A Pokémon 1996 óta a videójáték-történelem egyik legmegbízhatóbb formulája. A Game Freak három évtizede talált rá a tökéletes egyensúlyra a gyűjtés, a fejlődés és a harc között, és nem is nagyon akarták azóta piszkálgatni az egyébként tényleg működő receptet. A képlet szinte változatlanul kísérte végig a rajongókat generációkon át, miközben a világ körülötte teljesen átalakult - erről nem igazán akart vagy tudott tudomást venni a franchise. A Pokémon Legends: Z-A viszont most újra megpróbálja meghatározni, mit is jelent ténylegesen a Pokémon-élmény a jelenkorban. Ez a játék végérvényében egyszerre forradalom és nosztalgia, újjászületés és önismétlés, ahol minden újítás mögött ott lapul a régi ismerős dallam.
Kezdjük rögtön egy merész vállalással, ugyanis a Pokémon-sorozat történetében most először a teljes kaland egyetlen város falai közé szorul. Lumiose City, a Pokémon X és Y ikonikus központja most teljesen új életre kel. A francia főváros, Párizs ihlette metropolisz most nemcsak valamiféle cuki kis háttérdísz, hanem önálló életre kel: ez egy sűrű, lüktető tér, ahol a pokémonok és az emberek valóban együtt léteznek. A járdákon madár típusba sorolható zsebszörnyek szállnak fel, ahogy elhaladsz mellettük, a poké-majmok a lámpákon csimpaszkodnak, a Kakuna pokémonok pedig békésen függenek a fákon, mintha mindig is ott lettek volna.
Lumiose utcái tele vannak apró részletekkel: kávézók, könyvesboltok, divatáruházak és edzőtermek sora. Az élmény elsőre lehengerlő, mert úgy érzed, valóban egy modern pokémonvárosban jársz. Ugyanakkor a varázs idővel halványul - még úgy is, hogy a tetőt egy másodlagos játékteret képeznek, mindig érdemes ide is felmászni, mert sok pokémon fog minket várni a háztetőkön és a teraszokon hesszelgetve. Az épületek hasonló színvilága, a kissé steril városszerkezet és a repetitív terek miatt Lumiose viszont végül inkább egy jól megtervezett díszlet, mintsem egy igaz metropolisz. És itt minden tényleg az arányokon múlik, mivel Pokémon-játékban szokatlan mennyiségű NPC-t látsz az utcákon, de ami itt soknak tűnik, az más játékokban édeskevés lenne. Ezért nehéz megítélni ezt és úgy általában az egész játékot is, mert bár mert előre lépni, még mindig hatalmas lemaradásban van az átlaghoz képest rengeteg téren.
Az utcák helyett a belső terek uralkodnak
Ahol viszont a Z-A igazán erős, az a részletekben rejlik. A város belső terei tele vannak karakterrel, tényleg érezhető és élvezhető atmoszférával és vizuális gazdagsággal. Az éttermekben zajló csaták, az exkluzív klubok tornái, a luxusbáltermekben rendezett versenyek és a Rust Syndicate elegáns, sötét főhadiszállása mind olyan helyszínek, amik méltóak lennének egy külön játéknak is. Minden egyes beltér egy-egy miniatűr világ: a finom fények, a különleges zenei motívumok, a háttérben beszélgető NPC-k olyan hangulatot adnak, ami túlmutat a Pokémon megszokott sablonjain. De még egyszer: hatalmas lemaradásban van a széria, és a tényleges felzárkózás még a kanyarban sincsen.
Mindazonáltal ez a fajta világépítés talán a Game Freak eddigi legjobb munkája. Miközben a város külső tere lassan kifakul, ezek az apró helyszínek élettel telítődnek. Érezni, hogy ezúttal tényleg megpróbálták elérni, amit az Arceus már pedzegetett: egy valóban összefüggő világot, ahol a pokémonok és az emberek nem csak egymás mellett "léteznek", hanem tényleg együtt is élnek.
A harcrendszer mindent felforgat
A Z-A legnagyobb dobása kétségkívül a teljesen megújított, valós idejű harcrendszer. A klasszikus, körökre osztott Pokémon-csaták évtizedekig meghatározták a sorozat ritmusát, és bár voltak apró eltérések, a lényeg mindig ugyanaz maradt. A Z-A most ezzel szakít. Most minden azonnal történik. A támadások cooldownokra épülnek, a mozdulatok és reakciók egymásba folynak, és egy pillanatnyi figyelmetlenség végzetes lehet. A harcok gyorsak, feszesek és kaotikusak. Van bennük valami szinte ősi energia, ami kiszakít a megszokott Pokémon-ritmusból. A rendszer ugyanakkor még messze nem tökéletes, a vizuális visszajelzések gyakran elszállnak, a támadások hatásai nehezen követhetők, és a UI néha nem segít eléggé. De épp ez adja meg az új dinamizmust: minden pillanat számít, és nincs idő hibázni.
Lennél a GS közösség tagja? Gyere a GS Party/Chat Facebook csoportba, dobj fel témákat, dumálj régi és új GS írókkal, olvasókkal!
A Z-A harcai ugyanakkor stratégiai mélységet is rejtenek. A pozicionálás most valódi tényező: a pokémonod követ, mozog, reagál, a támadások távolságfüggők, és egy jól időzített manőver eldönthet egy egész mérkőzést. Aki türelmes, az megtanulja, hogyan fonódnak össze a mozdulatok, és hogyan lehet láncreakciókat létrehozni. Ettől független teljesen biztos vagyok abban is, hogy lesznek olyanok, akiknek az új játék maga lesz a káosz.
Új rangok, új motiváció
A Z-A Royale a játék gerince, a klasszikus Gym-Elite Four rendszer modern továbbgondolása. Itt edzők tucatjaival mérheted össze erődet, hogy egyre magasabb rangra juss. A struktúra egyszerre ismerős és friss: minden győzelem újabb promóciós csatához vezet, a cél pedig az, hogy elérd Z szintről indulva az áhított A rangot. A Royale nemcsak egy versenyrendszer, hanem a játék lelkének metaforája is: egy állandó harc a fejlődésért, egy út, amelyen a tréner és a pokémon együtt nőnek fel. A csaták éjszaka zajlanak, és a lopakodás, a környezet használata szerves része a taktikának. Egy jól időzített rajtaütés, egy meglepetésszerű támadás komoly előnyt jelenthet. Ez a dinamika új szintre emeli a sorozat taktikai oldalát, és egyben emlékeztet rá, hogy a Pokémon sosem csak gyerekjátéknak készült.
A városban ezen felül folyamatosan megnyílnak azok a területek, ahol vad pokémonokat tudunk befogni, ezeket is érdemes serényen látogatni, ha szeretnénk bővíteni kis csapatunkat. Masszívan a fókuszba kerülnek továbbá mind játékmenet, mind narratíva szempontjából a Mega evolúciók, amik piszkosul jól tudnak kinézni.
A történet személyes szálat is kap. A testreszabás ezúttal minden korábbinál részletesebb, a divat és az identitás hangsúlyos része a játéknak - elvégre a Pokémon-univerzum saját Párizsában járunk, felesleges is lenne ezen akár csak egyetlen pillanatig is csodálkozni.
A nosztalgia mint áldás és átok
Végezetül a Pokémon legnagyobb ellentmondására is ki kell térnünk: bármennyire is fejlődik a széria, igazából mindig önmagát ismétli. A Z-A tele van újdonsággal, de minden pillanat mögött ott lapul a múlt árnyéka. A gyűjtés öröme, a csaták izgalma, a Pokédex betelése ugyanazt a dopaminlöketet hozza, mint húsz éve.
A Game Freak egyszerre rabja és mestere a saját formulájának. A Z-A képes megújulni, de nem képes elszakadni sok berögződéstől. Minden új elem egy óvatos kísérlet, de semmiképpen sem az a forradalom, amit nagyon-nagyon sok rajongó vár már hosszú évek óta. De talán nem is kell több, biztosan nem kevés olyan játékos is akad, akinek pontosan ugyanarra az alapvetésre van szüksége generációról generációra, és lehet, hogy igazából ők az a fizetőképes közönség, akire a fejlesztők leginkább számíthatnak a nap végén.
A nem teljesen elborult vélekedés tehát az sem, hogy Pokémon nem a változásról szól, hanem a visszatérésről, arról, hogy újra megtaláljuk azt a gyermeki csodát a játékvilágban, amit sosem akartunk elveszíteni. Ha a Game Freaken múlik, akkor nem is fogjuk, bár én személy szerint a még komolyabb változásokra, még jelentősebb újításokra pakolnám a voksomat. Gondoljatok csak bele (és most tényleg kapaszkodjon meg mindenki), mi lenne, ha a játék kapna úgynevezett (még mindig nagyon remélem, hogy mindenki leült) szinkront? Jó, tudom, álomvilágban élek, vissza is megyek pokémonokat kergetni és narráció nélküli párbeszédeket olvasni.
