullás (Whalefall) 2026. október 15-től látható a mozikban magyar szinkronnal, valamint eredeti nyelven, magyar felirattal.
